Végel László: Tűzzel, vassal, NATO-hegedűvel (Kosovói autonómia)

publikálva
1998/27. (07. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Olyan egyszerű, hogy majdnem lehetetlen.

Olyan egyszerű, hogy majdnem lehetetlen.

Kosovóban nem csupán a nacionalista állam, hanem a centralisztikus állam is megbukott. Működik-e a daytoni trauma? A szemben álló felek ódzkodnak az autonómiától, akkor is, ha mindenki mást ért alatta.

A baljósan felgyorsuló kosovói "alacsony intenzitású háború" politikai krónikájához alig van mit hozzáadni. Az idestova egy évtizedes intézményes kitaszítottságban felnövő új albán nemzedékek másképpen gondolkodnak, mint Rugováék. A szerb hatalom szembekerült egy nemzedékkel, amely immár úgy érzi, nincs vesztenivalója. Ez képezi a Kosovói Felszabadítási Hadsereg gyorsan szélesülő bázisát. A hosszú polgári ellenállás után megszólaltak a fegyverek. Akik a ravaszon tartják a kezüket, legfeljebb olyan státust fogadnának el, amely biztosítja a kiszakadás legitim jogi keretét, s legfeljebb prolongálja az elszakadás tényét. Ez immár nem egy kisebbség vágyképe, hanem realitás. Brutális katonai beavatkozás árán ez megakadályozható, de csak egy időre. Amit ma elnyomnak, az felbukkan holnap. Megjelent az a kérdés, amelytől az európai politika menekül, mint az ördög a kereszttől: a határok módosítása.

Szerbia erről hallani sem akar, ebben az egymással civakodó pártok gyors egyezségre jutottak, és hazafiságban egymással versengnek. A kosovói földrengést érzékelve, a Szerbiai Szocialista Párt szövetségre lépett a Szerb Radikális Párttal, amelyet tegnap még fasisztának nevezett, pontosan azokkal kormányoz, akik hágai kézre akarták juttatni Milosevicet, feleségét, az Egyesült Jugoszláv Baloldal vezetőjét pedig, heves antikommunista pózba vágva magukat, dedinjei vörös boszorkánynak nevezték. A kosovói konfliktus lehetősége azonban egymás halálos szorításába sodorta őket, miközben Vuk Draskovic pártja, a Szerb Felszabadulási Mozgalom sértődötten pufogtatja a harcias szólamokat, azt fájlalva, hogy a koalíciós alkudozások során elesett a hatalomtól. Még azok az erők is, amelyek kényelmetlenül érzik magukat ebben a helyzetben, hallgatólagosan arra a következtetésre jutottak, hogy akkor inkább a háború, mint a területvesztés. Az egyik Vajdaság-párti, úgymond, autonomista politikai párt vezetője felhívást intézett a közvéleményhez: a Szerb Vajdaságban települjenek le a tősgyökeres nemzeti erők.

Nos, ilyen az ellenzék. Szerbia óriási többsége háborúra készül, habár fázik tőle. A polgárok gyűjtögetik a német márkát, külföldre menekítik fiaikat, holott előzőleg a nevezetes milosevici referendumon büszkén elutasították a nemzetközi közvetítőket.

A nemzetközi politikai élet legfontosabb szereplői határozottságot színlelnek, de ők is nagy zavarban vannak. A veszélyt gyorsabban felismerték, mint a boszniai háború idején, de a játékszabályok kidolgozásában bizonytalanabbak. Annak idején határozatlanok voltak, de rendelkeztek mércével, most viszont eltökéltek, de nincs mércéjük. Érthető, hiszen volt egy vitathatatlan kiindulópont: az egykori jugoszláviai köztársaságok önállósulását az alkotmány is biztosította. De van-e ilyen joga Kosovónak, amely ugyan alkotórésze volt a néhai föderációnak, de ugyanakkor Szerbia részét is képezte? Nincs, hangzik a nemzetközi diplomácia válasza. A megoldást különlegesen magas fokú kosovói autonómiában látják. Ez viszont olyan, mint a vég nélküli alagút.

Nincs más megoldás, csak a csoda segít. A csoda az egy országon belüli hidegháborúra emlékeztető kompromisszum megteremtése lenne. Ez pedig az autonómia. Ezt zengik a diplomácia héroszai, de nem hallják sem a szerbek, sem az albánok. Holbrooke, a daytoni mágus, alkudozik és fenyegetőzik, közben építi a vég nélküli alagutat. A NATO hadgyakorlatokat rendez. Kérdés azonban, hogy rendelkezik-e olyan fegyverekkel, amelyek a csodát szavatolják. A NATO mindenre képes, de csodát nem művelhet. Ha nincsenek csodatevő fegyverei, akár megbombázza Szerbiát, akár nem, Európa nagy dilemma elé kényszerül: megváltoztathatók-e erőszakkal az európai határok vagy nem. Hic Rhodus, hic salta.

