Kovács András: Ki bárkivel! (Az idegengyűlölet és a nyugat-európai szélsőjobboldal)

publikálva
2000/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Múlt év őszén, az ausztriai választások után Haider Szabadságpártjának sikerétől mozgósított, aggódó tüntetők ezrei vonultak fel Bécs utcáin. "Csak az arcok változnak!" - hirdette a félreérthetetlen üzenetet a tüntetők egyik táblája, amelyről Hitler, Haider és Milosevic képe nézett a bécsi járókelőkre és az európai tévéállomások nézőire.

Múlt év őszén, az ausztriai választások után Haider Szabadságpártjának sikerétől mozgósított, aggódó tüntetők ezrei vonultak fel Bécs utcáin. "Csak az arcok változnak!" - hirdette a félreérthetetlen üzenetet a tüntetők egyik táblája, amelyről Hitler, Haider és Milosevic képe nézett a bécsi járókelőkre és az európai tévéállomások nézőire.

Sokan érzik úgy: ismét kísértet járja Európát - a fasizmus kísértete. Ezek az emberek úgy vélik, ha meg akarjuk érteni, mi történik ma a politikai paletta szélsőjobboldalán, akkor a húszas-harmincas évekre kell visszanyúlnunk. A mai szélsőjobboldali pártok lényegét a fasiszta politikai szervezetek analógiájára érthetjük meg.

Természetesen azok, akik a mai szélsőjobboldalban a hagyományos fasizmus újraéledését látják, jól tudják, hogy Haider, Le Pen vagy Bossi pártja sok mindenben különbözik egymástól és egyben a hagyományos fasiszta pártoktól is. Ez azonban számukra nem perdöntő érv. Hisz a fasizmus kutatói is sokszor mutattak rá arra, hogy a hagyományos fasiszta pártok sem voltak egyformák. Franco falangizmusa katolikus-klerikális volt, a német nácizmus kereszténységellenes és pogány. A hitlerizmus ideológiája antikapitalista volt, az olasz fasiszták viszont ritkán használtak antikapitalista retorikát. És végül, de nem utolsósorban: az olasz és spanyol fasizmusok számára az antiszemitizmus nem volt fontos kérdés, nem tekintették politikájuk szerves és lényeges elemének, szemben a nácizmussal, amelytől elválaszthatatlan a zsidógyűlölet.

A folytonosság hipotézisének képviselői szerint azonban mindezekben a politikai irányzatokban mégis volt és van valami közös. Umberto Eco néhány évvel ezelőtt az ős-fasizmusról (Ur-Fascism) írott tanulmányában, Ludwig Wittgenstein játékelméletét felidézve, úgy véli: ugyanúgy, ahogy a legkülönfélébb játékok is egy családfogalom alá tartoznak, a fasizmusok között is fennáll egyfajta "családi hasonlóság". Véleménye szerint megadható a fasizmus minimál-definíciója, azaz "ha elhagyjuk is a fasiszta rezsim egy vagy több jellegzetességét, attól még felismerhető lesz fasiszta jellege" (The New York Review of Books, 1995. június 22., 14. old.). Eco tizennégy ismérvet sorol fel, amelyek szerinte a fasizmus állandó jegyeinek tekinthetők. Ezek közül tíz alapjában véve pszichológiai jellegű, mint például a különbözőségtől való félelem, amely a rasszizmus forrása, a mozgalom tagjaira jellemző egyéni és társadalmi frusztrációérzés, a gazdag és nagy hatalmú ellenségről alkotott misztikus képzet, a hőskultusz stb. A listának csak négy olyan eleme van, amely politikai-ideológiai jellegű: a hagyomány kultusza, a modernség elutasítása, a társadalmi elitizmus és a "minőségelvű populizmus", amely kétségbe vonja a demokratikus parlamentarizmus elvét, és a politikai hatalom legitimitását a monolitikus egységnek tekintett Nép közakaratából vezeti le, amely a Vezér szava révén jut kifejezésre.

