Dobrovits Mihály: Létszámellenőrzés a magyarelosztóban (Státustörvény és nemzeteszme)

publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha a magyar szabadelvű választópolgár a jelenlegi magyar kormányzat és az intranzigens nacionalista körök közötti együttműködés gyanúját érzi, felsikolt. A magát liberálisnak gondoló magyar közírás folyamatosan igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy a jelenlegi középjobb koalíció zsákjából kilóg a szélsőségesek patás lába. Tény, hogy a Fidesz - MPP vezette koalíció számos verbális és nem verbális engedményt tett a Fidesz egykori ősellenségeinek, azt azonban bajosan állíthatnánk, hogy a jelenlegi kormányzat szomszédságpolitikájában vagy a határon túli magyar kisebbségek ügyeinek intézésekor engedett volna az etnikai bajkeverésben utazó erőknek. Az MVSZ nem rúg már többet se labdába, se kormányba, a kisgazdák körül ólálkodó revizionista hadastyánok a fasorban sincsenek, és a magyar külpolitika szótárából - legalábbis nyilvánosan - kikoptak az első ciklusra oly jellemző, gyanús célzásokkal teli kettős beszéd nyomai is. Az Orbán-kormány e kérdésben is szokott módján járt el. Hangzatos ígéretei után voltaképpen nem adott semmi különlegeset, és a végén éppen azoknak a nagyhangúaknak mutatott ajtót, akik már birtokon belül érezték magukat. Az utolsó kérdés most az, hogy a Fidesz - MPP Antalltól örökölt holdudvara meddig lesz képes a szekéren maradni. Mindezek ellenére szükséges megismerkednünk a történet legújabb fordulatával, amely ezúttal a külhonban élő magyarok és az anyaország viszonyát igyekszik törvénnyel szabályozni. A helyzet az állatorvosi tankönyvek beteg lovaként mutatja be közgondolkozásunk rögzült hibáit.

Ha a magyar szabadelvű választópolgár a jelenlegi magyar kormányzat és az intranzigens nacionalista körök közötti együttműködés gyanúját érzi, felsikolt. A magát liberálisnak gondoló magyar közírás folyamatosan igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy a jelenlegi középjobb koalíció zsákjából kilóg a szélsőségesek patás lába. Tény, hogy a Fidesz - MPP vezette koalíció számos verbális és nem verbális engedményt tett a Fidesz egykori ősellenségeinek, azt azonban bajosan állíthatnánk, hogy a jelenlegi kormányzat szomszédságpolitikájában vagy a határon túli magyar kisebbségek ügyeinek intézésekor engedett volna az etnikai bajkeverésben utazó erőknek. Az MVSZ nem rúg már többet se labdába, se kormányba, a kisgazdák körül ólálkodó revizionista hadastyánok a fasorban sincsenek, és a magyar külpolitika szótárából - legalábbis nyilvánosan - kikoptak az első ciklusra oly jellemző, gyanús célzásokkal teli kettős beszéd nyomai is. Az Orbán-kormány e kérdésben is szokott módján járt el. Hangzatos ígéretei után voltaképpen nem adott semmi különlegeset, és a végén éppen azoknak a nagyhangúaknak mutatott ajtót, akik már birtokon belül érezték magukat. Az utolsó kérdés most az, hogy a Fidesz - MPP Antalltól örökölt holdudvara meddig lesz képes a szekéren maradni. Mindezek ellenére szükséges megismerkednünk a történet legújabb fordulatával, amely ezúttal a külhonban élő magyarok és az anyaország viszonyát igyekszik törvénnyel szabályozni. A helyzet az állatorvosi tankönyvek beteg lovaként mutatja be közgondolkozásunk rögzült hibáit.

