Az Alkotmánybíróság a médiakuratóriumokkal kapcsolatos múlt keddi döntésével nem először keveredett bele a rendszerváltásunk állandó kísérőjelenségének tűnő médiaháborúba. 1992-ben arról kellett állást foglalnia, vajon médiatörvény hiányában az Antall-kormány alkotmányosan alkalmazhatott-e egy 1974-ből megmaradt határozatot, mely a Magyar Rádió és a Magyar Televízió kormányfelügyeletét írta elő. Akkor született az első rossz kompromisszum, mely csak elmérgesítette kormányzó és ellenzéki erők küzdelmét. A testület ugyanis, bár alkotmányellenesnek minősítette a kormány beavatkozását lehetővé tevő rendelkezést, annak megsemmisítését elhalasztotta a médiatörvény megszületéséig. Azt a meglehetősen vitatható és a mostani döntés érvelésére emlékeztető álláspontot képviselte, hogy egy alkotmányellenes kormányfelügyelet is jobb, mint a felügyelet teljes hiánya. Ez a "jobb" helyzet, mint tudjuk, 1996-ig tartott, amikor is a médiatörvény az egyoldalú kormányfelügyelet helyébe a parlamenti pártok intézményesített felügyeletét állította, azáltal, hogy a médiatestületeket (kuratóriumokat, ORTT-t, Panaszbizottságot) a pártok delegáltjai alkották. Ez a megoldás az alkotmánybírák által 1992-ben felállított követelmények alapján éppolyan alkotmánysértő volt, mint a törvény elfogadása előtti kormánybefolyás. Az említett 37/1992. (VI.10.) AB-határozat ugyanis az alkotmány 61. §-ában foglalt véleményszabadságnak a rádiózásban és a televíziózásban történő biztosítása érdekében alkotmányos követelményként fogalmazta meg: a leendő médiatörvény zárja ki, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó tartalmi befolyást gyakorolhassanak. E határozat értelmében a parlament és az abban képviselt politikai pártok meghatározó tartalmi befolyása a rádióban és a televízióban éppúgy alkotmányellenes, mint a kormányé.
Vagyis míg az első demokratikus parlamenti ciklust a kormány- és ellenzéki erők egymásnak feszülése jellemezte a médiahegemóniáért, addig a törvény elfogadása után, a második ciklusban ezt az összes parlamenti párt kétharmados többséggel intézményesített megegyezéses beavatkozásai jellemezték, mely persze éppúgy sértette a rádiózás és televíziózás szabadságát. Az 1998-as kormányváltás óta viszont úgy tűnik, a kormánypártok az "ellenzéki" MIÉP-pel összefogva elérkezettnek látták az időt felrúgni az ellenzékkel kötött hallgatólagos megállapodást, és visszatértek a közszolgálati médiumok kormányzati korlátozására.
Ez a folyamat tavaly december végén azzal kezdődött, hogy a kormánypártok és a kormányt bevallottan támogató pártok elérték: a Magyar Rádió, a Duna Televízió és a Magyar Távirati Iroda kuratóriumainak elnökségeiben jelöltjeik aránya meghaladja a 2/3-os többséget, ami lehetőséget nyújt számukra a legfontosabb döntések meghozatalára, így az elnökök megválasztására és leváltására, mégpedig az ellenzéki jelöltek szavazatai nélkül is. Ehhez a médiatörvény választási rendelkezéseinek önkényes értelmezésére volt szükség. A törvény értelmében ugyanis az Országgyűlés által a kuratóriumba választható tagok felét a kormánypárti, másik felét az ellenzéki képviselőcsoportok jelölik. Ehhez a törvényszöveg még hozzáteszi, hogy ha az elnökség megbízatásának ideje alatt a kormánypárti és az ellenzéki képviselőcsoportok tekintetében változás következik be, ez az elnökség tagjainak megbízatását nem érinti, de ha ez az egyenlő arány fenntartása érdekében szükséges, új jelölés alapján új tagot vagy tagokat kell választani az elnökség megbízatásának hátralévő idejére. E két törvényi rendelkezést az Országgyűlés kormánypárti többsége úgy értelmezte, hogy mind az 1998-as országgyűlési választásokon a parlamentbe került MIÉP-et, mind pedig az ugyanakkor onnan kiesett MDNP-t és KDNP-t ellenzéki pártnak minősítette, és így képviselőik "kompenzálására" a kuratóriumok elnökségeibe további kormánypárti jelölteket választott meg.
