Vajon Orbán Viktor politikai és emberi cinizmusának, jól felfogott (vagy annak vélt) ideológiai PR-szempontjainak tükröződését kell-e látnunk elhatalmasodó, egyre markánsabb és egyre nyíltabban vállalt és hangoztatott vallási orientálódásában, avagy az ellenzék vezére tényleg és őszintén megtért volna?
E találgatásokhoz mint legfrissebb és legbeszédesebb adalék járulhat hozzá az az összeállítás, amit a Népszabadság tavaly december 21-én tett közzé. Itt részben Orbánnak Balog Zoltán református lelkész könyvbemutatóján elmondott gondolatai olvashatók, részben az a "tanúságtétel", amelyet Orbán ugyan épp egy évvel ezelőtt tett Balog Zoltán református lelkész és Balás Béla kaposvári püspök társaságában a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének rendezvényén (a teljes szöveget lásd a www.parokia.net református honlapon), ámde amelynek szellemisége szoros szellemi rokonságban áll a minapi könyvbemutatón elhangzottakkal.
*
Legalábbis diszkrepancia mutatkozik Orbánnak és csapatának a kilencvenes évek elején sokszor ténylegesen durva és indokolatlanul sértő parlamenti beszólásai ("csuhások", "térdre, imához!" stb.) és a dakota közmondásokat mára bibliai idézetekre felcserélő, rendszeresen papok és lelkészek társaságában mutatkozó, a templom szakrális terét a politika terrénumába beemelő, gyermekei megkeresztelését aktuális közüggyé dagasztó, s főtanácsadójaként egy református lelkészt foglalkoztató politikus viselkedése között.
Kétségtelen, hogy a Fidesz 1994-es választási kudarcát követő váltást, a "most akkor elmegyünk jobbra" ötletét egy nagyon is meghatározó politikai racionalitás alapozta meg. Jelesül az - s erről az 1990-1994 közötti jobboldali hatalom ideológiai beállítottsága pontos és egyértelmű képpel szolgált a jobboldalra frissen és gyökerek nélkül érkezők számára -, hogy Magyarországon az ismert történelmi okok következtében a jobboldaliság tradicionálisan megmaradt, bennfeledkezett a két világháború közötti keresztény kurzusból táplálkozó őskonzervatív attitűdben.
A Fidesz - ekkor még legalábbis úgy tűnhetett - jól mérte föl, hogy a potenciális jobboldali szavazók megnyerése érdekében, mintegy saját vallási elkötelezettségét igazolandó ki kell mutatnia lojalitását és együttműködési készségét az úgynevezett történelmi egyházakkal - akár az állam és az egyház elválasztásának és az állam világnézeti semlegességének alkotmányos elvétől is mind távolabbra sodródva. Ez előbb csak a retorikában, 1998 után szimbolikus cselekedetekben és politikai gesztusokban nyilvánult meg. A párt ideológusai "a hatalom megér egy (két, három) misét" jelszava alatt felsorakozva hol a Szent Koronát hurcoltatták át a Magyar Köztársaság törvényhozásának épületébe, hol ugyanezt a koronát úsztatták meg a Dunán. Máskor - Semjén Zsolt vitézkedő irányítása mellett - diszkriminatív módon kísérelték meg módosítani az 1990/IV., a lelkiismereti és vallásszabadság ügyét példaértékű módon kodifikáló törvényt. Csak a kiterjedt nemzetközi tiltakozás és a 2002-es bukás akadályozta meg Orbánékat abban, hogy az alkotmány, a lelkiismereti és vallásszabadság szellemével homlokegyenest ellentétes módon, az úgynevezett "kis egyházak" (Semjénék kedvenc szóhasználatában: "destruktív szekták", "extrém szekták") kárára, súlyosan diszkriminatív módon nehezítsék újabb egyházak alapítását, bejegyzését és egyházi lajstromba vételét, valamint hogy hatósági vizsgálatnak vethessék alá egyes egyházak hitelveit. S megint máskor az Orbán-kormány közpénzek kiutalásával rendelkezett a vidéki lelkészek fizetésének hangulatjavító és a jobboldali kormány iránti garantált lojalitást tápláló kiigazításáról. Ám az aligha megkérdőjelezhető, hogy Antall Józsefnek a halálos ágyán tett állítólagos kijelentése - "keresztény Magyarországot akartam" - tragikomikus anakronizmusában is komolyabban és hitelesebben csengett, mint Orbán Viktornak az Esztergomba tartó zarándokok előtt elmondott beszéde, melyben Szent István Alcsútdoboz mellett Szűz Máriának ajánlotta Magyarországot.