Mindezek az ismérvek kétségtelenül jellemzik a hagyományos fasizmusok valamennyi formáját. De nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a mai nyugat-európai szélsőjobboldali mozgalmak és pártok más képet mutatnak. Már sokan felhívták a figyelmet arra, hogy a mai nyugati szélsőjobboldal viszonya a tradícióhoz és a modernitáshoz lényegét tekintve más, mint ami a fasiszta pártokat jellemezte. Nem kergetnek romantikus utópiákat prekapitalista társadalmakról, nem kívánják forradalmi úton újjáteremteni az organikus közösségeket és a közösségi egyént, nem kárhoztatják a technikai civilizációt. Bár erős államot akarnak, nem kívánják valamiféle vezérelven nyugvó diktatúrával felváltani a parlamentáris rendszert. Nem tartják elvetendőnek a modern piacgazdaságot - sőt többségük gazdasági programja szélsőségesen liberális. És végezetül a mai szélsőjobboldal nem elitista, hanem - mint általában a populizmusok - elitellenes.

Ráadásul a körülmények, amelyek között a mai szélsőjobboldal megizmosodott, és a politikai környezet, amelyben tevékenykedik, semmiben sem hasonlítanak az első világháborút követő évtizedek viszonyaira. Akkor egy pusztító háború után, az igazságtalanságoktól terhes békekötés teremtette atmoszférában, a háború előtti politikai rendszer súlyos válsága közepette jelentek meg Európában azok a mozgalmak, amelyek később újra romba döntötték a kontinenst, hullahegyeket hagyva maguk mögött. Ezzel szemben a mai szélsőjobboldal a győzedelmes liberális kapitalizmus produktuma, illetve a kommunizmus romjain megszületett szabadságé, és - legalábbis Nyugaton - éppen az évtizedek óta zavartalan prosperitás mintaországaiban: Ausztriában, Franciaországban vagy Svájcban tett szert riasztó mennyiségű támogatóra.

Vitathatatlan, hogy a szélsőjobboldali pártok némely vonása, politikai stílusa, vezetőinek fellépése, egyes szélsőjobboldali csoportok külső megjelenése és szimbolikája az első világháború utáni évtized fasizmusait idézi. De ha valóban meg akarjuk érteni ezt a jelenséget, a magyarázatot nem a hagyományos fasizmussal való analógiákban kell keresnünk. Eco minimáldefiníciójának ideológiai-politikai tételei bizonyosan nem alkalmasak a mai szélsőjobb leírására. Tehát ha kitartunk amellett, hogy "családi hasonlóság" áll fenn a mai szélsőjobb és a hagyományos fasizmus között, akkor ezt a hasonlóságot a minimáldefiníció "puhább" - pszichológiai jellegű - pontjai alapján kell keresnünk.

Kétségtelen: a szélsőjobboldali mozgalmak szavára fogékony személyiség leírása megragad valamit, ami közös a két politikai jelenség között. A fasizmus és a mai szélsőjobboldaliság bűvkörébe kerülő egyénekre többnyire mindaz jellemző, amit Eco felsorol: például a tekintélyelvűség, a frusztráció, a zavart társadalmi identitás - és nem utolsósorban a xenofóbia és a rasszizmus. Jogos azonban a kérdés, hogy ezekkel az ismérvekkel nem inkább a fasiszták, mint a fasizmusok közös minimumát ragadjuk-e meg? És ily módon nem depolitizáljuk és individualizáljuk-e ezt a lényegét tekintve politikai jelenséget?

És ezzel elérkeztünk tulajdonképpeni kérdésünkhöz: mi a szerepe és funkciója az idegenellenességnek a mai szélsőjobboldali mozgalmakban?

Arról van-e szó, hogy bizonyos személyiségtípusok könnyen csatlakoznak olyan politikai mozgalmakhoz, amelyek lényegi vonásaikban különböznek egymástól, de egyformán rasszista húrokat pengetnek, vagy pedig a rasszizmus e mozgalmak és pártok lényegéhez tartozik? Valóban egy formáját és tartalmát is változtató, de lényegét megőrző politikai irány és világnézet következményét kell-e látnunk a nyugati új-jobboldali mozgalmak és pártok idegenellenességében vagy pedig a jóléti társadalom problémáira adott torz választ, amely ellentmond az emberi méltóság eszményeiből származtatott humanitárius értékek egész sorának, de nem az azokkal való programmatikus világnézeti szembefordulás indikátora?