A nyugati nagyhatalmak erélyesen ismételgetik, nem tűrik a boszniai pokol megismétlődését. Vigasztaló önkritika a múltra nézve, de a jelen poklának körvonalai bizonytalanabbak: nem írható le pontosan, hol kezdődik, és hol fejeződik be. A kosovói helyzet Heiner Müller egyik, Európa szellemi állapotát leíró esszéjét juttatja eszünkbe. A német író egy Baudrillard-történetet mond el, amelyben a munkások lyukat ásnak az úton, amit egy teherautóval szállítanak tovább. A teherautó egy ideig halad az úton, de váratlanul egyenetlen útszakasz következik, beszakad az út, és a lyuk leesik a teherautóról. Hiába küszködnek az emberek, a lyukat senki sem tudja visszarakni a teherautóra. Kérdezhetnénk, miért akarják elszállítani, de feltehető az a kérdés is, hogy miért küszködnek, hogy visszarakják. Hisz lehet, hogy éppen a helyére került. A két kérdés együtt Kosovóban nemcsak szellemi helyzetet jelképez, hanem kifejezi a legnyersebb valóságot, bizonyságul arra, hogy ha ebben a világban maradt még valóság, akkor az teljesen fantazmagorikus.

A kosovói abszurdum politikai és történelmi kulcsa természetesen a tartomány történetében keresendő. Az igazság kedvéért le kell szögezni, hogy ez a történet valójában 1913-ban kezdődött, amikor Kosovo szerb fennhatóság alá került. Egyetlen komoly elemzés sem hagyhatja figyelmen kívül ezt, meg a versailles-i békekötést, amelynek során Szerbia, Európa üdvöskéje, akkora jutalmat kapott, amelyet a későbbi évtizedek folyamán nem tudott kiérdemelni. Ez Jugoszlávia széthullásával véglegesen kiderült. Az a kérdés, hogy miért.

A válasz a szerbiai közgondolkodásban, annak történetében, a politikai kultúra jellegében keresendő. Itt ugyanis egy ellentmondás érhető tetten: megalakulásának kezdetétől Jugoszlávia alapvetően multikulturális államként volt elképzelhető, viszont a szerb politikai gondolkodás meghatározó eleme az etatista centralizmus. Ez a tünet egyaránt fellelhető a nacionalisták és az antinacionalisták világképében.

Sajnálatosan tragikus szerepet játszik ennek keretében a belgrádi liberális értelmiség jelentős hányada. Sokszor előfordul, hogy az önmagukat liberálisnak valló ellenzékiek centralizmusát a hatalom valósítja meg. Bizonyos, hogy ebben jelentős szerepet játszik a belgrádi értelmiség új helyzete is. Belgrád egykoron a néhai Jugoszlávia fővárosa volt, s bármennyire önállóak voltak is a köztársaságok, a főváros szellemi, kulturális, tudományos élete előnyt élvezett. A régi szerkezet összeomlott, a régi igények azonban megmaradtak. Megmaradtak a régi klientúrák, hálózatok és a néhai Jugoszlávia szellemi piacára épülő intézményrendszer. Mindez megsemmisült, ami kíméletlenné tette a redisztribúciós előnyökért folyó harcot.

A milosevici korszak tehát nemcsak a szerb nacionalizmus, hanem a centralizmus kérdését is a végkifejletig exponálta. Az utóbbi orvoslásához viszont nem elegendő a demokrácia. Jugoszlávia széthullása folyamán ugyanis kiderült, hogy a háborús áramlattal szemben Szerbiában igenis volt a háborút ellenző, európai értékrendet valló, erőteljes demokratikus közvélemény. Az 1997-ben kirobbant, valóban lenyűgöző tömegtüntetések is azt bizonyítják, hogy még mindig léteznek demokratikus erőtartalékok. Mégis, mivel magyarázható, hogy ezek kudarcot vallottak?

