Persze az sem vall nagy erkölcsi szilárdságra, hogy 1973-ban aláírt az SB-nek. Az útlevélért, mi másért, valami müncheni ösztöndíjakért. Ja, a papok is szerettek utazni.
Nem, nem fogjuk azt mondani most, hogy mi van, papság, nagy a szád, mikor komcsizol, de nem túl nagy-e a szád egy kicsit, te papság? És nem fogjuk kikacsintani ebből a történetből, hogy bezzeg magyar főpapok sose buknak meg.
Szar, hülye történet ez, ami saját magán kívül nem szól semmiről. Előremutató tanulságai aligha vannak - csak előzményei; és következményei lesznek.
Az egyik előzménye az, hogy Lengyelországban lendületesen, sőt, tán politikai elfogultságok nélkül halad az előző rezsim titkosszolgálati aktáinak a feldolgozása és a belőlük leszűrhető történeti tudás nyilvánosságra hozatala. A Gazeta Polska információit az evvel a munkával megbízott kormányintézmény, a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) erősítette meg, avval a megjegyzéssel, hogy Wielgus a besúgással sok embernek okozhatott bajt - tehát nem manipulálta a rendőröket, és nem védte azokat, akikről jelentett. Az IPN egyébként a jobboldal, a vezető kormánypárt felé mutat politikai szimpátiát. Ez csak innen, Magyarországról nézve furcsa, ahol a jobboldali pártok ájtatosan falaznak a történelmi egyházaknak, szeressetek minket, és mi nem bolygatjuk a múltat, ez e szent szövetség fundamentuma. Lengyelországban az egyébként hátborzongató Kaczynski-kormány viszont nem csak csendestársa a múlt feltárásának. Az utolsó pillanatban az államfő Lech K. nagy erőfeszítéseket tett a Vatikánnál azért, hogy a tiszteletre méltó munkásságú, nagy tudású, kilenc évig a kitűnő lublini katolikus egyetem rektoraként szolgáló extégla varsói érsekké való kinevezését megakadályozza. Hogy ez hatott-e, vagy a pápa amúgy is a fejéhez kapott, sose tudjuk meg. De a pápát megvezették; maga Wielgus, aki nem számolt be előéletének sötét oldaláról, és azok is, akik e tudás birtokában ezt szintén nem tették meg.
A Wielgus-eset következményei sokfélék lehetnek. Sokan tehetnek fel sokaknak kellemetlen kérdéseket. XVI. Benedek a vatikáni lengyel követnek. Saját hivatalnokainak. A Vatikán a lengyel egyházi vezetésnek. A lengyel püspöki kar egyes tagjai más tagoknak. A lengyel hívők a lengyel püspöki karnak, sőt saját papjaiknak. A lengyel egyház a Kaczynski-fivéreknek. A nem hívő lengyelek a hívő lengyeleknek. E kérdések mind úgy kezdődnek, hogy "miért csaptál be rútul, amikor azt mondtad/nem mondtad, hogy...".
Az eset régebbi előzménye, hogy Lengyelországban szovjet típusú egypárti diktatúra volt bő negyven évig, ami, azonkívül, hogy szar volt, csak romokat hagyott maga után.
Az eset eme távolabbi előzményéből adódó távolabbi következménye lehet, hogy a romokon, a romokról folytatott párbeszédből, beszédből nem sül ki semmi, csak ordítozás. A tényt, hogy Wielgus egy útlevélért besúgó lett, most sokan sokféleképpen értelmezik, és sokféle - erkölcsi természetű - ítéletet mondanak róla. Mint minálunk, amikor Szabó István bukott le.
Ugyan, bolhacsípés. Nem is bűnös. Az életét mentette. Nem is ő a bűnös, hanem aki beszervezte.
Õ a bűnös. Kérjen bocsánatot, és maradhat. Kérjen bocsánatot, és tűnjön el. Pusztuljon a közéletből. Monnyon le. Szűnjön meg.
Nem is igaz az egész. Az egész a zsidók műve, a sajtóé, a kommunistáké, a zsidókommunistasajtóé.
A múlthoz való viszony az identitás egyik sarokköve. És az identitások különbözőségéből fakadó társadalmi, politikai konflikusok a legnehezebbek, a legveszélyesebbek. Vajon lehet-e az egyetlen kérdésre adott válaszok és magyarázatok sokfélesége között kompromisszumot találni? Lesz-e olyan beszédmód, stílus, hanghordozás Lengyelországban, amin egyáltalán ez megkísérelhető? Az egyház ismer ilyet? És más?
És itthon?
Vagy mégis győz a kommunizmus?