H

Ezek elsőbbike természetesen az, hogy a nemzeteszme ezúttal legyőzte az állameszmét - még akkor is, ha e diadal jobbára szimbolikus, és államigazgatási következményei kevéssé változtatnak a határon túli magyarok jelenlegi magyarországi létkörülményein. Ám, minthogy a nemzeteszme elsőbbsége az állameszmével szemben a magyar nacionalista jobboldal egyik kedves vesszőparipája, ezen meglepődni nincs okunk. Némiképp aggasztóbb viszont a törvény azon kiindulása, amelyet szinte mindenki axiómaként fogadott el. E szerint pedig e törvény létrejöttének oka a "schengeni határok" okozta helyzet. Túl azon a tényen, hogy az EU-tagság nem jelenti azonnal a schengeni egyezmény részességét, a klebersbergi magyar kultúrfölény gondolata keveredik itt sajátos eleggyé a kádári életszínvonal-nacionalizmussal. Miközben az Európai Uniót kelet felől védő határ jelenleg Magyarország nyugati határa, Magyarország úgy tesz, mintha máris a Záhony-Csengersima- Nagylak-Horgos-Tompa vonalon állna vagy bukna az unió határrendészeti biztonsága. Eközben kiderül az is, hogy a jelenlegi magyar politika- és véleményformáló osztály számára az Európai Unióhoz való csatlakozás nem gazdasági és politikai lépés, hanem szimbolikus aktus, önigazolás és elégtétel, amely elsősorban önmagunkról szól. Miközben hisztérikus frusztráció fogadja azt a tényt, hogy Magyarország jelenleg nem tagja az uniónak, és a legvidámabb barakk egykori képét helyettesítő "élenjáró tagjelölt" nem nemzetközi jogi kategória, a magyar közgondolkodás kéjeleg annak boncolgatásában, hogy mi a különbség Magyarország és szomszédai nem tagsága között, és már annak tudatában próbál kegyet osztani meg fenyegetőzni, hogy Magyarország csatlakozása s az ezzel járó képzelt és valós privilégiumok tartós fölényt jelentenek számára a szűkebb térségében. Holott a tizenötös tagjelöltmezőny létrejötte világosan mutatja, hogy Brüsszelnek e kérdésben mások az elképzelései. Ha a kelet-közép-európai kisállamok nyomorúsága egyszer véget ér, akkor az együtt ér véget - vagy nem ér véget soha. Az EU-t ebben döntőbírónak tartani vagy éppen hatalmi játékszernek használni teljesen felesleges.

Magyarország perverz viszonyát szomszédaival nem magyarázhatja egyszerűen a trianoni sokk. A Magyarországgal szomszédos országokba került magyarság sorsának megítélése inkább tükrözi az adott ország megítélését, mint a tényleges helyzetet. A Romániához került és a magyarországi közbeszédben tévesen Erdéllyel azonosított területen élő magyarság gyakran pars pro toto azonosul az utódállamok magyarságának szenvedéseivel. A jelenlegi tervezet is elsősorban Románia, Szerbia és Ukrajna magyarjait célozza meg. Jellemző módon, ha a határon túlra került magyarság sorsáról van szó, a Lajta és a mai magyar határ között, az egykori Nyugat-Magyarországon élő magyarságról senki sem beszél. Nyilvánvaló, hogy honfitársaink általános vélekedése szerint jobb Ausztriában élni, mint Romániában. Mindezek ellenére megdöbbentő, hogy a Biharkeresztestől keletre eső imaginárius Erdély magyar neveihez ragaszkodó köztudatunk milyen magától értetődően veszi át a világháború utáni osztrák-német terminológiát. Honfitársunk "Burgenlandba" utazik, s Nickelsdorfnál (Miklóshida) lépi át a határt, általában nem tudja, hogy Eisenstadt az Kismarton, s hogy Ruszton (Rust) született Liszt Ferenc; Pinkafeldnek (Pinkafő) és Oberwartnak (Felsőőr) nevezi a területen utoljára még magyarnak maradt két falut, és nem is tudja, hogy e falvak az ´rségből vétettek el. Azt, hogy az olaszokkal és a horvátokkal ellentétben a magyar kisebbség csak a kilencvenes években került be az osztrák alkotmány bástyái mögé, bátran elengedi a füle mellett minden honfitársunk. (Kivételt legfeljebb a MIÉP képez, amely párt viszont konzekvensen a néhány napra kikiáltott Lajta-bánság emlékét ápolja. A hab e tortán az, hogy miközben a MIÉP a nyíltan magyarellenes osztrák Szabadságpárt választási győzelmét ünnepelte, propagandájában területi igényeket jelentett be Ausztriával szemben. Furcsa párt.)

E névhasználati gondok jellemzők még a kádári korszak másik presztízsállamára is. A "Jugóba" rekkent magyarság esetleges gondjai itt nem sokakat érdekeltek. Magától értetődően vettük tudomásul a Schwarzenberg herceg hagyományaként a mai világra maradt egykori Srbska Wojwodina, azaz a mai Vajdaság létét, amelyet egyféle magyar autonóm területnek képzeltek a tájékozatlanabb anyaországi emberfők. Azt, hogy az ottani magyarok tulajdonképpen bácskaiak, még a kilencvenes évek sem tudták a Kosztolányi és Csáth Géza kultuszát böfögő agyvelőkbe táplálni. Mindenesetre a Cezar vinjak, a képeslapok meztelen cicái és a palicsi avantgárd a szabadság megkérdőjelezhetetlen aurájával vonták be e földdarabot. Tőlünk északra pedig a cseh kultúra mítosza takarta el a magyar kisebbségi sorsot.

