Végül a 20 képviselőből 10 szavazta meg a módosítást, 8 volt ellene, ketten nem nyomtak gombot. Az Országgyűlés december 8-i ülése 184-180 arányban elfogadta a törvényjavaslatot, azaz vereséget szenvedtek a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálásának szigorítását ellenző - az SZDSZ-en belül korábban hivatalosnak számító - álláspont hívei. Ebben döntő szerepe volt a párt holdudvarából érkező nyomásnak, de a nem-párt kudarcát valójában mégsem ez okozta.
H
A törvényjavaslatot elutasítók egyszer sem tisztázták, hogy mit akarnak. Egyfelől azt állították, hogy a gyűlöletbeszédet nem törvényi úton kell visszaszorítani, másfelől azt, hogy a gyűlöletbeszéddel szemben a létező paragrafusokat kell alkalmazni. A kettő nem megy egyszerre: vagy nem kell törvény, és akkor semmilyen paragrafusra sincs szükség, vagy kell, és akkor meg kell vizsgálni, hogy az eddigi szabályozás miért nem működött. Ha minderre fény derült, akkor vagy a törvény szövegét kell módosítani, vagy alkalmazásának gyakorlatát. Egy kormánypártnak mindkettőhöz vannak eszközei.
H
A nem-pártiak vereségének igazi oka az volt, hogy meg sem kíséreltek választ adni arra a 2001. szeptember 11. óta mind aktuálisabb kérdésre, hogy mit kezdjen a liberális demokrácia a liberális demokrácia elpusztítására törekvő erőkkel. Ahogyan Sajó András írja, a nyugati demokráciák mai uralkodó felfogása szerint "az állam nem tanúsíthat semleges (toleráns) magatartást, ha önmaga léte a tét. A hagyományos liberális elmélet szerinti semlegesség, amely adott esetben tétlenségre kárhoztatta az államot, elvesztette érvényét" (Beszélő, 2003. október).
Erről a módosítás liberális ellenzői a legkevésbé sem vettek tudomást. Érveiket, melyek intellektuális horizontja nem mutatott túl az állam neutralizálására törekvő kelet-európai rendszer-ellenzéki paradigmán, a következőképpen lehet összefoglalni:
(1) A gyűlöletbeszéd olyan, egzakt büntetőjogi tényállásokkal nehezen definiálható jelenség, melynek hatékony szankcionálása eleve reménytelen.
(2) A büntetőjogi szankcióknál sokkal eredményesebb - és fontosabb - az autonóm (civil) társadalmi fellépés.
(3) A véleményszabadság korlátozása veszélyes folyamat: ha a többség által elutasított egyik nézet hirdetését be lehet tiltani, miért ne lehetne a másikat is?
(4) Az Alkotmánybíróság korábban kétszer is alkotmányellenesnek minősítette a konkrét személyek konkrét jogai megsértésének tényleges veszélyét hordozó - a korábbi törvényszöveg által uszításnak nevezett - tényállás szankcionálásán túlmutató törvényi szabályozást.
Ezek kivétel nélkül lényeges - bár változó relevanciájú - megfontolások, túlértékelni azonban egyiket sem kell.
Először is félreértés, hogy a gyűlöletbeszédet annak sajátos, folytonosan változó természete miatt nem lehet hatékonyan korlátozni. "A pestisről elég egyszer bizonyítani, hogy veszélyes, itt viszont minden beszédet külön meg kell vizsgálni" - írja Papp László Tamás (A Hegedűs-ügy és a jogfilozófia, Népszabadság, 2003. november 24.). Bizony, minden esetet külön, ez azonban minden jogvitában így van.
Az sem igaz, hogy a gyűlöletbeszédet kódolhatósága miatt nem érdemes tiltani, a kódolási kényszer ugyanis önmagában jelzi, hogy egy jogszabállyá emelt társadalmi norma kijátszása folyik, ami gyengíti a "gyűlöletbeszélő" pozícióit.