Sokan érvelnek úgy, hogy a "jóléti sovinizmus" a ritka javak elosztásáért folytatott harc egyik mellékterméke, és azért ölt időnként szélsőséges formát, mert a demokratikus politikai erők mindeddig nem találták meg a megfelelő választ a világ gazdag és szegény régiói közötti különbség növekedéséből adódó feszültségekre, köztük a bevándorlás kérdésére. Kétségtelen, a statisztikák is mutatják, hogy Nyugat-Európában a szélsőjobboldal támogatottságának fellendülése rendszerint az újabb és újabb bevándorlási hullámok nekilódulását követte. De a statisztikák kimutatták azt is, hogy a szélsőjobboldali választók jelentős része - Ausztriában és Olaszországban körülbelül egyharmada, Németországban vagy egynegyede - a baloldali pártok egykori választói közül került ki: azokból a rétegekből tehát, amelyek a leginkább fenyegetve érezték magukat az erőforrásokért folyó versenyben. Ezért nem vethető el minden további nélkül az az érv, miszerint a mai idegenellenesség teljességgel másfajta problémák szülötte, mint a hagyományos fasizmus rasszizmusa, legfeljebb annyi felszíni hasonlóság van közöttük, hogy mindkettő mozgósítja a xenofób érzületeket - de teljesen más indítékok alapján és más politikai célok érdekében.

Tény, hogy a felmérések szerint a nyugati szélsőjobboldal szavazóinak több mint a fele a bevándorlást és a bűnözés növekedését nevezte meg választása motívumaként. De számos jel mutat arra is, hogy a szélsőjobboldali xenofóbia nem csupán az érdek vezérelte "jóléti sovinizmus" és a rendpárti, law-and-order mentalitás kifejeződése, hanem több ennél: ez a szélsőjobb közös nyelve, internacionalizálódásának közege. E nyelv politikai funkciójának megértéséhez az antiszemitizmus politikai ideológiává válásának története szolgál kulccsal.

H

Zsidóellenes érzületek az elmúlt kétezer év folyamán szinte folyamatosan jelen voltak a kereszténység dominálta kultúrában. Azt azonban, hogy ezek politikai ideológiává - izmussá - szerveződtek, speciális történelmi körülmények magyarázzák.

A XIX. század végén egyes európai - elsősorban közép-európai - országokban egy olyan sajátos kultúra jött létre, amelyet egyszerre jellemzett a radikális modernitás-ellenesség, a liberalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus elutasítása, egy elmúlt világ utáni nosztalgikus vágyakozás, az iparosodás előtti erkölcsi normák eszményítése, a demokráciával való szembenállás, a szélsőséges nacionalizmus, a gyarmatosító és birodalmi hevület. Ez a kultúra tehát sokféle, egymástól függetlenül kialakult alkotórészből szövődött össze, melyek összetartozása viszont korántsem volt magától értetődő. Szükség volt ezért egy olyan tényezőre, amely ezt az összetartozást mindenki számára érthetően és átélhetően kifejezésre juttatta. Emiatt kapott oly nagy jelentőséget, hogy ennek a kultúrának valamennyi alkotórésze érintkezett az antiszemitizmussal, anélkül, hogy ez adta volna a tartalmát. A zsidókhoz való viszony így szimbolikus jelentésre tett szert: egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy mindezekben a - "zsidókérdéssel" egyébként semmiféle kapcsolatban nem álló - kérdésekben ki melyik politikai-kulturális táborhoz tartozik. Az antiszemitizmus kulturális kóddá vált - és ez a funkciója mind a mai napig fennmaradt: ha valaki antiszemita nézeteket hangoztat, nagy valószínűséggel megmondható, hogy mi az álláspontja egy sereg más politikai kérdésben, amelyeknek egyébként semmi közük a zsidók helyéhez és szerepéhez az adott társadalomban.