H

E földrajzi szimbolikát nem véletlenül hangsúlyoztam ennyire. A kilencvenes évek kezdetének kedvelt tanulmányi terepe volt az "ellenőrizhetetlen" kelet-európai nacionalizmusok rémképe. A szocialista rendszerek Közép-Ázsiától a Kárpát-medencéig szorgosan üldözték a burzsoáziává és modern értelmiséggé válás csíráját magukban hordozó rétegeket, igencsak szívesen állították szolgálatukba a paraszti nacionalizmusokat. Az egykori szovjet térség urai mesterien használták ki az etnikai alapú hatalmi játszmákat saját befolyási övezetük féken tartására, igaz, azután éppen ebbe pusztult bele az uralmuk. 1968 Csehszlovákiájában például az első bécsi döntés forgatókönyvével lehetett sikert aratni. Miközben a magyar és a lengyel csapatok az 1938 tavaszán számukra kijelölt vonalakon álltak, Prága ellenállását éppen a szlovák nacionalizmust felvállaló Bil´ak-féle csapattal lehetett térdre kényszeríteni. Ceausescu látványos távolmaradása a csehszlovákiai akciótól és a romániai magyar kisebbség 1968-ban kezdődő öt fényes éve sem a pártvezér kezdeti demokratizmusával, netán magyarbarátságával magyarázhatók, hanem azzal, hogy a tanácsadói között akadhatott olyan, aki emlékezett arra, hogy az első bécsi döntéseket tájainkon követni szokta egy második is.

Mindezek ellenére a kilencvenes évek - egyetlen, igaz, annál véresebb kivétellel - nem hozták el az etnikai polgárháború poklát. A nyugat-európai kisnemzeti nacionalizmusok minden izzásuk ellenére tudomásul veszik, hogy ellenfeleikkel azonos térben mozognak. A Bécstől Isztambulig terjedő sávban viszont más a helyzet. Nem alakultak ki olyan tisztán elhatárolható nyelvi és etnikai tömbök, mint Nyugat-Európában, viszont a mozaikszerűen összekényszerült etnikumokat a szimbolikus térhasználat is elválasztja egymástól. Ha egy térképre vetítjük a Közép-Duna-medence szerb, magyar és német térhasználatát és a hozzá kapcsolódó földrajzi nómenklatúrát, akkor az a benyomásunk támadhat, mintha e nemzetiségek nem egy térben és nem egy uralom alatt éltek volna. Hasonló helyzetet látunk a Kárpát-medence keleti végein magyar, német és román viszonylatban, a Balkánról nem is beszélve. A szocialista korszak telepítési politikája pedig azzal is súlyosbította ezeket a nem egyszerű viszonyokat, hogy a korábbi szimbiózis kialakult rendjét nem ismerő - s azt értelemszerűen be sem tartó - tömegeket telepített egyik napról a másikra új etnikai közegbe. Így válik igazzá, hogy térségünkben számos helyzetben felesleges kisebbségről vagy többségről beszélni: célszerűbb az egymás felett átnyúló nemzetalakulások létét elfogadni.

A kilencvenes évek nacionalizmusának térségünkben az a sajátossága, s éppen ebben tér el akár a nyugat-európaitól, akár a térségünkben korábban lejátszódott hasonló folyamatoktól, hogy a szimbolikus tér birtokbavételére törekszik. Nem feltétlenül akar leszámolni a másik térhasználó preferenciáival, inkább, ha teheti, megkísérli függetleníteni magát tőle. A romániai (és délvidéki) magyar intranzigensek autonómiatörekvéseinek egyik sajátossága is éppen az, hogy a saját etnikai közösségüket szeretnék önálló entitásként kiemelni országuk többi lakóinak sorából, és erre Budapesttől várnak garanciákat. A jelenlegi magyar státustörvény voltaképpen e törekvésre adott válasz, amely jócskán kilúgozta az eredeti követeléseket.