Az is téves és félrevezető állítás, hogy "társadalmi problémákat nem lehet büntetőjogi eszközökkel megoldani" (lásd például Tamás Gáspár Miklós interjúját: Nem lehet a valóságról beszélni, Népszabadság, 2003. november 22.). A társadalmi problémák megoldhatósága valószínűleg örökké nyitott kérdés marad, kezelésüknek azonban mindig is a büntetőjog volt az egyik eszköze. Az állam ősidőktől jogi eszközökkel sújtja a társadalmi devianciákat, a büntetőjogi szabályozás pedig egyre kiterjedtebbé válik, a magánszféra újabb és újabb területeire hatolva be. Ezt a tendenciát a liberálisok sem hagyhatják figyelmen kívül: ha a társadalmi problémákra nem lenne szabad büntetőjogi eszközökkel válaszolni, hogyan volna lehetséges például a családon belüli erőszak jogi tilalma?
H
Egy ezzel szorosan összefüggő, lényeges félreértés, amely Kis János és Sólyom László nagyszabású írását (Az alkotmány és a szólásszabadság, Népszabadság, 2003. október 11.) is jellemzi, a politikai és jogi eszközök erőltetett szétválasztása. "Semmiféle jogi szigor nem pótolhatja a gyűlölködő beszéd visszaszorításának legfontosabb eszközét: a politikai választ", írják a szerzők, ám nem fejtik ki, hogy a jogi szigor miért ne lehetne maga is a politikai válasz része. Elvégre a törvényeket hivatásos politikusok hozzák, akiknek ez munkaköri feladatuk. Nyilvánvalóan nem kell - és nem is szabad - minden társadalmi problémára büntetőjogi eszközökkel válaszolni, a törvénykezés nem politikai eszközként való beállítása azonban téves és veszélyes. Azt a látszatot kelti ugyanis, hogy a büntetőjogi szabályozás a társadalom felett álló, külsődleges, represszív erő, melynek használatától a jóérzésű politikusok óvakodnak. Demokratikus körülmények között azonban ez nem igaz, hiszen ott a törvénykezés nem a társadalom felett álló erők autoriter törekvéseinek eszköze, hanem a választópolgárok különféle pártállású képviselőinek normaalkotó munkája. A "politikai választ" a büntetőjogi szabályozás alakításától élesen elválasztó Kis-Sólyom-féle megközelítés valójában egy sajátos kelet-európai értelmiségi hagyomány, az "antipolitika" jegyében fogant. Az állammal szemben mélyen (és jó okkal) bizalmatlan kelet-európai disszidens értelmiség a hetvenes-nyolcvanas években állam és társadalom dichotómiájában gondolkodva igyekezett előbb meghatározni, majd aprólékos munkával kibővíteni az állammal szemben érvényesíthető polgári szabadságjogok körét (lásd Havel vagy Konrád György korabeli munkásságát).
E hagyomány korszerűsített változata a demokratikus legitimációval rendelkező, ámde autoriter - a magyar politikai kontextusban jellemzően jobboldali - hatalomtól való félelem. E megközelítés attól tart, hogy egy jobboldali kormány visszaél majd a törvénymódosítás által biztosított jogi lehetőségekkel, és bármiféle, számára ellenszenves véleményt üldözni fog. Csakhogy demokráciában nem lehet a büntetőjogi szabályozás kiterjesztésének normatív akadálya a rivális politikai erők hatalmától való félelem. A demokratikus erők azt képviselik, amiben hisznek, nem azt, amitől kevésbé szoronganak. Ugyanakkor az előítéletes gyűlölködés elleni fellépés nem lehet a baloldal privilégiuma. A magyar jobboldal valóban hajlamos a szélsőjobbal való összekacsintásra, ám nem adhatjuk fel a reményt, hogy a jövőben az antidemokratikus erőktől való elhatárolódás stratégiáját részesíti előnyben. Az előítéletes gyűlölködéssel szembeni fellépés nem lehet más, mint nemzeti ügy, amelyből nyilvánvalóan nem hagyható ki a - momentán a nemzet felét képviselő - jobboldal. Ugyancsak értelmetlen gyűlöletbeszédügyben a bírákkal és más jogalkalmazókkal szembeni bizalmatlanságra hivatkozni, mivel a helyesnek vallott normák kikényszerítésétől akkor sem lehetne eltekinteni, ha a bírói és ügyészi kar, illetve a rendőrség kizárólag antiszemita homofóbokból állna. Ráadásul ezt nincs is okunk feltételezni.
