Tillmann J. A.

Ami a hatalmunkban áll és ami nem

Amerikai és antik tanítások az életről és a közügyekről

  • Tillmann J. A.
  • 2017. november 19.

Publicisztika

„A művészet: önmegváltoztatás” – írja John Cage Üres értelem c. esszéjében. Az önmegváltoztatás kétségkívül művészet, sőt, a legnagyobbak közül való; Cage esetében ez az önalakítást és az alkotást egyaránt felölelte.

Alkotóművészetére jelentős hatással volt a buddhizmus gondolatvilága, életére pedig annak gyakorlata. De már előbb, fiatal korától meghatározó erővel hatott rá Henry D. Thoreau, aki fenti gondolatának inspiráló forrása: a Waldenben arról ír, hogy dicséretes a művészet, de mennyivel nagyszerűbb „megváltoztatni napjaink minőségét: ez a művészet legmagasabbika”. Szerinte ugyanis: „Filozófusnak lenni annyit jelent, hogy megoldjuk az élet némely problémáját, nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban.” Ennek jegyében nemcsak az „experimentális” életművészetet művelte, illetve élesztette újjá az antik filozófia jegyében, hanem a földjét is művelte, miután kivonult a Walden-tó menti erdőségbe.

Thoreau a modern Amerikában élt, tisztában volt a szabadság árával. Számon tartotta, hogy meg kell fizetnie érte: gondos számvetést végzett, milyen költségekkel jár, és ezt a Walden első fejezetében számszerűen is kimutatta. A konvencionális élet terheitől való megszabadulásnak ára van, amiért nemcsak munkával és pénzzel, hanem a lélek ökonómiájában is fizetni kell. A sors iróniája, hogy a mű az egyetértés, összhang jelentésű Concord nevű helységben született. Amelynek puritán lakóival, miután a Harvardon végzett tanulmányai után visszatért oda, nem volt képes egyetértésben élni. Olyannyira mást értett az életen, mint polgártársai, hogy nem tudott a körükben maradni: „Azért mentem az erdőbe, hogy megfontoltan éljek, hogy arcomat csupán az élet lényeges tényei felé fordítsam, lássam, mit taníthat nekem, hogy azután ne a halálom óráján kelljen megtudnom, nem éltem.” Sajátos remeteségével egyszerre követett vallási és filozófiai hagyományt: elvonult a világtól, mert a poliszban uralkodó közállapotokhoz képest inkább a természetben akart élni. Ebben nem az akkor még nem létező ökológia eszmekörét követte, hanem egy régi filozófiai iskolát: Thoreau-t nemcsak barátai és szomszédai tartották sztoikusnak, maga is ír erről Naplójában: „A sztoikus Zénón pontosan ugyanolyan viszonyban állt a világgal, mint én most.”

Zénón valóban abban látta az ember rendeltetését, hogy „a természettel összhangban” éljen. A „természet” persze akkor is, ahogy minden korszakban, mást jelentett; Zénón számára nem az erdei, hanem az eredendő természet volt az, amivel harmóniát kell teremteni. Bár az antik filozófus számára képtelen gondolatnak tűnt volna a kivonulás az erdőbe, a természetfelfogás tekintetében mégis könnyen egyetértésre jutottak volna. Ez ugyanis mindkettejük számára kontrasztfogalom volt: mindannak ellentétét jelentette, ami környező társadalmuk élet- és eszmevilágát uralta.

 

A hitvány államokban

Bár kései sztoikusok szerint „a bölcsnek kötelessége a közügyekben is fellépni” (Cicero), ez nem valamiféle polgári kötelesség, netán társadalmi szerepvágy volt, hanem állapotbeli kötelességként adódott, ahogy egy apa, egy házastárs élethelyzetéből is adódnak effélék. De semmi esetre sem jelentett valamiféle társadalomreformáló szándékot, netán forradalmi aktivizmust. Ezt Epiktétosz Kézikönyvecskéje elég egyértelműen tudatja: „Te nem praetor, nem szenátor, nem konzul akarsz lenni, hanem szabad ember.”