A médiatörvény áthágásának következő lépése a fél éven keresztül ugyancsak törvénysértő módon kuratórium nélkül maradt Magyar Televízió kizárólag kormánypárti kuratóriumi elnökségi tagjainak kormánytöbbséggel történt megszavazása volt. Mivel az MSZP és az SZDSZ nem volt hajlandó elfogadni a frakcióalakítási küszöb alatti létszámú MIÉP igényét a négy ellenzéki hely felére, a kormánypártok a MIÉP támogatásával megválasztották saját négy jelöltjüket. A hoppon maradt ellenzéki pártoknak pedig nem maradt más választásuk, mint az Alkotmánybíróságtól kérni orvoslást.
Az alkotmánybírák látszólag ártatlanul keveredtek egy kifejezetten politikai természetű vita döntőbírói pozíciójába, hiszen nem tehetnek sem arról, ha a pártok - mint a kuratóriumok kiegészítésekor, illetve újraválasztásakor - nem tartják be a törvény előírásait, de még csak arról sem, ha - mint a médiatörvény elfogadása alkalmával - a törvényhozó nem követi instrukcióit. És egyébként is, mi köze az 1992-es döntésnek és a médiatörvény által felállitott testületek alkotmányosságának a mostani határozathoz? Hát annyi, hogy egy évvel a törvény hatálybalépése után, 1997 januárjában már legalább egy indítvány érkezett az Alkotmánybírósághoz, amely a pártok alkotmányellenes befolyását kifogásolta a médiatestületekben. Ha az elmúlt két és fél esztendőben az alkotmánybírák szükségét érezték volna annak, hogy döntsenek a Nyilvánosság Klub által benyújtott indítvány sorsáról, a médiaháború újabb csatái esetleg megelőzhetők lettek volna, például a pártok jelölésben játszott kizárólagos szerepének megszüntetésével. De a kuratóriumi választások mostani problémáinak előkérdését jelentő pártjelölés alkotmányosságának kérdését legkésőbb most napirendre lehetett volna tűzni. A múlt kedden kihirdetett határozat amúgy is legalább négy különböző indítvány egyesítése nyomán született, kézenfekvő lett volna egyidejűleg eldönteni a legrégebben elfekvő beadványt is. Ennek mellőzése azért is furcsa, mert a döntés indokolása hivatkozik is az 1992-es határozatnak a pártbefolyás alkotmányellenességére vonatkozó részére.
Egy magyarázat mégis adódik e poros indítvány elfelejtésére: ha a taláros testület korábbi ítéletéhez következetesen ragaszkodva alkotmányellenesnek mondja ki a közszolgálati műsorszolgáltatók kuratóriumainak jelölési és választási szabályait, akkor a törvény teljes 55. §-át hatályon kívül kellett volna helyeznie, és nem utasíthatta volna el a most megtámadott bekezdések megsemmisítését kérő indítványokat. Márpedig úgy tűnik, hogy Lábady Tamás előadó alkotmánybíró és öt társa, akik a lehető legszűkebb többséggel fogadták el a döntést, mindenáron el akarták kerülni az alkotmányellenesség megállapítását és a hatályon kívül helyezést, de még azt is, hogy mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapítsanak meg. Az egyetlen kompromisszum, melyre a többség hajlandó volt, hogy alkotmányos követelményként kimondták: sem a kormánypárti, sem az ellenzéki oldalon nem vehetők figyelembe azok az elnökségi tagok, akiket az előzőciklusban olyan képviselőcsoport javaslatára választott az Országgyűlés, amely időközben már megszűnt.