H
A legnagyobb dilemma persze, amelyről hamarosan maga az Alkotmánybíróság foglal állást, a módosítás alkotmányosságának kérdése. Mérvadó jogi vélemények pró és kontra elhangzottak, s hogy kinek van igaza, az sokkal inkább társadalomfilozófiai, mint jogértelmezési kérdés. Az Alkotmánybíróság elutasító határozatát borítékoló liberális álláspont szerint a szólásszabadságot csak akkor lehet korlátozni, ha a korlátozás elmaradása konkrét személyek konkrét jogainak tényleges veszélyeztetésével jár, azaz erőszakos cselekmények (büntetőjogi értelmezés szerinti) közvetlen veszélye alakul ki. Ez a clear and present danger kritériuma, amelyre a 269. paragrafus korábbi módosításait elutasító 1992-es és 1999-es alkotmánybírósági határozatok magyarázatakor is hivatkozni szokás. A probléma azonban az, hogy ennek szigorú értelmezése alapján - a korábbi szabályozás végrehajtását számon kérő liberális állásponttal szemben - rendszerint nagyon nehéz fellépni a legdurvább gyűlöletbeszéddel szemben is. A szinte valamennyi megszólaló szerint büntetendő stadionrasszizmus esetében például tipikusan nem kerül sor fizikai erőszakra, és a stadionon belül többnyire ennek közvetlen veszélye is csekély. A mérkőzések túlnyomó részében ugyanis az ellenfél durva sértegetése nem is torkollhat fizikai erőszakba, mivel a szurkolótáborok fizikai elhelyezkedése erre egyszerűen nem ad módot. Következésképp nem méltányos a rendőrségen számon kérni a beavatkozás hiányát, ha egyszer a büntetőjogi szankcionáláshoz szükséges clear and present danger fogalma a fizikai erőszak közvetlen veszélyéhez társul.
Ezért megfontolandó, hogy nem kellene-e a társadalmi rendet közvetlenül és ténylegesen fenyegető veszélynek tekinteni a fizikai erőszak közvetlen megjelenésével nem járó gyűlöletbeszédet is, ha egyszer pontosan tudjuk, hogy előbb-utóbb erőszakba fordulhat, ha nem a stadionban, azon kívül, ha nem ma, holnap. A szociálpszichológiai hatásmechanizmusokat vizsgálva így tökéletesen indokoltnak tűnik a szigorúbb büntetőjogi tényállásra vonatkozó "uszításnak" a kiterjesztőbb értelmű "izgatásra" való felcserélése, hiszen az azonnali erőszakveszéllyel nem járó izgatás egy tömegrendezvényt követően pillanatok alatt eredményezhet erőszakot vagy legalábbis egyes társadalmi csoportok megengedhetetlen megfélemlítését.
H
Egy másik példa. Az egyik észak-londoni muzulmán közösség hírhedten szélsőséges imámja éveken át hirdethette igéjét. Bár hívei között közismerten magas volt a terrorszervezetek és más radikális mozgalmak támogatóinak száma, Észak-Londonban ez nem vezetett erőszakhoz. A liberális brit hatóságok a közelmúltban mégis betiltották az imám tevékenységét, ha úgy tetszik, durván korlátozva a szólásszabadságot. Úgy gondolták ugyanis, hogy működése az adott (világ)politikai helyzetben túlságosan nagy veszélyt - clear and present dangert - jelentene a brit társadalomra és valószínűleg az egész világra is.
