A cikk első részét itt olvashatják.
A Kártyavár (House of Cards) sorozat nézőinek egy része talán emlékszik az „I serve at the pleasure of the President” kifejezésre, ami magyar fül számára valószínűleg a feltétlen alkalmazotti odaadás megfelelője. A kivételesnek tűnő helyzet azonban Amerikában lényegében általánosnak mondható.
Ha egy tapasztalatlan európai fel akar venni valakit és segítséget kér a megfelelő munkaszerződés megszövegezéséhez, jogtanácsosa vissza fog kérdezni:
„Mit mondott? Mun-ka-szer-ző-dést? Minek? Az az Ön számára teljesen felesleges és hátrányos.”
A munkavállalók körülbelül 90 százalékának ugyanis nincs munkaszerződése. Ha a főnöknek nem tetszik a nyakkendőm, meg se kell ezt mondania, indoklás nélkül elküldhet. Most azonnal. Ha szerintem az ő humora fárasztó, én bármikor is közölhetem vele, hogy összecsomagoltam, viszontlátásra.
Bizonyos állásoknál a munkaszerződés megkötése ugyan kötelező, de ezek 90 százaléka szintén csak a feltételnélküliséget rögzíti: „A felek közös megállapodása alapján John Smith alkalmazza Peter Brownt meghatározatlan időtartamra, esetenként egyeztetendő feladatok ellátására, alkalmanként rögzített díjazás mellett. A munkaszerződés a felek bármelyike által tetszőleges időpontban, azonnali hatállyal és indoklás nélkül felmondható.” Ugyanaz a helyzet, mint a Fehér Házban: „Peter Brown serves at the pleasure of John Smith.”
Az egyetlen kivétel a diszkrimináció tilalma. Ha valaki bizonyítani tudja, azért bocsátották el, mert terhes, fekete, öreg, meleg vagy ír, a döntéshozó cégéről a nadrágot is leperelheti. Ha viszont ilyen ok nélkül rúgták ki, „csak úgy”, nincs miről beszélni: a munkáltató egyszerűen élt egy természetes jogával. Átgondolva a dolgot, arra jutottam, az amerikai felfogás szerint a munkaviszony szinte intimebb kapcsolat a szexualitásnál. Ahogy felnőtt emberek (közeli rokonok kivételével) maguk dönthetnek arról, ágyba bújjanak-e egymással, abba sem lehet beleszólni, kivel dolgozzanak együtt – és meddig. Ha pedig a kölcsönös konszenzualitás bármilyen okból megszűnik, nincs semmilyen ok a magyarázkodásra. „Hogy én vele dolgozzak? Ne vicceljenek…”
Közlekedni sem egyszerű.
Bizonyos kérdéseket az amerikai KRESZ egészen másként szabályoz, mint az európai.
Piros lámpánál is szabad például kis ívben kanyarodni, hacsak külön tábla nem tiltja ezt. Ez először szokatlan volt – hazatérve hiányzik. Kint elég volt a balról érkező autókra figyelni, itthon ki kell várnunk az abszolút előnyt élvező (és mobiltelefonjukat nyomkodó) gyalogosokat. Rájuk egyébként az Amerikában kanyarodó autók is nagyon vigyáznak – a sofőrök feltehetőleg tudják, hogy baleset esetén egy ilyen per reménytelen. Rengeteg óriásplakát hirdet egyébként ügyvédi szolgáltatásokat közlekedési balesetek károsultjainak, gyakran szakmai munkamegosztásra is utalva: „Motorbaleset?” „Személyi sérülés?” „Ütközés busszal? Hívjon! 10.000 megnyert ügy!” De azon is jót derültem, amikor egy orvosi szolgáltató reklámja után pár mérfölddel új óriásplakát köszönt rám: „Orvosi műhiba? Hívjon – már gyanú esetén is!”
Amerikában a zebra ugyanakkor senkit sem érdekel. A piros lámpához érkező autók teljes nyugalommal foglalják el a gyalogátkelőhely bármilyen hányadát, és ez – rajtam kívül – senkit sem tűnt zavarni. Egyszer majdnem lefényképeztem egy egyenruhásokkal teli rendőrségi kisbuszt is, amely a világ legtermészetesebb módján várakozott egy zebra 90 százalékát elfoglalva, miközben a szélső sáv előtte is, utána is teljesen szabad volt. (A telefon végül a zsebemben maradt – jobb a békesség.)
Számomra is furcsa, de Amerikában a kedvenc közlekedési táblám lett a stoptábla: a gyakorlatias szabályozás jelképe. Képzeljenek el egy egyenrangú kereszteződést, ahol mindenkinek stoptáblája van (a gyengébbek kedvéért ezt az alattuk elhelyezett „All Way” tábla is jelzi). Kinek van előnye itt? Az internetes keresés bonyolult választ ad, a mindennapi gyakorlat viszont pofonegyszerű: az hajthat át előbb, aki elsőként állt meg. A megoldás kiváló, a helyzetet minden résztvevő tökéletesen átlátja, a sorrend egyértelműen követhető, minden vita kizárt, és mindenki abban válik érdekeltté, amit a szabály megalkotója biztosítani akart: „Álljon meg. Teljesen. Egy pillanatra. Hogy Ön indulhasson elsőként – meg persze a baleseteket is elkerülhessük.”
