Ahogy az európai alkotmányt a kertek alatt igyekezték érdemi nyilvános deliberáció nélkül hazánkba csempészni, úgy fogadta el a francia Villepin-kormány a diákok százezreinek megmozdulását kiváltó új esélyegyenlőségi (!) törvényt, az alkotmány 49.3 cikkelye alapján gyorsított eljárásban, parlamenti egyeztetés nélkül. Az új szabályozás értelmében minden 26 év alatti kezdő francia munkavállaló kétéves periódusig előzetes figyelmeztetés és érvelés nélkül bármikor tetszés szerint utcára helyezhető. Miután a kormány nem vonta vissza a törvényt, a diák- és szakszervezetek március 28-ra általános sztrájkot hirdettek, amit április elején újabbak követnek. A törvény már rég nem csak a munkaerőpiacról szól, a tiltakozások az "európai modell" védelmét szimbolizálják.
A francia fiatalok körében huszonöt százalék körüli a munkanélküliség, ebből kifolyólag a jövőjük bizonytalan, kilátástalan. Ezt a helyzetet próbálná meg orvosolni az intézkedés. A recept alapjául szolgáló diagnózis: a jóléti társadalom válságban van, a munkaerőpiac rugalmatlan, az intézményesített szolidaritás megbénítja a gazdaság hatékony működését, a globális versenyben való helytálláshoz javítani kell a versenyképességet. De vajon mennyire helytálló e diagnózis? Tényleg a munkajogok lebontása a legjobb út a versenyképesség növeléséhez? Vajon hová vezet az olyan verseny, ahol a szabadság eltérő minőségeit megvalósító társadalmak konkurálnak egymással, ahol a francia munkavállalók kihívói a szabadság intézményi garanciáit teljesen nélkülöző környezetből érkeznek? Az olyan verseny, melynek kerete már nem a nemzetállam, hanem a bármiféle hatékony demokratikus kontrollmechanizmus és értékartikuláció lehetőségét nélkülöző globális piac? Hogyan gondolhatjuk el ezt a konfliktust egy a liberális demokrácia mellett elkötelezett keretben? Rugaszkodjunk el a francia eseményektől egy pillanatra, hogy közelebb kerülhessünk a kérdések megválaszolásához.
A modern állam polgárának és a piacnak a szabadságát egy sor társadalmi mechanizmus biztosítja-biztosította. Ezek az intézmények hosszú évek küzdelmeinek eredményei, törékeny és nem eleve adott társadalmi konstrukciók. A legtöbb közgazdász - az is, aki szerint a világ minden tekintetben jó irányba halad - egyetért abban, hogy a piac működéséhez szükséges feltételeket meg kell teremteni. Ezeket a feltételeket általában begyömöszölik az "intézményi környezet" kifejezésbe, kialakításukat pedig a "jó kormányzás" feladatának tekintik, ergo ha valami nem működik, akkor az a rossz kormányzás miatt van. A tudomány látványosan megáll ott, hogy ezek az intézmények honnan erednek, megvalósulásukat a gazdasági fejlődés csodaszerétől várják.
*
De hogyan is néznek ki ezek az előfeltételek? Kezdjük a szabad munkaerőpiaccal. Maga az angol munkaerőpiac sem volt szabad egészen a huszadik század elejéig. A munka értéke nem a piaci ár szabad mozgásával alakult ki, azt egy sor tényező akadályozta: erről szól a Lasalle-féle vasbértörvény (a munkabérek tartósan a létminimum körül ingadoznak), a különböző korai segélyezési formák létezése. A modern munkaerőpiac kialakulásához, a bérmotiváció megszületéséhez szorosan hozzátartoztak olyan dolgok, mint a gyerekmunka felszámolása, a szabadidő-kultúra kialakulása ("weekend"-ezés), a család termelő egységből fogyasztói egységgé alakulása vagy a reklámozás elterjedése, melyek mind elősegítették a társadalmi viszonyok piacosodását. Amíg ugyanis a társadalmi interakciók jelentős része nem piacosodik, addig a bér sem fejezi ki a megélhetés összes költségét, hisz a legkülönbözőbb szolgáltatásokhoz juthatunk hozzá piacon kívüli csatornákon keresztül. Így volt ez egészen a 19. század végéig Angliában, de a mai napig így van a harmadik világ legtöbb országában. Hogy kapcsolataink e piacosodásának nyereségei ellentételezik-e a vele járó veszteségeket, mindenki ítélje meg maga, azt viszont nem söpörhetjük szőnyeg alá, hogy rendkívül eltérő szerkezetű munkaerőpiacok versengenek egymással, és ezen eltérések olyan struktúrák és intézmények létezéséből fakadnak a fejlett országokban, melyeket a modern társadalom alapjainak tekintünk.
A gazdasági kényszerektől való szabadság szintén elengedhetetlen a piac működéséhez és a modern ember szabadságához. Természetesen ez nem a szűkösség kiiktatását jelenti, jól tudjuk, hogy ez utópizmus, lehetetlenség, azt je-lenti, hogy olyan társadalmi környezetet kell teremtenünk, amely biztosítja a lehetőséget a gazdasági kényszerektől való függetlenségre. Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász-társadalomfilozófus klasszikus példája: a bangladesi Dakkában egy nap egy vérző személy tántorgott be a Sen család kertjébe. Mint kiderült, egy muszlim munkás, akit a nagy szegénység és családja éhezése arra kényszerített, hogy az "ellenséges", hinduk lakta területen vállaljon munkát, közel a Sen családhoz. A felbőszült hinduk megkéselték, és épp Senékhez tántorgott be segítségért, akik azonnal kórházba vitték, a férfi azonban sajnos belehalt sérüléseibe. Lakóhelyén senki sem sértette a muszlim munkás alapvető jogait, nyomora ugyanakkor olyan veszély vállalására kényszerítette, amely halálos kimenetelűvé vált. Az alapvető gazdasági kényszer szabadságtalanságot szül. Hogy mi történik, ha a megélhetési kényszereik miatt kiszolgáltatott munkavállalók állnak szemben a hatékonyságot mindenek fölé növelni igyekvő munkáltatókkal, jól mutatja hazánk esete, ahol a legtöbb alkalmazottnak eszébe sem jutna jogai hatékony érvényesítésére törekedni, hisz örül, hogy legalább van munkahelye. A szakszervezet alapítása miatt a Suzukitól kirúgott Párma Zsolt esete egyedülálló abban az értelemben, hogy a konfliktus látványos felvállalása eljutott a médiához.
*
Hogyan beszélhetünk ilyen esetben szabad választásról? Éppen ezért van szükség arra, hogy olyan intézményeket hozzunk létre, olyan gazdasági környezetet teremtsünk, mely az ilyen "gazdasági szabadságtalanságok" felszámolását segíti: erős jogérvényesítő hivatalokat és magas színvonalú, jó minőségű, mindenki számára egyenlően hozzáférhető közszolgáltatásokat. Az imént említett Anglia példájánál maradva ezen intézmények a kisközösségi (családi, baráti, szomszédsági stb.) szolidaritás széthullásával gyakorlatilag teljesen hiányoztak a 19. század végéig, s nagyrészt hiányoznak a mai napig a harmadik világ legtöbb országából. Megteremtésük elengedhetetlen feltétele a piac kielégítő és morálisan is elfogadható működésének, az empirikus kutatások alapján fokozzák a versenyképességet (az országok versenyképessége korrelál a közszolgáltatások színvonalával), kiépítésük tehát legalább annyira "termelői tevékenység", mint egy exportzóna vagy ipari park létrehozása.
A kívánatos elosztásról és társadalomról folytatott szabad vita. A jóléti közgazdaságtan egyik legfontosabb felismerése, hogy a piaci elosztás, mely ideális körülmények között a javak és az erőforrások hatékony elosztásához vezet, nem jelent "végső megoldást", azaz végtelen sok hatékony elosztás lehetséges. Ebből következően az elosztásra vonatkozó elképzeléseknek minden esetben a "piacon kívülről" kell érkezniük és érvényesülniük, politikai, társadalmi választási mechanizmusokon keresztül. Ezért alakult ki a jóléti gazdaságtanból a társadalmi választások elmélete. A liberális demokráciában elméletileg mindenkinek egyenlő lehetősége van arra, hogy elmondja véleményét a kívánatos elosztásról, nem engedve meg, hogy az ilyen döntéseket az állampolgárok nélkül hozzák meg. Ha pedig az elosztás normatív deliberáció függvénye, s nem vezethető le valamilyen "objektív" tudományos igazságból, azaz nem technikai probléma, akkor a legliberálisabbnak kutya kötelessége erősen felháborodnia ha kormánya érdemi párbeszéd és diszkurzív legitimáció nélkül avatkozik bele az elosztási mechanizmusok működésébe. Ez nemcsak a Villepin-kormány mostani lépésére igaz, hanem például a Kereskedelmi Világszervezetben tárgyalt GATTS-egyezményre (általános szolgáltatáskereskedelmi egyezmény), mely a közszolgáltatások, az intézményi szolidaritás sorsát dönti el, zárt ajtók mögötti titkos tárgyalások eredményeként, a beleszólás elemi lehetősége nélkül, hosszú évekre bebetonozva a visszavonhatatlan döntéseket. Túlzott nagylelkűség, sőt hiba az ezek feletti felháborodást kizárólag a MIÉP-re hagyni.
Szabad és aktív civil társadalom. Közhely, hogy a piacon információs aszimmetriák vannak, melyek szintén sértik a szabad választást. Aszimmetriák vannak, mert a preferenciák formáló-dása manipuláció eredménye (pl. ki gondolná, hogy az emberiség legáltalánosabb vágya a Coca-Cola, márpedig ez a legelterjedtebb "kinyilvánított preferencia"); mert a gazdasági tevékenységek következményeiről a legtöbb fogyasztónak fogalma sincsen (pl. mindenki úgy gondolta, csodálatos növényvédő szer a DDT, amíg ki nem derült, hogy súlyosan káros az egészségre); mert a technológiai komplexitás átláthatatlan kockázatokat szabadít a társadalomra (pl. kevés kutatás van a genetikailag módosított élelmiszerek lehetséges egészségi hatására); s mert a társadalomban aszimmetrikusan megoszló tudás birtoklása hatalom. Ezeken az információs aszimmetriákon csak és kizárólag egy szabad, aktív és erős civil társadalom segíthet. Az állami szabályozó hatóságok megléte nem elég, hisz civil társadalom nélkül nem lesz, aki kikényszerítse a jogérvényesítést, mint ahogy azt például számtalan hazai környezeti konfliktus is mutatja. A francia fiataloknak olyan országok munkásaival kell versenyezniük, ahol hiányzik az a politikai kultúra, amely az embereket felruházná a saját sorsuk alakításához szükséges képességekkel.
Olyan társadalmi változásokon ment át a világ nagy része, melyek a kisközösségi szolidaritás erejét erodálták, az állampolgároknak demokratikusan intézményesített szolidaritás kiépítését és működtetését pedig meg kell tanulni. Ebbe a kategóriába tartozik tipikusan Magyarország, de a legtöbb kelet-európai állam is. A "létező szocializmus" és a rendszerváltás körüli évek gyakorlatainak eredménye a kollektív cselekvés nevetségessé, hiteltelenné tétele, a társadalmi szolidaritás aláásása: atomizáltság, apátia és cinizmus. Civil társadalom nem létezhet az összetartás minimális ethosza nélkül, egy alapvető kulturális közösség nélkül. Az ebben a kulturális közösségben eligazodni és részt venni képes egyének nevelése pedig mindenekelőtt az oktatási rendszer feladata. Közterek és találkozóhelyek, aktív mikroközösségek léte mind további, nélkülözhetetlen előfeltétel. Civil társadalom nélkül nincs jól működő piac sem.
*
Kétségen felül áll, hogy a jóléti társadalom válságban van. Az e társadalmakat jellemző "növekedési konszenzus" a kollektív cselekvést a technológiai komplexitás és a fogyasztás állandó növelésének mámorába fojtotta, hamar beleütközött azonban saját korlátaiba: a szürkeség és kilátástalanság, majd az ökológiai válság újra életre keltette a rendszer megváltoztatásának szükségét és szándékát. Az ökopolitika célja választ adni erre a kihívásra. Dánia jó példája lehet annak, hogyan lehet egyszerre zöldebbé, versenyképesebbé és igazságosabbá tenni egy jóléti államot. A megoldás nem a bezárkózás, hanem pl. a számonkérés és ellenőrzés intézményeinek erősítése, a méltányos kereskedelem, a munkát terhelő adók és járulékok csökkentése az erőforrás-használat terhére, a közszolgáltatások világméretű fejlesztése. De végső soron nem úszhatjuk meg jólétünk fenntartható alapokra helyezését. A munka biztonságának a lebontása nem a legjobb kezdet.
Az azonban biztos, hogy a jóléti társadalom szabadabb és igazságosabb volt, mint a tizennyolc-tizenkilencedik század kapitalizmusa. Azért lehetett szabadabb és igazságosabb, mert, ahogy azt fent leírtam, egyrészt spontán kulturális felhalmozás eredményeként kialakult a piaci társadalom alapszerkezete. Másrészt pedig, s ez témánk szempontjából sokkal fontosabb, különböző mozgalmak hosszú és izzadságos munkával létrehozták azt a társadalmi és politikai intézményrendszert, mely képes ellenőrizni és kordában tartani a piac működését. A gyermekmunkát tiltó, a munkaidőt szabályozó, a választójogot kiterjesztő, a társadalombiztosítást létrehozó, az infrastruktúrákat kiépítő vagy a környezetet védő intézkedések nem az égből pottyantak alá. A hatékonyság fő társadalomszervező elvvé válása nem jelenti az emberi jogok hatékonyabb érvényesülését. A személyek szabadsága nem folyománya a gazdasági növekedésnek. Épp ellenkezőleg: a globális gazdaság látványosan sikeres országainak sora köszönő viszonyban sincsen azzal a berendezkedéssel, mely ezt a szabadságot garantálja. Úgy versenyzünk velük, hogy e garanciákat lebontjuk? Van választás: a szabadság garanciáit mi magunk formáljuk, nem a gazdasági növekedés.
Döntsük el, hogy melyik utat választjuk.
Én nem szeretnék a 19. században élni.
A szerző közgazdász, a Védegylet szakértője.
