Amit szabad Jupiternek

  • 2004. szeptember 23.

Publicisztika

Orbán Viktor otthon felejtette az útlevelét, amikor a hét végén Romániába igyekezett egy református templom szentelésére. Megesik az ilyen néha mindenkivel, az õ feje sem káptalan. Ugyanakkor Zilahligeten nyilván várták nagyon, világos: ilyenkor valamit tenni kell, rapid megoldásra van szükség. Mezei halandó ilyenkor fogja a telefont, és odaszól: "Bocsánatot kérek, de voltam olyan kretén, egyszersmind olyan tiszteletlen veletek, barátaim, hogy ez a malõr megesett. Most mentem a menthetõt, üstöllést inalok haza érte, az anyósom lehozza a Moszkva térig, azzal is idõt nyerünk, de így is rámegy fél nap a hülyeségemre. Ha tudtok, várjatok meg, legalább az áldomással! Ígérem sietek, ahogy tudok!" Tudjuk, Orbán Viktor nem így járt el, ugrasztotta a külügyet, ugyan jár-nák már ki neki ezt a kicsiséget. A külügy meg kijárta. Király! De miért?

1. Mert úgy is unatkoztak, tré volt a tévémûsor.

2. Jaj, hogy szó ne érje a ház elejit.

Hacsak ezért nem. Mit mondhatott volna Orbán, ha azt üzenik neki: kopjál le, öcsi, nem érünk rá téged is pesztrálni? Hogy a külügy miatt nem jutott át kedves híveihez? Mér', a külügy hagyta otthon a passzusát? Vagy azt, hogy egy szívességet visszautasítani szemét dolog, kicsinyes visszaélés a hatalommal. Ja, az lett volna, miként Orbán gesztusa se más: kicsinyes visszaélés a hatalommal. Mert megtehetem, mert nekem több jár, mert nekem szabad következmények nélkül letojni a rám várókat, a hatályos határátlépési szabályokat. Legfeljebb megköszönöm Kovács Lászlónak. De inkább a gondviselésnek. Mellesleg ha Orbán Viktor úgy hiszi, hogy az ilyesmi a gondviselés dolga, ha szerinte az arra való, hogy olyat tehessen, amit más nem, nyugodtan otthon felejtheti máskor is az útlevelét, hisz úgysem ért semmit a templomi ügymenetbõl.

Persze e "mindennek van határa, de megkerüljük" tempó az élet egyéb területein sem idegen ettõl a nagy formátumú államférfitól. Hát nem kiderült, hogy neje õnagysága is nyalt vagy negyven milla vissza nem térítendõ támogatást tokaji szöllejére? (A rendszerváltás egyik leglátványosabb hozadéka, hogy kiderült: Magyarországnak van az egy fõre jutó legtöbb sztárborásza a világon. Itt, aki ad magára, feszt gusztál, szagol és öblöget.) Ezen már föl sem horgad az emberi düh. Még egy élelmes versenyzõ, mondd már! De a legjellemzõbb erre a Fidesz reakciója: ja, húzott õ is, de mennyivel kevesebbet, mint a Wekler. Tényleg, koszos negyvenmilliót, minek ezen kekeckedni. Egyszer ti, másszor mi. Ebbõl akár választhat is a nép.

Wekler azonban végül lemondani kényszerült magas hivataláról. Orbán Viktornak - mondhatni szerencsére - momentán nincsen semmi olyan állami funkciója, amirõl lemondhatna. Nyugodtan mehet a felesége birtokára dolgozni, oda útlevél sem kell, úgyis itt a szüret ideje, elkél nyilván minden munkás kéz. Aztán maradhat is ott, az emberi kor legvégsõ határáig. Hiszen csak nem képzeli, hogy efféle ügyeskedésekkel a háta mögött még egyszer miniszterelnök lehet! Valószínûleg mégis képzeli. Nem gondolhatunk másra: azért képzeli így, mert kell még egy présházat is felhúzni arra a csinos ültetvényre. A gyesbõl pedig nem könnyû.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.