Sándor Judit
A "könnyű halál" és a jog
karácsonyi számunkban egyszer már közöltük az alant következő írást. Sajnálatos módon és egy nyomdai hibából kifolyólag azonban az oldalak összekeveredve jelentek meg. Olvasóinktól, a szerzőtől, valamint mindazoktól, akik őt munkájában segítették, ezúton kérünk elnézést.
A szerk.
Az élet befejezésének körülményei, akár a születéséi, személyesek. Az előbbi a haldokló, az utóbbi a szülő nő és mindkettő a támogató család és a barátok magánügye. Ez a meghittség ad méltó keretet e két fontos eseménynek. A legtöbb esetben elkerülhetetlen az orvosi támogatás, a fájdalomcsillapítás, az életért folytatott józan küzdelem. Ez azonban ahhoz vezetett, hogy fél évszázada a nyugati civilizáció kórházai csak zöld csempét, infúziócsövet, oxigénmaszkot, jobb helyen képzett hospice-nővért láttatnak a távozókkal, és az "érkezőket" is hasonlóan rideg környezetben fogadják. Úgy tűnik, a haldoklás és a szülés medikalizációja nyomán az élet e két fontos pontján a méltóság biztosítása épp a leginkább érintettek kezéből csúszott ki. Egyre kevesebbeknek adatik meg a magánszférában, a hozzátartozókkal végigküzdött, de meghitt halál. A modern orvostudomány megszabadított bennünket szeretteink végső harcának megélésétől, és evvel együtt elvette a betegség, haldoklás intimitását is. Kórházaink híven tükrözik a külső világot, a haláltól való idegenkedést és az emberiesség kiszorulását a mindennapok legfontosabb csatáiból.
A kérdés az, milyen jogi megoldások segíthetik a haldoklók önrendelkezésének, méltóságának helyreállítását.
H
Az orvosi és egészségügyi tevékenység szakmai szabályai - méltánylandó módon - az élet fenntartásának, sőt mesterséges meghosszabbításának szakmai stratégiájára épülnek, legalábbis elvben. Ebből az is következik, hogy az orvosi szakmai szempontok önálló érdekekként jelennek meg e vitában: a szakmai integritás sérül, ha az orvos néha kezel, néha pedig a kezelést kérésre beszünteti. Nem is az a gond, ha az orvos gyógyításpárti (ugyan ki választana magának eutanáziapárti orvost?), hanem az, ha ez a zabolátlan "kezelési kedv" semmibe veszi a beteg önrendelkezését, vagy éppenséggel a betegről való önkényes lemondáshoz vezet. Ezért baj az, hogy bár a páciens egyre több jogot kap a saját gyógykezelését érintő döntésekben, ez nem automatikusan érinti a gyógyítókra vonatkozó büntetőjogi szabályokat. E sok helyen érvényes kettős normarendszer következtében előfordulnak esetek, amikor az orvosok híven követik betegeik kérését, és a bíróságon vagy az orvosi testület előtt elmarasztalják őket. A beteg szemszögéből pedig az a fő kérdés, hogy az egyéni szabadság nevében elvárhatja-e orvosától, hogy az végrehajtsa az ő, a beteg saját, autonóm döntéseit.
H
A beteg és az orvos tehát egymásra vannak utalva. Az élet lezárásának mikéntje függ az orvosi támogatástól és az utolsó fejezetek cselekményeitől. Az emberi méltóság és az emberi önrendelkezés e tekintetben sok szálon kapcsolódik egymáshoz. A méltóság megőrzésének szándéka nemcsak a mesterséges és szenvedésteli életmeghosszabbítással szembeni ellenállásra indíthatja az egyént, hanem éppenséggel arra is, hogy saját sorsát a kezébe vegye, és - ha úgy akarja - a betegség utolsó fázisait végigküzdve és csak a természetes halált elfogadva, de életét mindenképpen az általa méltónak ítélt módon fejezze be.