A daytoni békeszerződés utáni néhány esztendő tapasztalata megkönnyíti ennek megválaszolását. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy már akkor Kosovo helyzetének méltányos rendezése került sorra. Ezt a nagy alkalmat a hatalom, az ellenzék, a szerb társadalom egésze elmulasztotta. Az aktuális hatalom elodázta a kérdésfelvetést, remélvén, hogy daytoni jutalomként apró engedmények és alkuk árán megoldja a kérdést. A hatalom és a hatalom ellenzéke nem tudott új keretekben gondolkodni, az utóbbi legfeljebb odáig "merészkedett", hogy gépiesen ismételgette: a háborús helyzet tehertétele nélkül megteremthetők lesznek a demokratikus intézmények, azután sorra kerülnek a kisebbségek, Kosovo stb. Kosovóra vonatkoztatva senkinek semmiféle elképzelése nem volt. A liberális nemzetállami koncepció mára megbukott. Látszott ez az 1997 decemberében kezdődött nagy ellenzéki és az egyetemista tüntetéseken is, amelyek az etnikailag sokszínű társadalomról egy szót sem mondtak. Ellenkezőleg, még az egyetemisták is az ortodox egyházban kerestek lelki és erkölcsi támaszt. A daytoni béke utáni időszakban kiderült, hogy Szerbiában a liberális ellenzéki és független értelmiség is centralista államban gondolkodik, amelyik ugyan betartja a demokratikus liberalizmus legáltalánosabb játékszabályait, de érzéketlen a nemzetileg megosztott állam problémavilága, a méltánytalan helyzetben levő kisebbségi csoportok iránt.

A szerb közvéleményt ma is a kisebbségi kollektív jogok megadásától való ódzkodás, a területi autonómiától való félelem jellemzi. Ez néha olyan képtelen méreteket ölt, hogy a Vajdaságban a "polgári alternatíva" hívei etnocentrikus tömörülésnek neveznek minden olyan civil szervezkedést, amely nem a többségi nemzet nyelvét gyakorolja. Ezek után érthető, hogy kudarcba fulladtak azok a nemzetközi kísérletek, amelyek a kosovói kisebbségi és a szerbiai ellenzéki pártok, illetve a független értelmiségiek párbeszédét kezdeményezték: a szerb ellenzékiek és a függetlenek képtelenek voltak átfogó, az etnikai konfliktusokat rendező politikai tervezetet felkínálni. Egészen pontosan kiolvasható tehát a (trianoni traumára emlékeztető) "daytoni trauma" működése azokban is, akik őszinte ellenzői voltak a balkáni háborúhoz vezető politikának. Tehát az elmúlt évben nemcsak a hatalom mulasztott, hanem az ellenzék is, a polgári Szerbia is. Nemcsak az állam volt kizárólagos, hanem a társadalom egésze is.

A mai kosovói konfliktus tehát egy hosszú évtizedekre visszanyúló közgondolkodás végkifejlete. A szerbiai közvéleményben Kosovo státusának radikális megváltoztatása mélyebb következményekkel járhat, mint Jugoszlávia széthullása. Ezzel magyarázható a szerbiai politikai közélet bemerevedése is. Igaz, némi engedékenység tapasztalható: az értelmiségiek és a politikusok egyre többet beszélnek a kisebbségi jogokról, a területi autonómiáról. Még Seselj is megemlíti, akinek a szájából ez egészen hiteltelenül hangzik, hiszen továbbra is kitart az egységes Jugoszlávia mellett. De alaposan elgondolkodtató az is, hogy a liberálisok is csak akkor néztek szembe e kérdéssel, amikor a Kosovói Felszabadítási Hadsereg katonáinak a kezében már kattognak a gépfegyverek.

A csodával határos megalkuvás lényege tehát az, hogy vissza kell tenni a lyukat a teherautóra, hadd döcögjön tovább. Ez lenne a különleges területi autonómia, önálló törvényalkotási joggal, saját rendőrséggel, közös hadsereggel és fizetőeszközzel, légiesített határokkal. Olyan egyszerű, hogy majdnem lehetetlen. A szemben álló felek nem akarják, mindkét fél úgy érzi majd, hogy ez rájuk tukmált autonómia. Ez igaz, annyira, hogy bizonyos fokú protektorátusi státus nélkül megvalósíthatatlan. Kiderül tehát, hogy a lyuk szállítása sokkal nehezebb feladat, mint a betemetése. Az autonómia nagyobb tehertétel, mint a határmódosítás. Miért? Azért, mert az utóbbi bosszúvágyat ébreszt, új háborút helyez kilátásba, az előbbi viszont mindezek mellett még azt is megköveteli, hogy a szerbiai és a kosovói társadalom alapvetően megváltozzon. Ez a nehezebb, de emberségesebb.

publikálva
1998/27. (07. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk