Slobodan Milosevic, a maradékelven funkcionáló Jugoszlávia új elnöke beiktatási beszédében gyakorlatilag további nemzetközi elszigeteltséget ígért polgárainak - nem feledkezve meg a belső és külső ellenségről sem -, majd az ellene tüntetők némiképp rögtönzött cipődobálási akciója közepette a néhai Josip Broz Tito rezidenciájára hajtatott (persze nem volt ellenjelölt; a váltásról szóló közleményben nem szerepelt a lemondás szó - bár az alkotmány így rendelkezik -, hanem meghagyta Tomic szerbiai házelnöknek, hogy lássa el teendőit és írja ki a választásokat, ami alkotmánysértő módon történt meg), és megosztotta az ellenzéket. Vuk Draskovic, a Szerb Megújhodási Mozgalom vezetője avval jött ki tőle, hogy az elnök mindent megígért, szabad sajtót, demokratikus választásokat - nincs értelme a tizenpár ellenzéki párt által meghirdetett választási bojkottnak.
Valóban nem lesz, ha Draskovic indul - és ezt is meg lehet érteni: az ellenzék évek óta nem vesz részt a parlamentek munkájában, bojkottálja a választásokat és a téli tüntetéssorozat óta elhasználta választói bizalmát (a legnépszerűbb szerbiai elnökjelölt a fasiszta Vojislav Seselj): mi a fenének létezik akkor?
Hacsak azért nem, hogy Milosevicnek asszisztáljon, aki arra készül, hogy a szövetségi alkotmány módosításával az új - eddig jelképes - posztja mellé hatalmat is adjon magának. És nem csak rajta múlik, hogy nem tud veszíteni.