A haldoklás és az életmegszüntetés körüli jogi dogmatika - azaz, hogy az érvényesített büntetőjogi tiltás, a dekriminalizáció vagy a legalizálás között hol helyezhető el az eutanázia - nehezen kibogozható. Arról már nem is beszélve, hogy e gyűjtőnév valójában igen különböző okozati összefüggéseket, elkövetési magatartásokat és orvosi szempontból is élesen elkülöníthető eseteket foglal magában. De az indulatokon és szenvedélyeken túl mégis csak az esetek egyes elemeinek gondos összevetése révén igazodhatunk ki abban a kérdésben, hogy hol is állunk most az eutanázia esetköreinek megítélésében.
Hollandia példája világszerte ismét elgondolkodást és heves indulatokat váltott ki a haldoklás és az eutanázia iránt érdeklődőkből. A holland jogi felfogás kétségkívül sok szempontból egyedülálló a világon. Először is azért, mert huszonöt éves bírói gyakorlatra és többször is megismételt szociológiai kutatásokra épül. A világ már akkor felfigyelt, amikor Boudewijn Chabot pszichiáter súlyos traumákat átélt, de haldoklónak semmiképpen sem nevezhető betegét részeltette a "könnyű halálban".
A pragmatikus holland jogi megközelítés keveset fed fel az eutanázia körüli etikai viták sokszínűségéből. Legalapvetőbb elve az átláthatóság, ami kíméletlen őszinteséggel párosul. Hollandiában 1991-ben hozták nyilvánosságra az első Remmelink-jelentést, amelyből nyilvánvalóvá vált: az eutanázia számos formában része az orvosi döntéseknek. Ezért 1994 júniusában eutanáziajelentési eljárást vezettek be, amit a temetkezési és hamvasztási törvényben kodifikáltak. Ez a rendelkezés megkövetelte az orvosoktól, hogy ha eutanáziát végeztek, akkor ezt beleírják a halottvizsgálati bizonyítványba. A szemérmesebb országokban - és korábban Hollandiában is - az orvosok mindig valami más okot tüntettek fel a halál közvetlen előidézőjeként (hirtelen fellépő szívhalált, a keringési rendszer összeomlását stb.). Ezzel a kötelezővé tett őszinteséggel indult meg az a folyamat, amely talán az eutanázia és az öngyilkosságban való közreműködés bizonyos mértékű legalizációjához is elvezethet.
A holland jogi felfogás abból indul ki, hogy akár bevalljuk, akár nem, igenis van igény a szenvedésteli élet szándékos megrövidítésére. Az egészségügyi dolgozók gyakran nem is tudják, hogy cselekedetük jogilag tiltott eutanáziának minősül. Hollandiában ezért úgy tartják, helyesebb az eutanáziát az elviselhetetlen és csillapíthatatlan szenvedéseket átélő betegek kérésére végzett eutanáziára korlátozni, és amennyire csak lehet, az egész eljárást jogi ellenőrzés alá helyezni. E kontroll mellett a törvény betartói mentesülnek a büntetőjogi következmények alól, bár az emberölés és az öngyilkosságban való közreműködés a holland büntetőjog szerint is bűncselekménynek minősül.