Nagy társadalmi csoportok azonban csak akkor képesek megérteni és használni az antiszemita kódot, ha lezajlik az a kognitív folyamat, amely a köztudatban összekapcsolja a jelet (a "zsidókérdésben" való állásfoglalást) a jelzettel (a politikai-kulturális táborokat megosztó állásfoglalásokkal). Ehhez értelmiségi csoportok tudatos erőfeszítésére volt szükség. A folyamat első lépéseként a XIX. században a modern antiszemitizmus szótárát hozták létre, majd politikusok és politikai publicisták megteremtették az asszociatív kapcsolatot egyfelől a "zsidókérdés", másfelől a szociális kérdés, a nemzeti kérdés és a kapitalista modernizáció sokféle más konfliktusa között. Az antiszemitizmus - bár ez nem lett volna szükségszerű - a kontinentális Európa legtöbb államában összekapcsolódott a XIX. század utolsó harmadának nagy hatású politikai ideológiáival: az antidemokratikus nacionalizmussal és a politikai konzervativizmussal. Így az antiszemitizmus, amely a korábbi évtizedekben radikális szélsőségnek minősült, és politikai különcök hóbortja volt, a XIX. század végére a politikai-kulturális szimbólumrendszer egyik meghatározó elemévé vált.

A következményeket ismerjük.

H

A mai szélsőjobboldali pártok nagyjából ugyanott tartanak és ugyanúgy viselkednek, mint a XIX. század utolsó harmadának antiszemita pártjai a maguk idején. De a nyelv, amelynek bevezetésén és terjesztésén dolgoznak, elsősorban nem az antiszemitizmus nyelve. Ez - ha egyáltalán - rendszerint csak elszólások vagy kétértelmű célzások formájában jelenik meg retorikájukban. (Mint sok minden másban, ebben is nagyban különböznek többé-kevésbé nyíltan antiszemita kelet-európai párttársaiktól.) Ezeknek a pártoknak nincsen koherens programjuk, csak jelszavaik vannak. Olyan kérdéseket állítanak politikai kampányaik középpontjába, amelyekre nincsenek megoldásaik, de tudják, hogy sokakban megfogalmazódnak. Nem azért fordítanak figyelmet valamely problémára, mert az a helyes társadalomról való víziójuk megvalósításának szempontjából fontos, hanem azért, mert felismerik: sok emberben kelt bizonytalanságot, szorongást, félelmet. Ezek közé tartoznak a jóléti vívmányok veszélyeztetettségével kapcsolatos problémák. De a társadalom jelentős csoportjaiban ugyanilyen hatást váltanak ki például a nemzetközi integrációkhoz való csatlakozás egyes következményei (Dánia), a történelmi múlt feldolgozatlansága és a közelmúlt viharos politikai eseményei által gerjesztett nemzeti identitás-problémák (Németország, Ausztria), a politikai demokrácia intézményrendszerének diszfunkciói (Olaszország, Ausztria), a nemzetközi migráció és bevándorlás következményeként kialakuló kulturális diverzitás keltette feszültségek (Anglia, Franciaország, Belgium, Spanyolország) és végül a világ gazdag és szegény régiói közötti szakadék mélyülésének érzékelése, amit sokszor kísér a civilizációk közötti kataklizmatikus háborútól való félelem.

A szélsőjobboldal "politikai vállalkozói" - erre Haider a legjobb példa - jó érzékkel vették észre, hogy milyen árucikkek iránt van kielégítetlen kereslet a választói piacon. Szükségük volt azonban egy áruvédjegyre: egy olyan kódra, amellyel közös nevezőre hozható a legtöbb téma, amelyet jelszó-politikájuk középpontjába állítanak. Ez a potenciális hívek számára könnyen érthető és alkalmazható kód az idegenellenesség. A szélsőjobboldali pártok elsősorban nem azért veszélyesek, mert megteremtik a xenofóbiát - ez valószínűleg kiirthatatlan az emberi társadalomból -, hanem inkább azért, mert a meglévő, diffúz idegenellenességet valódi társadalmi-gazdasági problémákkal kötik össze, rendszerbe foglalják, és a politikai nyelv természetes részévé teszik. Az Idegen - akárcsak egykor (és sok helyütt most is) a Zsidó - sok nyomasztó probléma nyelvi rövidítése. Ezen az ágon kétségtelenül fellelhető a "családi hasonlóság" az egykori fasiszta mozgalmak, pártok és a mai szélsőjobboldal között. Ha tehát a xenofóbiát, az idegenellenességet nem pszichológiai kategóriaként, hétköznapi előítélet-rendszerként, bizonyos személyiségtípusok megnyilvánulásaként értelmezzük, hanem nyelvként, politikai-kulturális kódrendszerként, akkor nem depolitizáljuk, individualizáljuk és pszichologizáljuk a szélső-jobboldaliságot. Sőt éppen arra a tényezőre mutatunk rá, amely - átélhetősége folytán - a frusztrált és orientációt vesztett egyént "bevezeti" a szélsőjobboldali kultúrába, és azokat a szélsőjobboldali politikai jelszavakat is elfogadtatja vele, amelyekről magától sosem jutott volna az eszébe, hogy közük lenne az ő személyes problémáihoz.

