Négymilliárd, székházért

  • 1997. július 31.

Publicisztika

Az Fidesz és az MDF székházügyét vizsgáló parlamenti albizottság jelentése szerint a két párt annak idején - 1992 végén, azaz lassan öt éve - annyi négyzetméterhez jutott jogtalanul, hogy befőzni is sok volt. Napokig korrigált négyzetmétert evett otthon a sok kis Fidesz-gyerek és MDF-unoka, azóta rá se tudnak nézni, még csöppnyi csécsi szalonnával sem, pedig úgy a legjobb.

Az Fidesz és az MDF székházügyét vizsgáló parlamenti albizottság jelentése szerint a két párt annak idején - 1992 végén, azaz lassan öt éve - annyi négyzetméterhez jutott jogtalanul, hogy befőzni is sok volt. Napokig korrigált négyzetmétert evett otthon a sok kis Fidesz-gyerek és MDF-unoka, azóta rá se tudnak nézni, még csöppnyi csécsi szalonnával sem, pedig úgy a legjobb.

Attól persze, hogy az albizottság kormánypárti többségű, még igaz is lehet, amit a jelentésükben írnak. Hisz az elmúlt néhány évben annyi minden kallódott el ebben az országban, de tényleg, még akár trehányságból is, az emberre a kettes villamoson rászólnak, hogy kiesett egy toll vagy egy írógép vagy egy valami vagy egy székház a nadrágzsebéből, oszt csak pirul, mikor magyarázza, hogy véletlenül rakta el az irodában, dehogy akarta elvinni, és nem is ő ejtette el, csak rálépett. Annak idején, 1993. nyár elején, amikor a dolog kiderült, a Fidesz egyszer már beleállt miatta a murvába (jó, nem csak emiatt, de mégis: ez az eset adta meg a kegyelemdöfést annak az illúziónak, hogy a fiatal demokraták biztos majd mindent másképp csinálnak itt). De aztán - talán hálából, hogy ilyen szépen elvesztették a 94-es választást - az új kormánykoalíció nemigen dörgölte az orruk alá a most elcsentnek mondott ingatlanok ügyét. Egészen tavaly október végéig, amikor egy igyekvő SZDSZ-es képviselő, Hankó Faragó Miklós elő nem állt a székház-albizottság ügyével. Az ötletből kormánypárti többségű valóság lett, a Fidesz és az MDF meg azóta is csak azt hörgik, hogy a Tocsik-ügy miatti bosszú ez, nem más. Attól, hogy ők mondják, persze még lehet benne valami: a bosszú az bosszú. De hanem hát mégis: el lettek-e itt lopva azok a székházak, vagy nem lettek ellopva kissé? Mert ha a két párt jogtalanul jutott extra ingatlanhoz, és jogtalanul tett szert az eladásukból egyenként kábé egymilliárd forintra, és törvény van arról, hogy ilyenkor a kétszeresét kell visszaköhögni, akkor a kétszeresét kell visszaköhögni, és hellász.

A mondott összeg, vagyis uszkve két-kétmilliárd forint, annyi, hogy olyan sok nincs is: a két pártnak legalábbis nincs, és nem is lesz, hacsak Orbán Viktort le nem igazolja valaki az olasz enbé kettőből. Végső esetben még az is előfordulhat, hogy a Fidesz nem jut hozzá a választási kampányra neki járó állami támogatáshoz, és csődbe, majd tönkremegy (az MDF nem érdekes, az ő helyzetükben most már az is pozitív píármunkának minősülne, ha Lezsákot vasra verve vezetnék el a bíróság épületéből). Persze nem muszáj rögtön a végső esetre gondolni. Az albizottság a pénzt az Állami Számvevőszékkel tervezi behajtatni, és az nem lesz egyszerű dolog. Egy, hogy nemigen akarják. Kettő: nem biztos, hogy amit ők mondanak, pont kvadrálni fog az albizottság jelentésével. Három: hogy venné már ki az magát, hogy hirtelen - önhibájából vagy politikai ellenfeleinek sátáni machinációiból kifolyólag, ez ebből a szempontból majdnem mindegy - nyomtalanul felszívódik az ellenzék legerősebb pártja? Hát hová lennénk nélkülük? Hát demokrácia lenne az, ami a távozásuk után maradna? Ejnye hát.

Addig is viszont, amíg a Fidesz megmarad nekünk, mindig lehet majd őket a székházüggyel cseszegetni, és ártatlan képet vágni hozzá. Sőt lehet, hogy egy ilyen dolog még 1998 nyarán, amikor valakiknek valakikkel koalíciót kell kötni, hogy legyen kormány, hogy ez még akkor sem lesz haszontalan. Mert hát láthat itt a jövőbe valaki, kérem szépen? Hát még a Horn Gyula, még az sem bír.

De ne keseredjünk el, hogy ez így megy minálunk. Sőt. Addig örüljünk, míg vannak Tocsik-bizottságok meg székház-bizottságok. Ha az egyik parlamenti párt turkál a nagy rózsaszín disznó orrával a közvagyonban, a másik ráhúz egyet a szőrös hátára, ha meg a másik turkál, akkor meg az egyik üti. A népek meg látják ezt, és várják, hogy egyszer csak abbahagyják a turkálást.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.