Ennek a megoldásnak több szépséghibája is van. Az egyik, hogy ahelyett, hogy a hiányzó törvényi szabály pótlására felszólították volna az Országgyűlést, maga az Alkotmánybíróság állapított meg egy szabályt, vagyis felhatalmazás nélkül maga alkotott új jogot. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy ebből az egyébként triviális, az indítványozó által is természetesnek tartott tételből a "hatok" azt az alkotmányjogilag elfogadhatatlan következtetést vonják le, miszerint az a körülmény, hogy a képviselőcsoporttal már nem rendelkező pártok jelöltjei is tagjai a médiakuratóriumok elnökségének, önmagában nem sérti a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos alapjogát. Ezzel azt állítják Lábadyék, hogy egy patikamérlegen kidekázott pártegyensúly szempontjából nincs jelentősége annak, ha időközben a parlamentből kiesett pártok - nyilván valamelyik oldalra húzó - képviselői továbbra is részt vesznek a döntésekben. Miközben az indokolás oldalakon keresztül azt az alkotmányosság szempontjából irreleváns kérdést taglalja, hogy a parlamenten kívüli pártok esetében értelmezhető-e a kormánypártiság és az ellenzékiség fogalma, elfelejti feltenni a valódi kérdést: kit is képviselnek a parlamenten kívül rekedt pártok delegáltjai, és mi az alkotmányos alapja annak, hogy továbbra is a testületek tagjai maradhatnak? E logika szerint nem parlamenti pártok képviselőivel tetszés szerint bővíthető lenne az elnökség anélkül, hogy az befolyásolná az egyensúlyt.
A többségi érvelés másik nagy belső ellentmondása, hogy miközben azt állítja: az elnökségek nem gyakorolhatnak meghatározó befolyást a rádió- és televízió-műsorok tartalmára nézve, egyfolytában azt igyekszik igazolni, hogy a jelenlegi szabályok mellett akormány nem juthat meghatározó befolyáshoz e testületekben. Csakhogy, miért kell az egyensúly érvényesülését vizsgálni egy olyan grémiumban, mely állítólag nem is hoz fontos döntéseket? Ezekből a minden logikát nélkülöző megállapításokból azonban még csak annyi következik, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda kuratóriumi elnökségeinek kiegészítésekor a kormányzópártok az MDNP és a KDNP megmaradt képviselőit alaptalanul tekintették ellenzékieknek, így jogosulatlan volt ellensúlyozásukra további kormánypárti tagok megválasztása.
A kiegyensúlyozott tájékoztatás elvének az igazi pofont a kizárólag kormánypárti tagokból megalakultnak minősített csonka tévés kuratóriumi elnökség legalizálása adta. Az még csak hagyján, hogy cinikusan megállapítják: a kuratóriumi elnökségek megalakulására vonatkozó törvényi rendelkezések "világosak". Mintha éppen nem az elnökség és a cégbíróság eltérő értelmezéseiről szóltak volna az elmúlt hetek vitái. Sokkal aggasztóbb, hogy szerintük nem alkotmányossági kérdés, ha a jelöltállítási és választási eljárás esetenként nem működik, és a mechanizmus működtetése során esetlegesen előforduló politikai vagy egyéb okra visszavezethető nehézségek nem teszik magát a szabályozást alkotmányellenessé. De még ezt az álláspontot el is lehetne fogadni, ha az Alkotmánybíróságnak nem lenne 1991 óta (éppen Lábady nyomán) követett gyakorlata az "élő jog" teóriája, vagyis az, hogy a jogszabályi rendelkezések alkotmányosságát a gyakorlatban való érvényesülésük tükrében kell megítélni: az alkotmányosnak tűnő szöveget is meg kell semmisíteni, ha alkotmányellenesen alkalmazzák. Ezúttal az "élő jogról" szó sem esik. Ez esetleg magyarázható volna azzal, hogy az alkotmánybírák igyekeztek lerázni magukról a politikai döntés ódiumát, ha maga az érvelés nem lenne alkotmányjogilag elfogadhatatlan.