A politikai antiszemitizmus történetének tanúsága szerint a modern korban a mértékadó értelmiségi csoportok magatartásától függ, hogy politikai tényezővé válik-e az antiszemitizmus. Antiszemita politikai erők akkor tettek szert komoly befolyásra, ha a nyilvános beszéd normáit megszabó társadalmi csoportok egy része aktívan hirdette, egy másik része pedig legalábbis elfogadta az antiszemita világmagyarázatot, mint az érzékelt társadalmi-politikai konfliktusok egyik lehetséges értelmezési rendszerét, még ha az értelmezéssel magával nem értett is egyet. Ha viszont a legitim és illegitim világmagyarázatok határait kijelölő nyilvános diskurzus az antiszemita világmagyarázatot az illegitim szférába utalja, és ennek a normának a nyilvánosságban is érvényt szerez - mint ez a II. világháború utáni Európában történt -, akkor esély van arra, hogy egyre inkább elhalványul az antiszemita nyelv politikai jelentéstartománya. Ebben az esetben a zsidóellenesség elveszti szimbolikus-világnézeti jelentését, és legfeljebb egyéni érzületként elégíti ki azokat, akik életproblémáikkal csak előítéletes gondolkodás és bűnbakképzés segítségével képesek megbirkózni.

Mindez a mai xenofóbiára is érvényes. Hogy az idegenellenesség bizonyos politikai identitások kifejezésének általános eszközévé válik-e, ugyancsak a politika és a kultúra nyelvét meghatározó csoportok viselkedésétől függ. A küzdelem végkimenetele még nyitott. Az azonban már ma is biztosnak látszik, hogy három út nem vezet el a kívánt célhoz, azaz a szélsőjobboldal politikai marginalizálásához.

Németországi tapasztalatok arra mutatnak, hogy a hagyományos fasizmus rémképének felidézése és a mai szélsőjobboldallal való asszociálása a fiatal generáció körében már nem jár azzal a visszatartó hatással, mint a háború utáni évtizedekben. Nem jár a kívánt eredménnyel az sem, ha a politikai és a nyilvános szféra nem hajlandó tudomást venni azokról az aggodalmakról, amelyeket a szélsőjobboldal által tematizált problémák - például az európai integrációhoz való csatlakozás következményei, a migráció, a menekültek befogadása, a bevándorlók integrálása és a többi - ébresztenek a társadalom egyes csoportjaiban. Végezetül pedig kifejezetten célt tévesztő az a politika, amely úgy veszi számításba ezeket az aggodalmakat, hogy idegenellenes jelszavak hangoztatása nélkül, csendben megvalósítja a szélsőjobboldal egyes követeléseit, például a bevándorlás, a menekültkérdés vagy az állampolgársági jogok szabályozása terén. Természetesen lehetséges olyan politikai vagy gazdasági helyzet, amelyben elkerülhetetlenek egyes szigorító intézkedések, például a gazdasági és a politikai menekült státusa közötti határ szigorúbb megvonása. De a demokratikus kormányoknak - ha ilyen intézkedéseket tartanak célszerűnek - nyílt, világos érveléssel mindenki számára egyértelművé kell tenniük, hogy milyen célok érdekében teszik, amit tesznek, hogyan egyeztethető ez össze az elveikkel, és miben más, mint amit a szélsőjobboldal követel. Ha ugyanis nem így cselekszenek, akkor ahelyett, hogy - mint gondolják - kifognák a szelet a szélsőjobboldal vitorláiból, hozzászoktatják a társadalmat ahhoz, hogy nem is olyan botrányos az, amit Le Pentől, Haidertől és a többiektől hall: sőt épp ellenkezőleg, megfontolásra érdemes - és ezzel csendben a kimondható mondatok birodalmába emelik az efféle retorikát.

A szerző szociológus. A szöveg az ELTE Szociológiai Intézetének és a Friedrich Ebert Alapítványnak a gyűlöletbeszédről rendezett konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.

publikálva
2000/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk