Liberálisaink vállvetve estek neki a Szociális és Családügyi Minisztérium családpolitikai koncepciójának. Szó se róla, joggal cincálják szét az inkvizíciót és a szocializmust egyszerre idéző ötlethalmot, mely a keresztény családot (mi is az?) privilegizálja, az élettársi, valamint az egyneműek közti kapcsolatot pedig az ördög művének tartja.
De bennünket most a kormányzat méltán híres kommunikációs stratégiája érdekel.
Harrach Péter a támadások tüzében ugyanis visszavonulót fújt. Először amiatt sajnálkozott, hogy a tervezet idő előtt látott napvilágot, később már azt is beismerte, hogy túlhangsúlyozták a keresztény értékeket, pedig maga is csodálója a posztmodern értékrelativizmusnak.
A hülye is látja, hogy szondáztatásról van szó. Bedobunk valamit a köztudatba, amit szeretnénk, de nem biztos, hogy a polgárság java is szeretné (mi pedig mindig azt szeretjük, amit a polgárság). Mikor ez kiderül, leleplezzük saját magunkat: nem is mi gondoltuk ki, vagy ha mégis mi, akkor meg nem úgy, hanem éppen fordítva. Kiszivárogtatunk valamit, aztán amikor látjuk, ciki az egész, meg hát baromság is, rákenjük a tanácsadókra meg a rosszakaróinkra, akik szántszándékkal szivárogtatják ki azt, amit mi sem gondolunk komolyan, csak azért írtuk le az egészet egy tervezetben, hogy nehogy elfeledjük, mivel nem értünk egyet.
A kormányzati kom. strat. azonban nem is oly új. Emlékezzünk csak vissza a jó Horn Gyulára, aki a lakossági fórumokon előszeretettel dobta be hátszőrállító ötleteit, mint pl. a vagyonadó esetében. A lázongás után aztán nagy bölcsen ő is kijelentette, hogy nem is gondolta komolyan, vicc volt az egész.
És ő lett a győztes, mert kiderült, bölcs, mérlegelő, kompromisszumkész politikus. Akárcsak Harrach Péter.