A Szókratész utáni antik filozófia – elmélyült tapasztalatai és antropológiai belátásai folytán – bár törődik embertársaival (Marcus Aurelius), tartózkodik a polisz alakítására irányuló törekvéstől. A közös adottságok, az események és esetleges előidézőik megítélése felől Epiktétosz nem hagy kétséget: „Ebben a világmindenségben és ilyen embertársak között lehetetlenség, hogy ne történjen mindig mindenkivel valami ilyesmi.”

Platón kísérlete, hogy városálmát a szürakúzai türannosz befolyásolása révén valósítsa meg, siralmasan végződött. Az sem vált be, hogy a filozófiát leendő uralkodók nevelése révén ültessék a trónra. Ez a későbbi Nagy Sándor tanítójaként ténykedő Arisztotelész esetében sem volt kifejezetten sikeres, Seneca neveltjénél, Nérónál pedig kolosszális kudarccal végződött, amiért aztán az életével kellett fizetnie.

Az antik filozófusok nem rajongtak az egyeduralomért, de a népség (démosz) uralmának (kratosz) hívei sem voltak. Nemcsak Kelet-Európában és a modern demokrácia újvilági őshazájában intéződnek a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében (József Attila) oly példásan a közügyek, mint manapság, a poliszokban is a demokrácia hordozóinak, a mindenkori népfelségnek saját vagy manipulált kedélyhullámzásai és megvezetőinek szándékai érvényesültek.

A Kézikönyvecskéhez fűzött, nemrég magyarul is megjelent kommentárjában Szimplikiosz arról ír, hogy az ilyen „hitvány államokban visszavonul a közügyektől, mert elégedetlen azokkal, akik rosszul töltik be a polgár szerepét... Ezért […] ha csak teheti, át fog költözni egy másik, helyesebb berendezkedésű államba, ahogy maga Epiktétosz is…”

Thoreau is úgy vélte, kötelessége a közügyekben is fellépni, s mivel ellenezte a rabszolgaságot, megtagadta az adófizetést – ez volt ugyanis az egyetlen felület, ahol a korabeli állammal intézményesen találkozott –, és inkább a börtönt választotta. Ennek hatására írta A polgári engedetlenség iránti kötelességről című művét, amelyben a mindenkori állami-társadalmi joggyakorlattal egy magasabb moralitást állít szembe. Ebben kétségbe vonja a tömegdemokráciák többségi döntésének alapelvét „mivel egy minőség híján való többség jogtalan törvényeket hozhat, egy többségi döntés semmi esetre sem jelenti, hogy a legjobb döntés született”.

A közügyekben szerzett tapasztalatai is közrejátszottak abban, hogy átköltözött egy másik, helyesebb berendezkedésű helyre. Ráadásul ennek berendezkedését maga alakíthatta ki, s ahol, mint írja: „Minden áldott reggel vidáman arra biztatott, hogy életemet tegyem éppoly egyszerűvé, sőt talán szabad így mondanom: ártatlanná, amilyen a Természet maga.”

A Természetben töltött bő két év után Thoreau visszatért a társadalomba. Megvolt a lehetősége a kivonulásra, s talált rá módot és hozzá helyet; filozófus barátja, Emerson a rendelkezésére bocsátotta földjét. És megvolt a lehetősége a visszatérésre is. Ilyen adottságok nem mindig és mindenkinek állnak a rendelkezésére. Ezzel már az antik filozófia is tisztában volt; olykor nem lehetett más poliszba költözni, vagy ha mégis, nem lett volna értelme, mert ott is hasonló állapotok uralkodtak. Ezért írja Kommentárjában Szimplikiosz: „Ha nincs más lehetősége, úgyszólván a »tető alá húzódik«, elkerülve a »porfelhőt«, és részint önmaga nevelésével, részint azok nevelésével törődik, akikkel foglalkozni tud, és éjt nappallá téve azt keresi barátai és valamennyi polgártársa társaságában, hogy akad-e valahol egy jó ügy, amely az ő támogatására szorul. Ezekben a városokban is fog találni számos ilyen ügyet…”

Hasonló belátásra jutott később Cage is, miután alkalma volt látni a hatvanas évek nagy kollektivista hullámának felhabzását és a benne megmutatkozó közösségi kvalitásokat: „Az volt az érzésem, hogy a szépség már csak a bensőséges helyzetekben életképes: vagy­is reménytelen vállalkozás közösségi szinten hathatósan gondolkodni és cselekedni.” Nincs különösebb ellentmondás abban, hogy a sztoicizmus és a buddhizmus egyaránt hatással volt rá, mert tetemes köztük az átfedés gondolkodás és praxis tekintetében. Ahogy persze különbözések is vannak jócskán: a test és a gyakorlás, az én és az istenek, az érvek és a következtetések és egyebek terén.

 

„Tedd ellensúllyá az életedet”

Ez a A polgári engedetlenség iránti kötelesség lapjain olvasható félmondat Thoreau filozófiai programjának legtömörebb foglalata. Ahogy ő, úgy az önmegváltoztatás művészetének művelői sem másokat akartak megváltoztatni, nem hatalomra akartak szert tenni, hanem szabad emberré akartak válni. Az „életvezetés művészetének anyaga – így Epiktétosz – az egyes ember saját élete”. Ettől korántsem állt távol az igazság és az igazságosság kérdéseinek kutatása, lévén hogy érdeklődésük centrumában az életvezetéshez szükséges alapelvek (Marcus Aurelius) feltárása állt.

Az antik filozófiának ez az alapvető tevékenysége, a jó élet lehetőségeinek és megfelelő élettechnikáinak (technè tou biou) keresése és gyakorlása később feledésbe merült. Egyes elemei ugyan tovább éltek a középkori szerzetességben, de a filozófia egyre inkább különféle területekre vonatkozó elmekonstrukciókká vált. A modernitásban aztán számtalan szakterület, értelmezési hagyomány és diskurzus művelésévé szélesedett. (A rendszerektől, a marxista megváltástanokon keresztül a dekonstrukció delíriumán át az analitikus filozófiává fajulásáig és tovább.) Ezek kidolgozása, írásművekben történő kifejtése, egyetemeken történő tanítása semmilyen közvetlen vonatkozásban nem állt az ars vitae, az életvezetés művészetének gyakorlásával.

Bár az utóbbi időszakban, főként Pierre Hadot munkásságának köszönhetően ez a filozófiai praxis újra ismertté vált, egyes elemei, így a sztoikus elgondolások búvópatakként mindig is jelen voltak. Olyan gondolkodók esetében is meghatározóan, akiknél ez modern hangszerelésben jutott szóhoz, mint ahogy Bibó Istvánnál is: „Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak, akcióinak a vezetése. Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultú­rát csináljon.”

Ennek megvalósítása kultúrájának alakítása és közvetítése nem könnyű a mediálisan egyre telítettebb, gazdasági és hatalmi manipulációknak kitett közegben. De az ilyen élet élése igazán jó, ha nem is jár olyan fokozhatatlan gyönyörökkel, mint amiben egy banktulajdonosnak vagy a nemzet miniszterelnökének van része. Aki pedig ezen túlmenően kevesellné a hatékonyságát, eredményességét és más efféléket a közéletben, annak Epiktétosszal egybehangzóan azt mondhatjuk: „[M]iért volnál te semmirekellő, akinek egyedül azokban a dolgokban kell valakinek lenned, amelyek tőled függenek? […] Nem te fogod a hazát oszlopcsarnokokkal és fürdőkkel ellátni. Hát aztán?”

Neked ajánljuk