A holland parlament alsóháza november 28-án fogadta el azt a törvényjavaslatot, amely meghatározott esetekben közvetett módon, de mégiscsak dekriminalizálná az öngyilkosságban való orvosi közreműködést, és a "kívánatra való ölés" törvény által szigorúan meghatározott formáit (a holland "hulp bij zelfdoding" kifejezés leginkább az öngyilkosságban való közreműködésnek felel meg, bár az öngyilkosságra egy sajátos kifejezést használ a törvényjavaslat). A honatyák nagy többséggel támogatták a törvényt, de a végső szót a szenátusnak kell majd kimondania. Els Borst holland egészségügyi miniszter szerint a törvénytervezet fő célja az volt, hogy ellenőrizhető legyen az orvosok által folytatott eutanáziagyakorlat. A miniszter a Remmelink-jelentések tapasztalataira utalhatott, ezekből ugyanis az derült ki: az orvosok közül néhányan még akkor is végeztek titokban, saját elhatározásukból (és nem pedig a beteg kérésére) eutanáziát, amikor már volt törvényes lehetőség arra, hogy mentesüljenek a büntetőeljárás lefolytatása alól. A temetkezési és hamvasztási törvény hat évvel ezelőtti módosítása ugyanis azt célozta, hogy ne történhessen a beteg kérése nélküli, csupán "orvosi döntésen" alapuló eutanázia. Ha viszont a beteg nem tudja már szenvedéseit elviselni, akkor legyen arra lehetőség, hogy az orvos a törvény által szigorúan körülírt módon eutanáziát végezhessen, de ne kelljen szembesülnie a büntetőeljárás lefolytatásával.
A jelenlegi törvénytervezet még egy lépéssel továbbmegy, és a büntethetőséget megszüntető okok kiterjesztésével a büntető törvénykönyvet is érinti. Ez az aprónak tűnő jogi változtatás, amely a korábbi szabályozást a jelenlegitől megkülönbözteti, a holland büntetőjog sajátosságainak ismeretében érthető meg. A jelenlegi törvényjavaslat szerint a törvényi feltételek teljesülése esetén az ügy fel sem kerülne a holland legfőbb ügyészséghez, hanem pusztán a regionális bizottság döntése alapján dől el, hogy az eutanáziát gyakorló orvos - ügyészségi vizsgálat nélkül - mentesül a büntetőeljárás lefolytatása alól. Azaz a törvényjavaslat szerint a garanciális feltételek teljesülése esetén a büntetőeljárás meg sem indulna.
A követelményeket külön törvény rögzítené, és az orvosnak tájékoztatni kell majd a városi halottkémet az eljárásról. A korábbi szabályokkal összhangban az orvos csak akkor működhet közre a halál siettetésében, ha ezt a beteg kifejezetten kéri, és az orvos meggyőződött arról is, hogy a beteg szenvedése elviselhetetlen, és nincs mód a szenvedések csökkentésére. Ugyanezt az álláspontot tanúsítania kell egy másik, a beteg ellátásában nem közreműködő orvosnak is. További előírás, hogy az eutanázia kivitelezésének meg kell felelnie a speciális orvosi előírásoknak is. A kíméletlenül következetes holland álláspont talán ott lesz a legkevésbé népszerű a világ szemében, hogy már a tizenkét éves gyereknek is megengedné e végzetes önrendelkezés kinyilvánítását, persze csak akkor, ha a szülő is egyetért az eutanáziával.
H
Az élet végén gyakorolt önrendelkezés és a jogilag méltányolható magánszféra kérdéseiről persze más országokban is vitatkoznak. Az egyik legkorábbi törvényhozási kísérlet 1936-ban Nagy-Britanniában történt. A Lord Ponsoby által felvezetett törvényjavaslat az önkéntes eutanáziáról igen bonyolult eljárási garanciákat tartalmazott. Az eutanázia kivitelezése a békebíró, az ügyvéd, az orvos, az egyházi személy, a nővér és egy hivatalos tanú jelenlétében inkább a kivégzések végrehajtására emlékeztetett, mintsem a méltóságteli, csendes "kivonulásra". E javaslatot a brit parlament végül is nem fogadta el.
A végstádiumba jutott betegek jogairól szóló északausztrál törvény 1995-ben a cselekvőképes haldokló és szenvedő betegeknek - meglehetősen részletes garanciális szabályok betartása esetén - megengedte volna, hogy a halál orvosi siettetését kérjék, és hogy az orvosok ezeknek a kéréseknek megfelelően cselekedhessenek. A tiszavirág-életű törvény alapján Philip Nitschke ausztrál orvos több gyógyíthatatlan beteget is halálba segített.
