A leúszó szemét

  • .
  • 2009. november 19.

Publicisztika

Magyar Narancs, 2009. október 29. Tisztelt Szerkesztőség! Érdeklődéssel olvastam Varró Szilvia írását az újvidéki razziáról.
Csupán a teljesség kedvéért két rövid kiegészítő megjegyzéssel szeretnék csatlakozni e cikkhez.

Az egyik. A szerző idéz bizonyos vizsgálatokból, amikor leírja, hogy Weisz Irént Rákóczi Ferenc út 40. alatti otthonában, az ágyában lőtték agyon. Ez annyiban nem pontos, hogy az áldozat (aki a nagymamám volt) neve, pontosabban leánykori neve nem Irén, hanem Ilona volt, teljes neve Iritz Móriczné.

A másik megjegyzés ennél lényegesebb.

A cikkben azt olvashatjuk, hogy ez, mármint a gyilkosság, "indokolatlan" volt. Gondolom, ennek a számomra furcsa megállapításnak az az alapja, hogy a gyilkosság már akkor történt, amikor a razziát lefújták, ezért a szervezők logikája szerint már nem volt indokolt. Én csupán 10 éves túlélője voltam 1942. január 23-nak, és nem a hideg napok kutatója, bár természetesen mindig érdekelt ennek a gyalázatnak a története. Olvastam azt a két könyvet, amit szerb nyelven írtak és foglalkoztak a nagymamám halálával, de megfejteni azt a kérdést, hogy miért kellett egy idős, beteg asszonyt az ágyában megölni, ők sem tudták. Igaz, voltak feltételezések, hogy a gyilkosság mögött anyagiak megszerzése állt. Én azt feltételezem, hogy a gyilkos csendőr akkor lőtte le nagymamámat, amikor még nem volt befejezve a razzia, és ezt nem egyéni ambícióból tette, hanem parancsra, mivel olyanokat látott és tudott, aminek csak ő lehetett tanúja.

Hadd írjam le ennek a számomra pár borzasztó óra történetét mintegy az előbbiek bizonyítására. A Rákóczi út (Futaki út) 40. alatt nagymamámon kívül anyám, férje, nevelőapám, nagybátyám és én laktunk. 23-án kora délután jött be hozzánk a két csendőr (volt, aki szerint határvadász), az egyik a kapunál maradt, a másik kiabálva sorba állított bennünket, kivéve nagymamámat, aki beteg volt és nagybátyámat, aki szintén lázas volt egy másik szobában. Amikor a katona észrevette, hogy nagybátyám fekszik, kiabálva kizavarta őt közénk, és előttünk puskatussal ütötte-verte. Ezután azt mondta, hogy igazoltatni visz bennünket. Anyám sokszor elmondta, hogy miután megkérdezte, vigyünk-e meleg holmit, azt válaszolta, "nem lesz erre szükségük". Ezután feltettek bennünket egy teherautóra, az említett katona nem szállt fel, csak a másik ült a sofőr mellé, és elindultunk. Jól emlékszem, hogy nagybátyám megjegyezte: a strandra megyünk. Miután százszor tettem előtte és utána meg ezt az utat, biztos vagyok, hogy kb. 25-30 perc múlva megérkeztünk a strand bejáratához, és leszálltunk, kb. 20-30 ember volt ott, sorba állítottak bennünket. Ami azután történt, arra csak annyiban emlékszem (szörnyen fáztam és anyám szerint sírtam), amit anyám mesélt: visszaszálltunk az autóba és elvittek bennünket a volt Szokolanába, a leventeotthonba, és egy nagy teremben egy tiszt beszélt, állítólag bocsánatot kért. Nem telt el több mint két óra, már sötét volt, amikor visszavittek bennünket a házunkba. Hogy ott milyen borzalom fogadott - az egész életemet elborította, nagymamám szobája csupa vérben, csontmaradványokkal volt tele, nagybátyám önkívületben ordította, "megölték az anyámat". Később elmondták, hogy teste - miközben mi távol voltunk több órán keresztül - a ház előtt feküdt vérbe fagyva.

Végül ismét az indító kérdés: miért kellett Weisz Ilonának meghalnia, "indokolt volt", vagy nem? Én inkább azt kérdezném: megmagyarázható volt-e vagy sem, és erre igennel felelnék. Ugyanis amikor a csendőr visszament a házunkba, a kivégzések még tartottak, és mi kb. 30 perc múlva kerültünk volna sorra, de ez már nem következett be - ezt a gyilkos azonban nem tudta, neki az lehetett a parancsa, hogy ha egy házból mindenkit levittek a Dunába, akkor otthon sem maradhatott tanú. Ezért miután bennünket elindított a strandra, visszament, és végzett nagymamámmal. Hogy közben pénzt talált a házkutatás közben, lehet...

Havas Péter

Budapest

Figyelmébe ajánljuk