Mert mit is mondanak a "hatok"? Szerintük "az elnökség egyoldalú megalakulása alkotmányos szempontból >>kisebb veszélyt
Csakhogy a mostani határozat az elkerülhetetlen korlátozás indokáról a következőket mondja: "Az alkotmány 61. § (1) bekezdésében szabályozott, a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő alkotmányos alapjog biztosítása az állam alkotmányos kötelezettségévé teszi a közszolgálati műsor- és hírszolgáltatók folyamatos és zavartalan működését." Látszólag tehát két alapjog ütközése esetén a bíróság az egyiknek adott elsőbbséget. A kérdés csak az, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatók zavartalan működésének mi köze a közérdekű adatok megismeréséhez való alkotmányos joghoz? Semmi. Ha lenne, akkor például az Egyesült Államokban, ahol a világ egyik legkövetkezetesebb törvényi szabályozása (a Freedom of Information Act) és bírósági gyakorlata garantálja a közérdekű adatokhoz való szabad hozzáférést, egyáltalán nem beszélhetnénk a közérdekű adatok megismeréséhez való jogról, hiszen ott köztudottan nincsenek közszolgálati műsorszolgáltatók.
A közérdekű adatokhoz való hozzáférés joga a magyar alkotmány 61. §-ának (1) bekezdése szerint azt jelenti, hogy mindenkinek joga van megismerni és terjeszteni a közérdekű adatokat. A közérdekű adat fogalmát az 1992-es adatvédelmi törvény a következőképpen definiálja: "az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv vagy személy kezelésében lévő, a személyes adat fogalma alá nem tartozó adat". Ugyanez a törvény kötelezi is a közérdekű adatokat kezelő szerveket, hogy segítsék a közvélemény pontos és gyors tájékoztatását. Ebben természetesen közreműködhetnek a közszolgálati műsorszolgáltatók, miként persze a kereskedelmiek is, meg az írott, mi több, az internetes sajtó is. A közérdekű adatok megismeréséhez való jognak azonban nem a közszolgálati médiumok, de még csak nem is a sajtó általában az alanya, hanem mindenki.
Az adatvédelmi törvény azáltal hozott alapvető változást a társadalmi nyilvánosságban, hogy megszüntette a sajtó információszerző és -közvetítő monopóliumát. Ma már sem a közszolgálati, sem a nem közszolgálati sajtónak nincs semmiféle privilégiuma a közérdekű adatok megismerését illetően. Vagyis bármelyikünknek pontosan ugyanannyi joga van hozzájutni a közérdekű adatokhoz, mint például a Magyar Televízió riporterének. Sajnálatos, hogy a kisebbségben lévő öt alkotmánybíró - akik egyébként alkotmányellenesnek ítélték a támadott médiatörvényi szabályokat - egyike sem hívta fel különvéleményében a figyelmet a közérdekű adatok megismeréséhez való jog ezen teljes félreértésére. (Sajnos nem véletlen félreértésről van szó. Ezt igazolja, hogy az e határozattal egy napon kihirdetett, az átvilágítási törvény alkotmányosságáról szóló, egyhangúan elfogadott döntés szintén helytelenül használja a közérdekű adat fogalmát, midőn közérdekű adatnak minősíti az egykori titkosszolgálati tisztek személyes adatait, jóllehet mint a törvényi definícióból kiderült, a közérdekű és a személyes adat egymást kizáró kategóriák.) Mindebből pedig az következik, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatók politikailag kiegyensúlyozatlan működése nem igazolható azzal, hogy a közérdekű adatokhoz való hozzáférés előbbre való. A véleményszabadságnak a csonka kuratóriumok miatti sérelmével szemben ugyanis nem áll másik alkotmányos jog, amely e korlátozást indokolhatná.
Ezzel a döntéssel azonban a történetnek még koránt sincs vége, miként sajnos vélhetően a médiaháborúnak sem ez volt az utolsó ütközete. Az alkotmánybírósági határozat ugyanis természeténél fogva csak abban a kérdésben foglalhatott állást, hogy a kuratóriumok választására vonatkozó szabályok alkotmányosak-e, nem pedig arról, hogy a megalakulás törvényes volt-e. Az alkotmánybírák döntése tehát értelemszerűen nem érinti a Legfelsőbb Bíróság előtt fekvő ügyet, melyben arról kell dönteni, vajon a szóban forgó szabályok betartásával alakult-e meg a kuratórium.