A helyzet azonban mára többszörösen is megváltozott. Egyfelől a legfrissebb vallásszociológiai felmérések is azt igazolják, hogy nem több mint a valóságtól elrugaszkodott politikai giccs azt szajkózni, miszerint a jobboldal szavazói egyházukhoz hű, derék vallásos emberek, a balliberális szavazók ezzel szemben egyházgyűlölő, antiklerikális, vallástalan lelkek volnának. A vallásosság módja, a vallásos emberek viszonya az egyházakhoz, az egyházi intézmények elfogadottsága, társadalmi presztízse szociológiailag bonyolultabb képet mutat, mint ahogy azt egyes, a legsematikusabb egyszerűsítésre hajlamos politikusok láttatni szeretnék. Az elmúlt két parlamenti választás végeredménye - mely választásokat az egyes egyházak kendőzetlen jobboldali politikai propagandája kísérte - ebből a szempontból is elgondolkodtató.
Másfelől az orbáni habitusban bekövetkezett változás szoros korrelációban áll azzal az érvelési és argumentációs technikával, amely a vallásos hitre való orientáltságot egyre inkább mint a politikai praxisba beemelendő tényezőt vette figyelembe. Mindenekelőtt a hazai politikai törésvonal üdvtörténeti-eszkatológiai síkra helyezéséről, a politikai közélet transzcendens megalapozottságú, dualisztikus megosztásáról van szó. E felosztásban a politika aktorai - immár túl megnyilvánulásaik, programjaik és viselkedésük racionális elemezhetőségén - a Jók és Gonoszok képét öltik magukra. Elementáris, apokaliptikus küzdelem ez, ahol a szembenállás szinte időtlen idők óta adott, és amelyről nem szükséges gondolkodni - elég az elkötelezett hitre apellálva deklarálni a pozitív és negatív értékek pártok szerinti megoszlását. E harcban a Gonosz időszaki győzelme nem gátolhatja, legfeljebb időben kitolja a Jó végső triumfálását, az isteni gondviselés elkerülhetetlen diadalát.
E vallási ihletésű politikai argumentáció két elem különös indíttatású összevegyítésére épít. A politika mint techné a mindennapok kihívásaira kínál racionális, azaz indokolható, levezethető és - adott esetben - cáfolható választ. Magyarán a politikai praxis lehet "jó" vagy "rossz", "igaz" vagy "hamis". Ám a vallások és hitvilágok között kognitív értelemben nem lehet igazról és hamisról beszélni, hiszen a maga módján - igaz: más és más körülmények között - mindegyik "elfogadható", amennyiben mindegyik - több-kevesebb fogalmi, érzelmi irányultsággal és tudományos igényű rendezettséggel - az emberi lét feltételeire adja meg a maga válaszát.
A politika átcsúsztatása a vallási mezőbe nem pusztán a racionális belátást vagy a logika szabályaira építő érvelést helyezi zárójelbe, hanem döntő szerepet szán egy "ráción túli", a hit feltétlen jellegére bazírozó, abszolutisztikus és kizárólag emocionális igényű attitűdnek. Hiszen a vallási attitűd lényegéből s a vallás "természetadta" jellegéből következik, hogy az - saját abszolútumára koncentrálva - minden más irányultságot tévedésnek, az igaz útról való letérésnek, az "egy és igaz Isten" elárulásának, avagy idegen istenekkel való paráználkodásnak tekint - ami azonban leginkább belátást követel, a tévelygők visszatérítését, s nem feltétlenül megsemmisítésüket. Ám ha ez az attitűd politikai szempontoknak rendelődik alá, s így a legkülönfélébb hatalmi játszmák részévé válik, természetes forrása lesz az univerzalisztikus vallási tudat kizárólagossá s egy vallási vagy hittétel mindenki számára követendő normává tételének, illetve az ebből fakadó valamennyi követelmény akár evilági törvényeken kívüli, ám az isteni törvénnyel harmonizáló, kötelező megvalósításának. S ekkor már voltaképpen a vallási köntösben jelentkező politikai fundamentalizmusról beszélünk.
*
A Fidesz nemcsak önnön morális felsőbbrendűségét, szeplőtelenségét, a jó és igaz ügy letéteményesének kijáró feltétlen elismerés igényét hangoztatta (amiből következően azok, akik mindezt kétségbe vonják, csak a Legfőbb Rossz megtestesülései lehetnek), de értelmeznie kellett a két egymást követő vereség politikailag felettébb kellemetlen, a politikai racionalitás megkövetelte konzekvenciákkal fenyegető, üdvtörténetileg viszont kényelmesen megmagyarázható szituációját.
Max Weber helyesen érzékelte, hogy a vallás - sok más funkciója mellett - az élet nehézségeire és igazságtalanságaira adott válasz, amely ezek értelmezésével és feldolgozásával növeli az ember önbizalmát. Megszünteti az ellentmondást a "lennie kéne" és a "valóságosan adott" között, s ezzel rendezetté, áttekinthetővé teszi a kaotikusnak tűnő univerzumot. A vallás kognitív szerepe, hogy magyarázatok hiányában magyarázattal szolgál; pszichoterápiai értelme pedig - Jung szerint -, hogy értelmet ad a létezésnek, csökkentvén a félelmekből és szorongásokból táplálkozó frusztráció érzületét. Az evilági tetteket jutalmazó és megtorló végső, transzcendens igazságszolgáltatás a párt, a hívek, a politikai közösség theodiceájaként "szupraracionális" értelmet és magyarázatot biztosít a politikai hatalomból kiszorult közösség számára. A küszöbönálló politikai hatalomváltás, a kvázi megváltás evangéliumi hite pedig megtartja a várakozás állandó feszültségében élő hívek - a végső harc apokaliptikus előkészítői, sőt "siettetői" - aktivitását és reménykedését. A hatalom szakrális jelleget ölt, s az "istentől küldött tanító" (János 3,2) megistenülése nem post mortem, hanem már az érintett életében bekövetkezik. Aligha véletlen, hogy Orbán politikusi-vezetői credója szerint a földi-evilági hatalom az isteni autoritásból ered, s az alkotmány és a törvények feletti legitimációját ezen legfőbb autoritás transzcendens jellege biztosítja: "Az istenfélelem kulcskérdés. Az Istent nem félő politikusoktól mentsen meg bennünket a JóistenÉ azt a kérdést kell föltennünk, hogy - persze a törvények korlátozzák az embert, a parlament korlátozza az embert, a hatalom meg van osztva, de azért mégiscsak hatalom - mi az utolsó, a végső korlátja a hatalomnak?... a végső korlát nem más, mint az istenfélelem."
