Pintér kapitány itt van megint, és ez korántsem mindegy.
Pintér annak idején a Koppenhágából érkező járat utasteréből, mint bűvész a megszeppent nyuszit, előbűvölte Zemplényit, a mérsékelten, ámde mégiscsak nemzetközi szélhámost, régiónk jellegzetes faunájának képviselőjét. Tetszett is sokaknak a kapitány csínyje, lássuk be, joggal. Végül is hülye lett csinálva nemhogy a dán rendőrségből, de magából a rettegett Interpolból is: gógyis nemzet a magyar, holmi külföldiek nekünk hiába próbálnak diktálni, kibabrálunk velük, a legkisebb királyfi népe vagyunk elvégre, meg a lelkünk mélyén a Ruzsasándoré, ha zsandáruniformisban, akkor is. Zemplényi a miénk marad.
Mert voltak, akik a szívük mélyén büszkék voltak a történtekre, méghozzá olyan nagyon maroknyian se lehettek, különben nemigen delegálták volna belügyminiszternek a kapitányt. Jó, belügyminiszter-jelölt nem terem minden bokorban, Pintér azonban, finoman szólva, problematikus személyiség. Kuncze legalább megpróbálta, és ha nem sikerült is neki, legalább elhangzottak tárcája mélyrétegeiben az emberi jogokra; a bűnmegelőzésre és -üldözésre mint szakmára és nem hatalmi helyzetre; a testületre mint a jogrenddel szembe nem állítható államhivatalra vonatkozó szakkifejezések. Pintér kapitány viszont, túlbuzgalomból, vagy mert azt hitte, ő zsaru, neki mindent lehet, banánköztársasági stiklit csinált a nemzetközi jogszolgáltatás porondján, hatályos nemzetközi szerződésekre és a nemzetközi bűnüldözés hosszú távú stratégiájára excrementáló, hogy affektáltan fejezzük ki magunkat, módon járt el; a maga fizetési osztályában nem különbül, mint a dezodorcsenésen ért bevásárlóturista a Mariahilferen.
Első fokon felmentették.
