Izraelben az új választási törvény bevezetése óta a miniszterelnökök elhasználódási ideje másfél-két év. A régi metódus az általunk is ismert európai modell volt: a legerősebb párt adja a miniszterelnököt. Az új módi amerikai elemet vitt a szisztémába: külön szavaztak a pártokra és külön a miniszterelnökre. Stabilizációt vártak, de nagyobb káosz lett az eredmény: Izraelben nem szilárd amerikai kétpártrendszer, hanem nagyonsokpártrendszer vált uralkodóvá. Az egyik nagy párt miniszterelnök-jelöltjére leadott szavazat után ugyanis az állampolgárok nyugodtan szavazhattak kedvenc kis pártjukra. A szerencsétlen döntés nyomán az izraeli társadalom súlyos megosztottságai bezúdultak az ország politikai életébe. A két nagy párt, a baloldali szekuláris Munkapárt és a Likud mandátumai a legutóbbi választások után már együtt sem adták össze a parlamenti többséget. A Munkapárt kénytelen volt bevonni a kormányba a keményen jobboldali, területi engedményeket ellenző vallásos cionista telepesek pártját, a radikális baloldali, feltétlen békét kívánó Merecet, a vallásos intézményeinek örökösen pénzt követelő ultraortodox Saszt, az orosz bevándorlók szekuláris Jiszrael Baalija pártját.
Egy ilyen koalíciót csak nagy ívű politikai koncepcióval, messianisztikus reményekkel lehet fenntartani. Ehud Barak ezzel az eltökéltséggel vette át a kormányt. Célja az volt, hogy komoly engedmények, sőt kockázatok árán békét köt Szíriával és a palesztinokkal, és ezzel megteremti a közel-keleti béke alapjait. És véget vet a zsidó állam öt évtizedes elszigeteltségének. A külső ügyek rendezése után pedig nekilát a zsidó államot destabilizáló belső feszültségek rendezésének.
Barak mindent a békepolitikára tett föl. Ám míg a nemzetközi közvélemény, elsősorban az amerikai közvetítők engedményeket vártak tőle, a jobboldali kormánypártok épp ezektől rettegtek, minthogy a palesztinok szerintük az engedményeket nem nagyvonalú gesztusnak, hanem gyengeségnek tekintik, és csak vérszemet kapnak. A béketárgyalásokat egy huszárvágással rendezni kívánó Barakot magára hagyták koalíciós partnerei, aki már kisebbségi miniszterelnökként utazott Camp Davidbe, ahol azt remélte: a megállapodással kész helyzetet teremt, és a Kneszet nem mer majd elvetni egy, a Fehér Házban ünnepélyes aktussal szentesített békemegállapodást.
Ami azonban az izraeliek többségének sok volt, az a palesztinoknak kevés: Arafat a tárgyalások során nem engedett a ´67-ből. A megbeszélések kudarcba fulladtak, és Arafat, aki az amerikai közvetítéstől már nem remélhetett többet, az új intifádával új felállást próbált meg kikényszeríteni: az EU, Oroszország, a Vatikán közvetítőként talán több engedményre kényszerítik a zsidó államot. A civilek, elsősorban gyerekek nekihajtása az izraeli katonai állásoknak rövid időre valóban rájuk összpontosította a világ figyelmét, ám a politikai helyzet nem lett sokkal kedvezőbb Arafat számára. Ehud Barak sorsa azonban az intifádával megpecsételődött: a mindent a békére föltevő miniszterelnök a háborúskodás föllángolásával tarthatatlan helyzetbe került. A békefolyamat összeomlásától tartó izraeli közvélemény immár a határozott föllépést ígérő jobboldalra tekint reménykedve.