H

A magyar fogyasztói nacionalizmus eleve elképzelhetetlennek tartja, hogy Magyarország relatív jólétén holmi románokkal osztozkodjék, így bolond lesz területi revíziót követelni. A jelenlegi magyar-román és magyar-szlovák viszonyban éppen a nacionalizmusok időeltolódása figyelhető meg. A szlovák és a román álláspont ahhoz ragaszkodik, hogy az adott állam területén élő magyar kisebbség viselkedjék kisebbségként, azaz ismerje el a többségi nemzethez képest alárendelt voltát, és fogadja el, hogy elsősorban az adott állam polgára, s csak azon belül magyar nemzetiségi. A félelem mozgatórugója nyilvánvalóan az, hogy a lakossággal együtt a terület is elveszhet. A magyar válasz erre tipikusan posztmodern. Nem kérdőjelezi meg sem a terület hovatartozását, sem pedig a lakosság állampolgárságát: egyszerűen felülemelkedik a kérdésen.

Mindez lehetne a magyar kormányzat különleges nagyvonalúságának példája is: úgy oldani meg a kárpát-medencei magyarság összetartozásának problémáját, hogy ezzel ne kelljen átalakítani a terület jelenlegi politikai földrajzát. A valóság azonban nem ilyen egyszerű: az az elvi, ideológiai alap ugyanis, amelyből e megoldás szárba szökkent, legalább két súlyos gondot felvet.

Először is a magyar kormányzat rendre úgy kísérel meg az utódállamok magyarságának sorsába avatkozni, hogy nem kéri ki az illetékes kormányok véleményét. Semmilyen előzetes hatástanulmány nem elemezte, milyen válaszreakciók várhatók, ha a magyar kormányzat esetleg megkülönbözteti szomszédai magyar és nem magyar állampolgárait. Magyarország úgy tesz, mintha nem is létezne ez a kérdés. Ráadásul az Európai Unió állami pertinencia alapján felépülő rendjét igyekszik etnikai alapúvá alakítani.

A másik gubanc pedig a felelőtlenül megígért kedvezmények jogosultjainak kiválasztásában van. A jelenlegi magyar politika ugyanis nem abból indul ki, hogy az adott állam hatóságai előtt ki vallotta magát magyarnak, hanem más megoldáshoz nyúl. Tucatnyi szervezet ajánlkozott már önkéntes mérvadónak e téren, leginkább az egyházak, s legfőképpen Erdélyben. Ebből az következik, hogy magyarnak nem az számít majd, aki annak vallja magát, hanem az, akit önjelölt szervezetek magyarnak minősítenek. Ez pedig máris a korrupció melegágya lehet. Ráadásul a magyarok és magyarabbak közötti különbségtétel, a magyarságteljesítmény igazolásának jelszava határozott itthoni emlékeket ébreszt. És ezzel máris eljutottunk a magyar és a nyugat-európai szélsőjobb kedvelt alaptételéhez. Ahhoz, hogy egy magát erkölcsi többségnek, pars seniornak tartó civil közösség magára ruházhat olyan jogosítványokat, amelyek az államot illetik, és megfoszthatja az általa nem kívánatosnak bélyegzetteket azoktól a közszolgálatoktól, amelyek segítségével jobbra fordíthatná sorsát - arról nem is beszélve, hogy ily módon sérül az egyház és az állam szétválasztásának elve is. Jellemző módon ez már gyakorlat az üléseit a miatyánkkal kezdő RMDSZ-ben. És ez a gondolkodás nemcsak, sőt talán nem is elsősorban azért aggasztó, mert a határon túli magyarokat egy olyan, újabb függőségi viszonyba kényszeríti, amit sokan közülük a hátuk közepére sem kívánnának; vagy mert úgy nem ad nekik semmit, hogy ezenközben nyíltan szembeállítja őket hazájuk többségi lakosaival. Hanem azért is, mert ez az identitáspolitika - ami mögött most teljes súlyával ott áll a magyar állam - hajlamos arra, hogy egy idő után szem elől tévessze eredeti célját, és ne tegyen különbséget a külhoni és a magyarországi magyarok között. A jelenlegi törvénytervezet minden látszat ellenére nem kifelé, hanem befelé beszél. A magyar állam befelé demonstrálja a nemzeteszme iránti elkötelezettségét, miközben megerősíti polgáraiban a legvidámabb barakk kispolgári illúziójának maradékát.

Mindez lehetne a magyar kormányzat különleges nagyvonalúságának példája is: úgy oldani meg a kárpát-medencei magyarság összetartozásának problémáját, hogy ezzel ne kelljen átalakítani a terület jelenlegi politikai földrajzát. A valóság azonban nem ilyen egyszerű: az az elvi, ideológiai alap ugyanis, amelyből e megoldás szárba szökkent, legalább két súlyos gondot felvet.

publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk