A hetven, még állva maradt MDF-es képviselőt a lapunk megjelenése és a második forduló közti időszakban meg fogják keresni Orbán Viktor megbízottai, feltehetőleg a körzet fideszes képviselőjelöltjei. Telefonon, személyesen, vagy közvetítők útján. És megpróbálják őket rávenni a visszalépésre. Kérni fogják őket. Ígérni fognak nekik. Csúszni-mászni fognak, a jobboldal egységéről és a komcsi veszedelemről fognak beszélni. Dávid Ibolyát fogják sinfölni: azok ott bent és fent már jól vannak. Fenyegetni is fognak: na, szemüveges barátom, hajrá Fidesz vagy nem hajrá Fidesz? És miből szándékozod eltartani a családod? A jelöltek realitásérzékére fognak apellálni: csak nem gondolod komolyan, hogy Viktort meg lehet verni? Nem fognak válogatni az eszközökben: kérdezzék Debreczeni Józsefet vagy a kalocsai könyvtárigazgatót.
Az MDF - és ez alatt az egyszerűség kedvéért értsük Dávid Ibolyát és azt a nyolc-tíz férfit, aki a frakciót fogja alkotni az új Országgyűlésben - akkor tenné a legjobban, ha ezeket a jelölteket egy titkos helyen, egy nagy keszonban leeresztené a Duna fenekére, és április 23-án reggel húzná fel őket. Ha ez nem megy, bedrótozná és élő egyenes adásban közvetítené őket a nap 24 órájában.
Ezeknek az embereknek most nagy bátorságra és szilárd meggyőződésre és bátor szilárdságra van szükségük ahhoz, hogy kitartsanak a párt vezetése mellett. Kevés kétségünk lehet afelől, hogy ez utóbbit nem mindegyik fogja megtenni. (Mint ahogyan nem is, lásd a gyulai jelölt esetét lapzártánk napján.) Még az első forduló előtt két-három nappal is lépett vissza MDF-es képviselőjelölt; és azon sem csodálkoznánk, ha végül - a párt minden ezzel ellentétes erőfeszítése dacára - szerfölött kevesen maradnának versenyben.
Ám dönteni nem ők, a jelöltek fognak, hanem azok, akik az első fordulóban rájuk vagy a pártra szavaztak. Lássuk, hogy kiket sejthetünk e 270 000 fős halmazban.
Dávid Ibolya elsősorban is az aktuális MDF-tagokat, s a magukat elsőként MDF-szimpatizánsnak tartókat képviseli. Azt a kétszázaléknyi kitartó versenyzőt, akiket a közvélemény-kutatók jó ideje kimutattak. 'k jelenthetik az MDF és Dávid Ibolya szavazóinak "valóságos" halmazát. Hogyan döntenek majd április 23-án? Két alapélményük egyike a 1994-es választás súlyos veresége, mely a szocpárt számlájára írható; a másik a Fidesz gátlástalan ortályoskodása a jobb térfélen. Nyilván kinek ez fáj jobban, kinek az. Megengedjük, e két százalék nagyobbik fele úgy borogatja skizóját, hogy bár a második körben a Fidesz jelöltjét támogatja, de a lelke fenekéig odavan az ettől őt éppenséggel távol tartani igyekvő Ibolyáért. Ám ez még nem nagyon sok ember.
Az MDF vasárnapi öt százalékának többsége, úgy tűnik, nem a kifejezett összetartozástól motiválva adta le voksát. Hanem egyéb természetű indokok alapján.
Ezen indokok többsége mögött kétségkívül a Fidesz keresendő - s ilyenformán az MDF eme többletszavazói nagy valószínűséggel jobbról érkeztek. Hisz ezen az oldalon sokaknak szúrhatott szemet az a megveszekedett igyekezet, mellyel Orbán és talpasai próbálták az elmúlt időszakban ellehetetleníteni Dávidot, s felszalámizni pártját. Schmitt, Mikola, a Magyar Nemzet, a Hír Tv egyetlen alkalmat el nem mulasztott volna el a jobboldal egységének megtörőiként megemlékezni róluk. S miért ne lett volna e társulat ebben kevésbé kontraproduktív, mint egyébként? De játszhatott Dávid (és talán Herényi, Boros Péter) egyéni vonzereje, ami nem kimondottan azonos az MDF programjának felhajtóerejével. Lehetnek e friss szavazók közt olyanok is, akiket nem csak az MDF-fel szembeni magatartása miatt lel ki a hideg Orbántól és a Fidesztől, viszont vannak annyira jobboldaliak, hogy a szocialistákra, liberálisokra semmiképp nem szavaznának. Ami ugyancsak nem azt jelenti, hogy azonosulnának az MDF programjával, csupán azt, hogy keresik a legkisebb rosszat.
De a váratlanul érkezettek jöhettek balról is, különösebb nehézség nélkül. Olyan liberálisok, akik meg voltak győződve arról, hogy az SZDSZ biztos bejutó, de a parlament sokkal jobban festene négy-, mint hárompártiként. Vagy úgy mérték fel, hogy nagyobbat csattan a pofon Orbán orcáján, ha jobbról kapja. Olyanok, akik jobban éreznék magukat, ha lenne egy "rendes" jobb fele a patkónak, s csak Dávid maradt a placcon, mint a jobboldali megújulás egyetlen letéteményese. Esetleg olyan szocialista szavazók, akik ugyancsak kampányuk sikeresebb voltára alapozva érezték úgy, megengedhetnek maguknak ennyi elhajlást, akár egy pontenciális ellenoldali szövetséges reményében.
A két százalékból így lehetett kicsivel több, mint öt.
Melyből a törzsszavazók nagyobb, bár döntő hányadára; s a jövevényszavazóknak csak a jobboldali töredékére számíthat Orbán: azokra, akik annyira irtóznak a szocialistáktól, liberálisoktól, hogy csak addig kerülik meg őt, amíg lehet. A baloldali jövevények közül szám szerint egy büdös lélekre sem. S gyanítjuk, mindez szinte független attól, hogy van-e visszalépés, vagy nincs, akár központi, akár helyi szinten.
*
Bár mint a fentiekből, valamint keretes anyagainkba foglalt spekulációinkból kitűnik, kevés sanszot látunk arra, hogy a koalíció elveszítse előnyét, lássuk, milyen politikai perspektívák adódhatnak ezen kívül az MDF és - körülbelül - Magyarország előtt a következő bő két hétben.
Egy. A koalíciónak nincs meg az abszolút többsége, de nincs meg a Fidesznek sem.
Ebben az esetben az fog kormányozni, akivel az MDF koalíciót köt.
A köztársasági elnök felkéri a legnépesebb frakcióval rendelkező pártot a kormányalakításra.
Ha ez a Fidesz, akkor a Fideszt.
Dávid Ibolyának erre mondania kell valamit.
Dávid Ibolya erre nemet fog mondani. Számos okból.
Az egyik és legfontosabb ezek közül az, hogy most is, mint ahogy régóta, mást se hajtogat, mint hogy Orbánnak mennie kell. Mi ezt elhisszük neki. És nem csak azért, mert jóhiszeműek vagyunk. Az Orbán-kormányba való belépéssel, de még külső támogatásával is, lerombolná mindazt, amit az elmúlt négy évben felépített, és azt is, amit a következő négyben építene fel. És nem csak a közvélemény előtt. Orbánnak az a hétfői javaslata, miszerint Dávid Ibolya legyen a miniszterelnök, ha annyira akar, nem több, mint a második forduló előtt az MDF szavazóinak szóló manipuláció. Az az igény pedig, hogy Dávid Ibolya ezt elhiggye, de akár az az igény is, hogy ezt bárki - az MDF szavazói - elhiggye, leginkább a javaslattevő erkölcsi realitásérzékét kérdőjelezi meg. Orbán azt gondolja, hogy mások vagy annyira hülyék, hogy ezt beveszik, vagy annyira cinikusak, hogy az ötletet épp aljassága miatt találják majd pompásnak. (De ezen nem csodálkozunk: Orbánból nemcsak a másik ember iránti tisztelet hiányzik, hanem immár az a képesség is, hogy tudomásul vegye a létezését. Ez ordított egyébként a Gyurcsánnyal folytatott tévévitából is, amikor egyszer sem nézett rá vitapartnerére. Az az izé ott nincs. Nem lehet, hogy legyen. Ez a négy évvel ezelőtti kokárdázás folytatása volt más eszközökkel, ha ideologikusan szemléljük; ha nem merészkedünk ilyen messzire, szimpla gyávaság. Ez nem előnyös tulajdonság egy politikus számára, a Keresztapa valamelyik részében például valamelyik Don Corleone kifejezetten fel is hívja kiszemelt utódjának a figyelmét arra, hogy mindig tudd, mit akarnak az ellenségeid. Régen Orbán nem ilyen volt. De régen az régen volt, és ez különben is mellékszál.)
Kettő. Ha a koalíció két pártja ugyan nem éri el az abszolút többséget a parlamentben, de együtt több képviselővel rendelkezik, mint a Fidesz, akkor a köztársasági elnök megbízhatja Gyurcsány Ferencet a kormányalakítással.
Ebben az esetben Dávid Ibolya szintén csak nemmel felelhet, hiszen a választói előtt egyértelművé tette, hogy nem szándékozik csatlakozni a második Gyurcsány-kormányhoz. És különben is: ha az ambíciója az, hogy a jobboldalt megújítsa, nem kormányozhat együtt azzal a két párttal, amelyet leendő, reménybeli, 2010-es választóinak többsége akkor épp úgy el fog utasítani, ahogy most és négy évvel ezelőtt.
Három. Dávid Ibolya ekkor még megteheti, hogy szűk tucatnyi képviselőtársával kívülről támogassa a koalíciót. Bár már fordult elő ilyen (az előző ciklus utolsó két évében a Fidesz - Torgyán kicsinálása után - kisebbségben, ad hoc - miépes - többségekkel operált a parlamentben), az ország jelenlegi helyzetében ez a megoldás nem lenne túlságosan szerencsés. Közhely, hogy a következő kormány előtt nem nagyon vidám feladatok állnak, és túl sok ideje sincs. E feladatok szorgalmas elvégzését bajosan képzelhetjük el úgy, hogy a kormánynak minden egyes fontos törvényjavaslat előtt az MDF-nél kelljen kilincselnie. A szocialisták el se fogadnák ezt a megoldást: az új választással akkor már jobban járnának.
Négy. Az utolsó lehetőség, hogy mert sem a Fidesznek, sem a koalíciónak nincs többsége az intranzigens Dávid Ibolya nélkül, a kormányalakítás kudarcba fullad. Ekkor a köztársasági elnöknek új választást kell kiírnia. (Az államfő negyven nap után adhatja fel a kísérletezést: csak az nem világos, hogy a negyven napot a második forduló urnazárásától vagy a hivatalos végeredmény kihirdetésétől kell-e számolni.) Ez Dávid Ibolya számára nem lenne jó megoldás: nemigen kockáztatná még egyszer a bekerülést.
Mindebből az következik, hogy Dávid Ibolyának - két saját legfontosabb célját, a jobboldal politikai regenerációját és saját miniszterelnökségét tekintve - legfőbb érdeke ma a koalíció biztos, minél nagyobb arányú győzelme. Minél jobban megveri a koalíció a Fideszt, annál több esélye lesz az MDF-nek a következő választáson. Dávid Ibolya 2010-ben 56 éves lesz, azaz két évvel idősebb, mint Margaret Thatcher volt 1979-ben, amikor először választották meg Nagy-Britannia kormányfőjének (és öttel idősebb, mint Angela Merkel volt tavaly). A különbség nem számottevő; a kor ideális. Példák pedig vannak.
*
Bár nyilvánvalóan tiszta hülyének kellene lennünk ahhoz, hogy most elkezdjük az MDF esélyeit latolgatni a 2010-es választáson, annyit talán nem árt leszögezni, hogy minél közelebb lesz az új Országgyűlés a fent utoljára leírt állapothoz, annál jobb lesz Magyarországnak. Hazánk ugyanis ebben a formájában lehetőségei alatt teljesít: a politikai ellenfelek minimális együttműködésének a hiánya százmilliárdos veszteségeket okoz a köz számára. És nem is volt túlságosan vidám hely az elmúlt nyolc évben. Nem jó ugyanis egy olyan országban lakni, ahol a nem egyforma világnézetű emberek félnek egymástól. Még akkor sem, ha ez a félelem alaptalan, vagy csak úgy "felülről gerjesztett" - az alaptalan, ám kölcsönös félelmek ugyanis előbb-utóbb valóságos alapot csinálnak maguk alá.
Az, hogy ma Magyarország ilyen állapotban van, ceterum censeo, Orbán Viktor és az ő elmúlt nyolcéves munkásságának a számlájára írandó.
Orbán szívós és tiszteletre méltó munkával 1998 tájára elérte, hogy a szocialistáktól és a liberálisoktól idegenkedő szavazók odafigyeljenek arra, amit mond. Hogy hallgassanak rá. Ám ekkor kiderült, hogy Orbánnak nincs mit mondania. Ezt a semmit - a nacionalizmusból, klerikalizmusból, a történelmi sérelmek felemlegetéséből és töméntelen hazugságból kikevert giccset - fogyasztotta, jobb híján, rendszeresen másfél millió, alkalmanként úgy kétmillió polgártársunk. Nota bene: jobb híján. Hogy Orbán szavazóihoz e pillanatban csak ő képes szólni, az az ellenpárt súlyos, immár évtizedes mulasztásának eredménye is. A Fidesz jelenlegi fő bázisát, a kistelepülések lakóit az MSZP egyszerűen magára hagyta. Nem feltétlenül gazdasági vagy társadalompolititkai értelemben - bár úgy is -, hanem szellemileg. A magyar falvakban ma csak a papság beszél, és - a maga módján - csak a papság ad választ, ha bárki bármit kérdez. Az eredmények lesújtók: azokra nézve is, akik e válaszokat elhiszik, és azokra a kevesekre, a falun élő szocialista szavazókra is, akik nem. A szocialisták talán azt gondolták: adjunk pénzt vagy földet, vagy mind a kettőt, és a parasztok minket fognak szeretni. De ez nem így megy. Sőt: ez galádság volt. Ha a "nemzetegyesítő programnak" bármi értelmet akar az új kormány adni, akkor kezdjen el beszélni a falvak népéhez. Lehetőleg hazugság nélkül.
De térjünk vissza Orbánhoz. Aki most, az elvesztett első forduló után sem tud lejönni a jobb külső pályáról. 'szintén szólva, már nem is lenne neki érdemes; utoljára ezt talán az országos lista jóváhagyását megelőző pillanatban tehette volna meg. De nem tette, és ez - Mikola, Wittner és a többi szélsőradikális pozícióba emelése - döntő hiba volt. (Nem tudhatjuk, mennyit hozott ez az MDF-nek: de arra, hogy többet 2400 szavazatnál, amivel a párt a parlamentbe jutott, közjegyző által hitelesített nyilatkozatot vagyunk hajlandók tenni.) Innét már taktikai visszaút sincs a közép felé, s ezért, jobb híján is, meg ösztönből is, megint vadulás lesz. Erre utal a hétfői várbeli gyűlés retorikája, amikor saját hatalomra kerülését megint a "haza érdekével" azonosította, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy vasárnap több mint 3 millió választó evvel ellenkező tartalmú állítást tett; s ezeket az embereket ismét megpróbálta megfosztani identitásuktól is, amikor azt kiabálta: "nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálnunk". Csakhogy Budapesten már értelmetlen vadulni - a harci zaj a billegő körzetekig aligha jut el. És ha el is jut: a vezénylő tábornok harcba szólító szavai a Dísz téren könnyes önsajnálatba fúltak. Egy hete Gyurcsány, a megvetett, a sajtópribékjei által elmebetegnek, szélhámosnak, gazembernek feltüntetett ellenfél feltörölte vele a tévéstúdiót. Csütörtökön, majd vasárnap megverte Dávid Ibolya is. Most, hazai pályán sírásra görbülő szájjal búcsúzott híveitől. A világ csodája lenne, ha a legyőzhetetlen vezér konkrétan rimánkodás útján slisszolna vissza a hatalomba.
Amivel eszünk ágában sincs azt állítani, hogy a koalíció ne paccolhatná el a második fordulóban a kormányzáshoz szükséges többséget.
De az már most biztos, hogy Orbán nem egyedül lesz a túlfélen. Lesz valaki, aki - remélhetőleg - mást fog állítani a jobboldali szavazóknak. Aki szívós munkával és sok szerencsével elérheti, hogy odafigyeljenek, hovatovább hallgassanak rá. De nem állíthatja ugyanazt, mint Orbán. Nem állíthatja azt, hogy ő, vagy ők lennének a nemzet. Ha a nemzetről beszél, mindig ott kell hogy legyen mellette egy szocialista és egy liberális. Vagy legalább a mondatban szerepelniük kell.
Eddig jutottunk el vasárnap estére, és nem tovább. Vagy csak egy kicsivel tovább. De ez nagyon sok.
csak a számok nem hazudnak
Úgy tűnik, a még függőben lévő 110 egyéni választókerületben (evk) az ún. biztos helyekben a koalíció valamivel jobban áll riválisánál (41-35). A fennmaradó 34 körzetben elvileg bármi előfordulhat - még akkor is, ha pillanatnyilag vagy a korábbi választások ismeretében inkább az MSZP, vagy inkább a Fidesz felé látszik billenni a mérleg. Négy évvel ezelőtt több olyan evk is akadt, ahol - noha az MSZP és az SZDSZ az első fordulóban együtt 50 százalékon felül teljesített - a második körben a Fidesz fordítani tudott (például Jászapátiban, Kalocsán, Mosonmagyaróváron, Szekszárdon - most pedig ilyennek tűnik Kiskunfélegyháza), mi több, pár helyen végül komoly különbséggel nyert (például Balmazújvárosban). Közkeletű tévhit, hogy az MSZP-SZDSZ közötti átszavazás nem minden esetben működött, főleg a szabaddemokraták ódzkodtak. Ez a hiedelem máig tartja magát, még Kuncze Gábor pártelnök is nyilatkozott valamit a minap a liberális választók legendás "finnyásságáról". Csakhogy a számok mást mutatnak: 2002-ben a második fordulós közös jelöltek minimum annyi voksot szereztek, mint egy körrel elébb a szocialista és a szabaddemokrata induló összesen - vagyis mind az MSZP, mind az SZDSZ hívei fegyelmezettek és elszántak voltak. A tét most most sem kisebb, tehát semmi okunk kételkedni abban, hogy a hétfői koalíciós megállapodás a gyakorlatban működni fog.
A 2002-es második fordulóban a részvétel igen megugrott a szintén magas arányt produkáló elsőhöz képest, néhol akár 4-6 százalékkal is - és a belépő új szavazók nagyrészt a Fideszt támogatták. Az akkori kormánypártok látványos egyéni győzelmeinek okát mindenekelőtt intenzív kampányukban kell keresni - no és természetesen abban, hogy az MSZP és az SZDSZ majdhogynem teljesen leeresztett a két forduló között. (Bár volt még ennél is érthetetlenebb fejlemény; mondjuk az, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltet olyan helyekre is vezényelték lelkesíteni, ahol már az első fordulóban eldőlt a mandátum sorsa.)
Minden jel arra mutat, hogy az MSZP és az SZDSZ pontosan megértette: az első forduló utáni vitathatatlanul kedvező pozíció egyelőre semmire sem garancia, azaz leállni nem lehet, mert az esélyek realizálása csak egy hasonlóan jó második fordulós teljesítménnyel lehetséges. A két kormánypárt a választások másnapján megállapodott a kölcsönös visszalépésekről és a közös kampányolásról, energiáit immár a tényleges mozgósításra, a szavazói kedv szinten tartására fordíthatja. Az optimista hangulat a kormánypárti táborban majdhogynem tapintható. A politikai térfél túloldala mindeközben kölcsönös vádaskodásoktól hangos, a vezető hírek arról tudósítanak, hogy az eddig rettenthetetlennek hitt vezér miképp alázkodik meg a napokkal ezelőtt még lenézett, kigúnyolt pártelnök asszony előtt, aki (legalábbis lapzártánkig) meglehetős ridegséggel utasítja vissza a Fidesz felől hallatszó könyörgést. Hogy lélektanilag ez miképpen hat, azt nem tudjuk megmondani; de nehezen hihető, hogy ezek a napok nem hagynak nyomot a jobboldali szavazók lelkében.
Nagy kérdés, melyik tábornak vannak még tartalékai. Az adatokat böngészve kitűnik, hogy a két nagy pártra majdnem ugyanannyian voksoltak, mint négy éve: az MSZP-re adott mostani 2 361 997 szavazat csak 25 ezerrel, a Fidesz begyűjtötte 2 306 763 pedig 34 ezerrel kevesebb a 2002-es mennyiségnél. Az SZDSZ 37 ezerrel többet szedett össze most vasárnap (351 612), és megjelent a színen az MDF a maga 272 ezer szavazatával. Látható tehát, hogy a Fidesz matematikailag semmit nem bukott Dávid Ibolyáék önállósodásával, sőt: a jobboldal elvileg szélesítette a bázisát. Igaz, Csurkáékat elhagyta majd 130 ezer hívő és nincsen már sem Centrum, sem Kisgazdapárt a maga 219, illetve 42 ezer támogatójával. 2006-ra leírta magát a Munkáspárt is: a négy évvel ezelőttihez képest április 9-én 100 ezerrel kevesebben választották őket (mindössze 22 ezren).
Ezek a számok persze nem tudósítanak az esetleges pártváltásokról, időleges vagy végleges kiábrándulásokról. De ha valamiféle egzakt kapaszkodót akarunk találni, vegyük alapul a 2002-es második kör mindmáig rekordnak számító 73,51 százalékos részvételi arányát; feltevésünk szerint ennél többen biztosan nem mennek szavazni április 23-án sem. Mindent összevetve tehát maximum 5 százaléknyi távolmaradó és durván 9, az első fordulóban nem a Fideszre, az MSZP-re vagy az SZDSZ-re szavazó választópolgárért folyik a versengés. A 14 százalékból 2,2 - a MIÉP-Jobbik támogatói - minden további nélkül a Fidesz oldalára írható; a fennmaradó 11,8-ről viszont nem sok mindent tudni, beleértve az 5 százaléknyi MDF-es szavazót is (hogy kik lehetnek ők, arról főcikkünkben morfondírozunk).
Az MDF bekerülése miatt különösen izgalmassá váló második forduló előtt oly sok honfitársunkhoz hasonlóan mi is számolni kezdtünk. Többféle kalkulációt végeztünk. Az egyikben azt néztük meg, hogy mi történik akkor, ha a koalíció csak ott nyer, ahol az első fordulóban a két kormánypárt együttesen több mint 50 százalékot ért el. Ebben az esetben - területi és országos listástul, cakk-pakk - a kormánypártok 196 mandátumot szereznek (190 szocialista, 18 szabaddemokrata), az ellenzék 190-et (178 fideszes, 12 MDF-es). Ha az MDF-es szavazók nem voksolnak a fideszes jelöltekre, akkor a koalíció 208 mandátumot szerezhet, míg az ellenzéknek 178 darab jut. Ha az MSZP és az SZDSZ csak azokban a körzetekben tud győzni, ahol az első fordulóban együttesen 51 százalénál többet szereztek, akkor a Fidesznek és az MDF-nek összesen 194 helye lesz az Országgyűlésben (182-12 leosztásban), a jelenlegi kormánypártoknak csak 192. (Nagy kérdés, ez esetben mi lenne akkor, ha Dávid Ibolya valóban nem hajlandó Orbán Viktorral koalícióra lépni.) Vegyünk egy a koalíció szempontjából ugyancsak rossz variációt: az SZDSZ-szavazóknak csak a fele voksol az MSZP-re a második körben, igaz, az MDF-hívek sem szavaznak csont nélkül a fideszes jelöltre. Az eredmény ekkor 195-191 lehet a kormánypártok javára.
Mindent egybevetve számunkra az tűnik valószínűbbnek, hogy az MSZP nem szerez 180-nál kevesebb és 190-nél több madátumot, míg a Fidesz minimum 166, maximum 176 mandátumra számíthat. Az SZDSZ-nek várhatóan 18, az MDF-nek 12 helye lesz. Úgy látjuk, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint a kormánypárti győzelemnek nagyobb az esélye. De, tesszük hozzá rögtön, csakis akkor, ha a koalíció a híveit legalább olyan (a billegő körzetekben azonban a vasárnapinál is nagyobb) számban képes az urnákhoz szólítani, mint április 9-én.