Az Egyesült Államokban, Oregon államban 1996 óta meghatározatlan időre függőben maradt egy széles társadalmi támogatottságot élvező törvény hatálybalépése. A "méltó halálról" szóló oregoni törvény megengedné, hogy a gyógyíthatatlan beteg olyan dózisú gyógyszer felírását kérje, amely méltó halálát idézi elő. Ez a törvény tehát az öngyilkosságban való közreműködés lehetőségét teremtené meg, ha hatályba lépne. Az Egyesült Államokban egyébként jelenleg is zajló jogviták óvatosan megkerülik a legkényesebb és a társadalmat erősen megosztó kérdéseket. Az egyik legfontosabb eset a Cruzan-ügy volt 1990-ben, amelyben a vita annak a Missouri állambeli jogszabálynak az alkotmányossága körül zajlott, amely szerint cselekvőképtelen betegtől csak abban az esetben vonható meg az életfenntartó kezelés, ideértve a mesterséges táplálást is, ha a beteg ez irányú szándékára "világos és meggyőző bizonyítékok" állnak rendelkezésre.
Az ügyben eljáró Rehnquist bíró kifejtette, hogy a mesterséges táplálás és folyadékpótlás beszüntetése nyilvánvalóan Nancy Cruzan halálához vezet, ugyanakkor mindenkinek alkotmányos joga visszautasítani még az életfenntartó táplálást és folyadékpótlást is. Ahhoz, hogy megállapítsuk, vajon sérültek-e az egyén alkotmányos jogai, annak a jogi elemzését is el kell végezni, folytatta Rehnquist, hogy miképpen viszonyul egymáshoz az egyéni szabadság és a méltányolható társadalmi érdek. Ez a nyomós államérdek az élet védelmében, az élet fenntartásában áll - ami legpőrébben abban mutatkozik meg, hogy az emberölés mindenhol egyike a legsúlyosabbnak tekintett bűncselekményeknek. A Cruzan-esetben megtalálható a későbbi amerikai esetek dilemmája: elvárható-e másoktól az önrendelkezési szabadság aktív, tevőleges védelme, vagy csak a beavatkozástól való tartózkodás követelhető? A republikánus, konzervatív Scalia bíró a Cruzan-ügyben úgy látta: nincs lényegi különbség a között, hogy valaki az étel elutasításával, az életfenntartó kezelés visszautasításával vagy öngyilkossággal vet-e véget szenvedéseinek. Érveléséből az következik, hogy ha az állami életvédelem szempontjai erősebbek az öngyilkosság támogatásánál, akkor erősebbeknek kell lenniük az életfenntartó kezelések beszüntetésénél is. Azaz egységesen kell kezelni az élet befejezésére irányuló szándékot, akár passzív, akár aktív orvosi közreműködést von maga után.
Bár a Cruzan-ügyben a bíróság csak az önrendelkezés bizonyítási követelményeiről döntött, az Egyesült Államokban lassanként elfogadottá vált az egyéni önrendelkezésnek az alkotmányos szabadsághoz kapcsolása a gyógykezelés megszüntetése esetében, és ez, ha nem is nevesített jogként, de bekerült a vélelmezett alapjogok sorába. Ezzel azonban egy újabb kérdés vetődött fel. Ha passzív módon, például gép kikapcsolásával, a kezelés abbahagyásával méltányolható az egyéni önrendelkezés, holott a páciens már nincs is abban a helyzetben, hogy kifejezésre juttathassa éppen aktuális szándékát, akkor miért nem támogatható az önrendelkezés az azt sokkal jobban kifejezésre juttató öngyilkosságban nyújtott segítség esetében?