*
Tény, hogy Orbán megtérése és neofita túlbuzgósága semmilyen teológiai konzekvenciával nem rendelkezik. A katolikus és a református elemeket zavarodott és tudatlan módon keverő (református környezetben és diskurzusban szentek emlegetése stb.), ugyanakkor a hívek felől prekeresztény-pogány elemekkel átszőtt kvázi szekta ez, amelyet egyfajta kényszeres szinkretizmus jellemez, s amelynek kizárólag politikai relevanciája, a politikai gyakorlatban való felhasználhatósága, magyarul: közvetlen praktikuma az irányadó. Ez a "hittröszt" széles tömegeket kész kiszolgálni; a vallási kérdésekben alulinformált és alultájékozott hazai közönség "plázateológiai" igényeit veszi célba. Dogmarendszerében - egy bevásárlóközpont árukínálatára hajazva - meghitten keveredik katolicizmus és protestantizmus, manicheus dualizmus vagy a keresztény tanítást zsibvásári termékké lefokozó blaszfemikus gondolat. (A Fidesz 2006-os választási kongreszszusán, egy valóságos pogány orgia keretében a magukról megfeledkezett rajongók - közéleti szereplők - Jézus és Barabás felemlegetésével Orbán és Gyurcsány ellentétének prefigurációjára találtak rá, miközben a Szűzanya a jobboldal oltalmazójává degradálódott, s az ellenzék vezére megváltói tulajdonságokkal ruházódott föl.) De megfér itt a samanizmus is minden pogány-ősmagyar vonásával, ha kell sumer, turáni vagy szkíta kiszerelésben. A hitvilágot magukénak vallók a politika lényegét jelentő önkritikai attitűdöt nem ismerik, az azt gyakorlót megátkozzák, kiközösítik, írásait indexre teszik, s szószékükön - televíziójukban - "ne doceat"-tal sújtják. A közösségéért küldetéstudattal megáldott Vezér sérthetetlen, lényéből, vezetői képességéből, tanítói bölcsességéből, istenektől kapott, profetikusan szárnyaló szavaiból és morális felsőbbrendűségéből következően (tudniillik ő még sosem hazudott) abszolút tekintélynek örvend, miközben a hívek elkötelezett missziós tudata gyakorlati értelmet kap ("gyere és hozzál magaddal egy másikat"). Hitvallásuk az "egy a tábor, egy a zászló" ortodoxiájában ölt testet, szakrális terük a Kossuth Lajosról elnevezett, s átokzsoltáraik a tőlük eltérő hitet vallók eredendő ("genetikailag kódolt") bűnösségét veszik célba.
Ami Orbánt illeti, esetében szó sincs cinizmusról, PR-szempontoknak való megfelelési kényszerről: a többszörösen megrendült és több, jellempróbáló változáson átesett személyiség nemcsak lelki egyensúlyára vél rátalálni, hanem a megrendítő kudarcokat követően ekképp álmodik politikai perspektívát önmaga, s szűnni nem akaró hitet és eltökéltséget rajongó hívei számára. A rendkívül erős személyiségjegyekkel bíró individuum egyéni harca - lelki vezetőinek jóvoltából - a Mindenhatónak szentelt oltáron a nemzet jövőjéért bemutatott áldozattal nyeri el magasabb értelmét és jelentőségét. Cserébe mindezért a karizmatikus vezető egyszerre öltheti magára a szakrális-papi és a világi-uralkodói szerep személyre szabott jelmezét.
Egy minap megjelent interjúban (Én képviselek valamit, Manager Magazin, 2006. december) Orbán az Úr bibliai szavait ismétli meg, immár önmagára vonatkoztatva ("vagyok, aki vagyok"), dicsérendő szerénységgel "Isten gyermekének" nevezi magát (János evangéliumából tudjuk, hogy aki a Világosság-Logoszt befogadta, az "hatalmat", "teljhatalmat", exusziát kapott arra, hogy Isten gyermeke lehessen), akinek "a több tagban heverő nemzet" újraegyesítése mellett - mint megvallja - "Isten országát" is építenie kell munkájával. Egy személyben Isten gyermekének teljhatalmát bíró nemzeti újraegyesítő és a Civitas Dei építésén szorgoskodó élmunkás.
Mindenesetre egy esetleges újabb bukás bekövetkeztekor immár nem ő, hanem a Gondviselő tartozik majd magyarázattal.
A szerző vallástörténész.
