Az elmúlt héten Magyarországon médiaesemény szem- és fültanúi lehettünk. Megvalósult a plurális televíziózás szkeptikusainak nagy álma: az összes magyar, magát kicsit is közszolgálatinak feltüntetett csatorna ugyanazt adta. Hogy mit, azt nevezzük hipotetikusan műsornak. Szerda és csütörtök este, főműsoridőben két úgynevezett vitát-párbajt követhettünk, melyek eredményeiről a nagyérdemű az elmúlt napokban tájékozódhatott.
*
Az esemény kiváltója az lehetett, hogy a pártok, ki könnyebben, ki nehezebben, de tudomásul vették: a választások előtti vitá(k)ra szükség van. Már csak a hagyomány miatt is. Kérdés csak annyi maradhatott, ki rendezze és hol legyen, ki vehet rajta részt és ki nem, s mindez kinek a moderálásával. Hosszas tépelődés után a nagy pártok megegyeztek abban, hogy miniszterelnök-jelöltjeik szóba állnak egymással, közölték a végzést, az időpontot, a játékszabályokat, a moderátorok személyét, talán az adás rendezőjét is. A két küszöbérték körüli párt annak is örülhetett, hogy egyáltalán meghívták őket. A második félidőre.
Az egyik leglényegesebb újítás az elmúlt két választáshoz képest az volt, hogy a két legfőbb hérosz összecsapását ezúttal ne külső helyszínen, ne közönség előtt rendezzék, hanem zárt stúdióban. Mi szükség volt arra, hogy a kialakulóban levő, éppen csak szárba szökkenő, a normálisabb politikai kultúra megerősödését is jótékonyan szolgáló hagyományt ilyen gyorsan felrúgják? A nehezen felejtők még arra is emlékezhetnek, hogy olykor még humor is vegyült vala a vitába, amit a közönség akkor ünnepelve fogadott. Korunk médiatársadalmában, amit ugye közösen (?) építünk, talán nem szokatlan, hogy a viták nyílt tereken, köztereken történjenek. És amúgy televíziós műsornak sem rossz, lehet izgulni, szurkolni, nem beszélve arról, milyen fontos, másodlagos üzenetet is közvetít a választók felé az a tény, hogy az istenadta nép is jelen lehet a félistenek szópárbaján. Mert ugye ők (a politikusok) és mi (a választók) végül is össze vagyunk zárva. Erre a kis időre. De ugorjunk, az igazi kérdés nem itt van.
Az új felállásban megcserélődtek a szerepek. A korábbi gyakorlatban a televízió egy külső helyszínen lezajló, közérdeklődésre számot tartható eseményt közvetített, majdnem úgy, mint egy futballmérkőzést, az élő műsor izgalmával, kiszámíthatatlanságával, több kamerával, műsorvezetővel, operatőrökkel, vágással stb. A stúdióvita azonban más távlatokat rejtő lehetőségekkel szolgál. A politika ebben az esetben megrendelőként lép fel a televízióban, megrendelő szerkesztőként. A pártok kampánystábjainak prominensei szerkesztik az adást, elmondják, kiket kell meghívni, milyen stúdióban, milyen háttérrel, milyen megvilágításban, állva, ülve, milyen kérdésekről eshet szó, és kik a moderátorok. A politika azonban nem csak szerkesztőként van jelen, érdeklődése kiterjed az operatőri és a rendezői munkára is. Mindenre. Meg van mondva, talán szerződés is rögzíti, hogy milyen képkivágások legitimek, s az is, mikor kit mutat a kamera. Azaz minden ki van találva. Előre.
Ezek alapján a televíziónak, a közszolgálatinak nem marad más dolga, mint hogy a forgatókönyvet megvalósítsa. S megvalósítja. Mindenki teszi a dolgát, van kép, van hang, eleje-vége, csak olyasmi nincs, amitől műsorrá válhatna az esemény. Ami itt zajlik, az a korszerű közszolgálati televíziózás megtagadása.
Két részletet emeljünk ki. A kamera csak azt mutatja, aki beszél. Pedig kiderül: több kamera is van, lehetne váltani képet. Ha lehetne. De nem lehet, csak ha befejezte a mondanivalóját. Így aztán nem láthatjuk, mi zajlik a vitapartner (?) arcán, ami nézői szempontból talán a legérdekesebb. Monológok sorát látjuk-halljuk, az úgynevezett vitázók, mint egy irodalmi versenyen, felmondják a szöveget. A pártklubokban kialakított játékszabályok még azt is megengedik, hogy nem kell egymásra nézniük, ami viták esetén azért más országokban előfordul hébe-hóba, Orbán Viktor pl. rá sem néz Gyurcsány Ferencre, aki hiába próbálkozik a szemkontakttal.
*
A másik újítás a műsorvezetők-moderátorok teljes negligálása. A két fiatal és tehetségesnek mondott híradós (egyáltalán, miért vannak ketten, és nem hárman vagy kevesebben...) fegyelmezetten viselik, hogy jelenlétük a pulpitusok jelentőségével vetekszik. Ha a főszereplők nem lennének bemikrofonozva, akár igazi mikrofonállványként is szolgálhatnának. Műsorvezetők, újságírók, akik nem kérdezhetnek. Viszont kérlelhetetlenül őrködnek a külsősök nevetséges játékszabályainak betartatásán, így szigorúan lecsapnak minden túllépett másodpercre. Igazi bürokraták.
Vonjunk le következtetéseket. A közszolgálat egy újabb, igen méretes maflást kapott. A politika nyíltan és pökhendin ismét alárendeltként, eszközként használta a televíziót. A politika paranoid akaratosságának köszönhetően súlyosan és mélyen megalázta a Magyar Televíziót (s rajta keresztül a magyarországi televíziózást) mint intézményt, és ezáltal minket is. Nem először, és nyilván nem is utoljára. S teheti mindezt addig, ameddig hagyják neki. Amíg helyre nem áll a nyilvánosság egyik alapintézményének a tekintélye. Vajon a cseh televíziósok (igen, már megint a csehek, mert ők egyszer már megmutatták az új demokrácia politikusainak, hogy van szakmai és emberi önérzet is a világon, s ennek a győzelemnek jótékony hatását a mai napig élvezik), szóval a csehek mit tettek volna? De mivel ez nem Csehország, a politika gőzhengerként átrobogott rajtunk, és nem akart válaszolni mindarra, amit azok a személyek, akiket ha áttételesen is, de mi, magyar állampolgárok delegáltunk a közszolgálati médium stúdióiba, szerkesztőségeibe, a klasszikus szabályok értelmében értünk kérdeztek volna. Ha lehetett volna. Hogy jobban tudjunk választani. Hogy ne csak ömlengő romantikus víziókat és önmaguktól eltelt poéták írói munkásságának részleteit halljuk, hanem esetleg arról is szó essék, mi fog itt történni a választások után. Velünk.
A politika igazából nem kívánt vitát, nem akart a steril, kép- és hangszigetelt stúdiójába jöttment állampolgárokat beengedni, a politika csak a saját hangját akarta hallani. A többieknek pedig kuss legyen.