Paradox módon ha a beteg tudja, hogy amennyiben a dolgok nagyon rosszra fordulnak, és nem bírja már a szenvedéseket, a zsebében ott van a megváltó szer, akkor ez önmagában is erőt adhat a küzdelemre. Ez még nem jelenti azt, hogy ilyenkor a halálos dózisú szert be is venné. Ez a vita 1996-ban és 1997-ben csúcsosodott ki az Egyesült Államokban. Ekkor ugyanis az ország nyugati területeit átfogó körzeti bíróság által tárgyalt Compassion in Dying v. Washington-ügyben, valamint egy három keleti államot átfogó körzeti bíróság Quill v. Vacco-döntése kapcsán felvetődött az egyéni önrendelkezés aktív, tevőleges védelmének kérdése is. Az első ügyben a bíróság megállapította: Washington állam törvényei a haldoklókat alapvető önrendelkezési joguktól fosztják meg azzal, hogy tiltják az orvosoknak a szenvedő, haldokló betegek önrendelkezési kéréseinek teljesítését. A Quill-ügyben eljáró bíróság pedig kimondta, hogy az "egyenlő bánásmód" követelményét sérti, ha a betegek bizonyos csoportjánál lehetőség van a szenvedések végső megszüntetésére (például egy gép kikapcsolásával), míg mások állapotuk sajátosságai miatt kénytelenek tovább tűrni, mert - a bírói gyakorlat által már elfogadott - passzív eutanázia gyakorlásával sem fejeződne be szenvedésük. Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága 1997 júniusában azonban mindkét döntést elvetette, és sem az aktív segítséget igénylő végső önrendelkezést mint alapvető alkotmányos jogot nem ismerte el, sem pedig azt, hogy New York állam egyes polgárait hátrányosan érinti az a törvényi rendelkezés, amely bünteti az orvos aktív közreműködését a halál siettetésében.
H
A mostani, világszerte nagy port felvert törvényjavaslatból ítélve, Hollandiában az önrendelkezési jog vált a halál közeli magánszféra legfontosabb elemévé. A nálunk is fel-fellángoló vitában hasznos kiindulópont lehet, hogy az eutanázia kérdéskörét megelőzi a kíméletes, egyéniesített, de őszinte tájékoztatás, a fájdalomcsillapítás és az emberséges kórházi körülmények biztosítása. Semmiképpen nem értelmezhető eutanáziakérésnek tehát, ha valaki, nem bírván már a kórházban elszenvedett kiszolgáltatottságot, ily módon keresne kiutat az egyébként csökkenthető szenvedéseiből. Magyarországon a halál siettetésében való aktív segítség a beteg kérése esetén is büntetőjogi tilalomba ütközik. A passzív alakzatra, azaz arra a helyzetre, amikor a beteg életfenntartó vagy életmeghosszabbító kezelést utasít vissza, és az orvos e kérésnek eleget téve felhagy a gyógyítással, az 1997-ben elfogadott egészségügyi törvény óta lehetőség van, bár nem teljesen következetes szabályok alapján. Az őszinte hazai vitát akadályozza, hogy az eutanázia fogalma a polémiákban szinte tetszőleges értelemben szerepel. Ráadásul a halál közeli orvosi döntésekről még sohasem készült átfogó tanulmány. Az mindenesetre gyanúsnak tűnik, hogy hazai bíróság még sohasem szembesült gépkocsilopás körüli jogvitával sem. Pedig valószínűleg náluk is hasonló dilemmák keletkeznek a gyógyíthatatlan betegek kezelésében, mint másutt.
Nem vagyok benne biztos, hogy a holland javaslat önmagában segíti a haldokló családi és emberi kapcsolatainak méltó lezárását. Ha az injekció vagy halált siettető szer Hollandiában csupán egy lesz az orvosi beavatkozások közül, akkor - a tisztességes szándék ellenére - a magánszféra intimitásának rovására a halál további medikalizálása következhet be. A könnyű halál pedig még egy ideig biztosan nehéz kérdés marad.