Nos, megakadályozhatja-e az állam, hogy egy egyházi vezető terrorszervezeteket éltessen, miközben azok talán (egyelőre) nem is aktívak az adott ország területén? Miközben erre a kérdésre a liberálisok nagy része feltehetőleg igennel válaszolna, legtöbbjük azt is gondolná, hogy demokráciában senki nem korlátozhatja a békés véleménynyilvánítás szabadságát. A dilemma feloldásának egyetlen módja a vélemény tartalmának és kontextusának vizsgálata. Az alkotmányos rendet tiszteletben tartó álláspontok hirdetését nem szabad korlátozni, az azt megkérdőjelező vélemények nyilvános közlését azonban - ha valóban veszélyeztetik a demokratikus berendezkedést - olykor muszáj tiltani.
Minden társadalomban léteznek kimondott-kimondatlan normák arra vonatkozóan, hogy a nyilvánosság előtt mi hangozhat el és mi nem, az előítéletes gyűlölködés legdurvább formáit pedig a legtöbb demokráciában jogilag is tiltják. Vegyük észre, hogy a magyar jogrend eddig is tartalmazott ilyen, kifejezetten tartalmi jellegű megszorításokat: az 1996. évi I. törvény, a médiatörvény 3. paragrafusa például kimondja, hogy "a műsorszolgáltató (...) tevékenysége nem sértheti az emberi jogokat, és nem lehet alkalmas a személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére". Továbbá: "A műsorszolgáltatás nem irányulhat semmilyen kisebbség, sem bármely többség nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére, annak faji szempontokon alapuló bemutatására, elítélésére." Ha a liberálisok komolyan gondolnák, hogy a nyilvánosság bármely fórumán bármi elhangozhat, azonnal kezdeményezniük kellene a törvény módosítását, és Orbánhoz hasonlóan védelmükbe venni az antiszemita történész nézeteinek fórumot adó közszolgálati tévéműsort meg a többszörösen elmarasztalt Vasárnapi újságot. A véleményszabadság-párti álláspont értelmében indokolt volna módosítani a médiatörvény 23. paragrafusát is, mely szerint "a közszolgálati műsorszolgáltató és a közműsor-szolgáltató különösen köteles a nemzet, a nemzeti, az etnikai, a nyelvi és más kisebbségek méltóságát és alapvető érdekeit tiszteletben tartani, nem sértheti más nemzetek méltóságát" - elvégre nehéz lenne megindokolni, hogy a véleményszabadságot miért éppen a közmédiában kell korlátozni. Ám az SZDSZ politikusai - köztük a mostani törvénymódosítás ellenzői - a médiatörvény "liberalizálása" helyett az elektronikus médiában elhangzó gyűlöletbeszéd szankcionálásának következetes híveiként ismertek. Hisz a demokratikus állam szerintük sem lehet semleges az antidemokratikus törekvésekkel szemben, és szerintük sem engedhető meg, hogy a gyűlöletbeszéd hívei nagy hatótávolságú kommunikációs eszközökhöz jussanak. Ha viszont így van, miért ne kellene a gyűlöletkeltés legveszélyesebb formáit az elektronikus médián kívül is korlátozni?
A törvényjavaslatot elutasító liberálisok sohasem tették egyértelművé az ezzel kapcsolatos álláspontjukat. Történelmi tapasztalataik, politikai ellenfeleikkel szembeni bizalmatlanságuk és az állam semlegességéről szóló, az adott kontextusban téves és alkalmazhatatlan elképzeléseik alapján a politikai cselekvésképtelenség alternatíváját választották: sem a törvény módosítását nem támogatjuk, sem az alkalmazását nem tudjuk kikényszeríteni, úgyhogy legjobb, ha ezt nélkülünk intézitek el - mondták a társadalomnak. De ezzel csak elhárították azt a felelősséget, amelyet egy demokrata politikusnak akkor is vállalni kell, ha tisztában van a büntetőjogi szankciók kockázataival.
A szerző közgazdász.