A gyakorlatiasan megfogalmazott figyelmeztetésekre a közlekedésen kívülről is van kedvenc példám. A magas lakóépületekben valószínűleg mindenütt előfordul, hogy valaki a szeméttel együtt a lakáskulcsát is ledobja. Magyarországon valószínűleg azt írnák ki a szemétledobó falára: Ne dobja le a zsákkal a lakáskulcsát is! Amerikában inkább a megoldást kínálják: Azonnal tegye a zsebébe a kulcsát!
Hadd zárjam a szemelvényeket egy személyes nyelvleckével. Mindenki tud angolul – vagy legalábbis ezt gondolja magáról.
A tényleges nyelvhasználat azonban mindig tartogat meglepetéseket. Én például 7 év alatt sem tudtam megtanulni köszönni.
Azt viszonylag gyorsan megértettem, hogy az általam köszönésnek vélt Hi, Hello, Good morning/afternoon/evening formulák „nyelvtanilag” hibásak: senki sem köszön így. A helyes forma a Hi, how are you?, Good morning, how are you?, Good evening, how are you? stb. Válaszolni pedig ugyanúgy kell: I’m fine, thank you, and how are you? Mindezt néhány másodperc alatt kell elmondani, köszönve a portásnak vagy a pénztárosnak az élelmiszerboltban. Próbáltam felnőni az elváráshoz, de nem sikerült, csak saját monológom hosszát tudtam alkalmanként növelni (Hi, good morning, have a nice day…). A dialógusig soha nem jutottam el, azonnal lelepleződve, mint idegen.
Lebukni persze nemcsak így lehet: ha valaki megnyomja a liftben az „Ajtó záródik” gombot, garantáltan európai, ha a szupermarket egyik pénztársorától átáll a rövidebbnek tűnő másikhoz, magyar, ha ezek után lassabban kerül sorra, mint az eredeti sorban a helyére lépett vevő – én vagyok.
A származást persze meg is lehet kérdezni, de csak finoman. Nem tudom, a politikai korrektség vagy a hétköznapi udvariasság eredménye-e, hogy a „Hát maga hova nem akar visszamenni?” kérdés amerikai angolságú megfelelője a „Milyen kedves az Ön akcentusa!” formula. Ha a megkérdezett nem akar színt vallani, témát válthat.
A szupermarketben a pénztáros gyakran megkérdezi, mindennel elégedettek voltunk-e a vásárlás során. A nyelvtudás hiánya persze itt is gondot okozhat: volt, hogy elmondtam, nem találtam meg a mexikói betűtésztát, vagy sajnálom, hogy megszüntették az egyik legnagyobb amerikai gyártó kiváló csokipudingjának az értékesítését, egyszerűen nem értem a dolgot. Az alkalmazott arca azonnal jelezte, hogy angol tudásom értékelhetetlen, úgyhogy gyorsan áttértem a válasz nyelvtanilag korrekt változatára: Everything was great, thank you.
Ha valaki kapcsolatokat akar létrehozni, nem árt, ha levakarhatatlan. A nagy embereket védelmező asszisztensek persze gondoskodnak róla, hogy főnökükhöz ne legyen könnyű bejutni. Nem tudom, rólam miket gondolhattak esetenként, de a „Maga egy kibírhatatlan, kellemetlen, erőszakos alak, hagyja abba a nyomulást, értse meg, hogy nem vagyunk kíváncsiak magára” nem mindig állhatott távol a valóságtól. Mennyivel szebben hangzik ugyanez amerikai angolsággal – ötlött fel bennem, mikor egy nagyvállalat elnök-vezérigazgatójának titkárnője az alábbiakkal vezette be az általam kért találkozó sokadik elutasítását: „Thank you very much for your persistence…” „Köszönjük szépen a kitartását…” Mit mondjak? Egy dicsérő oklevél sem fogalmazhatna szebben.
Hasonlóan elegáns angol fordulat, amely a magyar fogadásokon elhangzó „Ne haragudjon, de be kell fejeznünk, rohannom kell!” (és elhallgatott: „Elegem van magából, unalmas, kibírhatatlan alak, hagyjon végre békén!”) formulát helyettesíti: „Thank you for saying hello”. A kifejezéshez testbeszéd-koreográfia is társul: amikor a felénk kinyújtott üdvözlő jobb kar oldalt elhalad a könyökünk mellett – mi pedig utána fordulva meglátjuk, hogy már a következő partnernek nyújt kezet, komolyan mérlegelnünk kell a lehetőséget, hogy a fontos emberrel folytatott beszélgetésünk sajnos befejeződött.
A szerző közgazdász, nyugalmazott külkereskedő, bankár, diplomata.
(Borítókép: Pexels.com/Andrea Piacquadio)
