Amit szabad Jupiternek

  • 2004. szeptember 23.

Publicisztika

Orbán Viktor otthon felejtette az útlevelét, amikor a hét végén Romániába igyekezett egy református templom szentelésére. Megesik az ilyen néha mindenkivel, az õ feje sem káptalan. Ugyanakkor Zilahligeten nyilván várták nagyon, világos: ilyenkor valamit tenni kell, rapid megoldásra van szükség. Mezei halandó ilyenkor fogja a telefont, és odaszól: "Bocsánatot kérek, de voltam olyan kretén, egyszersmind olyan tiszteletlen veletek, barátaim, hogy ez a malõr megesett. Most mentem a menthetõt, üstöllést inalok haza érte, az anyósom lehozza a Moszkva térig, azzal is idõt nyerünk, de így is rámegy fél nap a hülyeségemre. Ha tudtok, várjatok meg, legalább az áldomással! Ígérem sietek, ahogy tudok!" Tudjuk, Orbán Viktor nem így járt el, ugrasztotta a külügyet, ugyan jár-nák már ki neki ezt a kicsiséget. A külügy meg kijárta. Király! De miért?

1. Mert úgy is unatkoztak, tré volt a tévémûsor.

2. Jaj, hogy szó ne érje a ház elejit.

Hacsak ezért nem. Mit mondhatott volna Orbán, ha azt üzenik neki: kopjál le, öcsi, nem érünk rá téged is pesztrálni? Hogy a külügy miatt nem jutott át kedves híveihez? Mér', a külügy hagyta otthon a passzusát? Vagy azt, hogy egy szívességet visszautasítani szemét dolog, kicsinyes visszaélés a hatalommal. Ja, az lett volna, miként Orbán gesztusa se más: kicsinyes visszaélés a hatalommal. Mert megtehetem, mert nekem több jár, mert nekem szabad következmények nélkül letojni a rám várókat, a hatályos határátlépési szabályokat. Legfeljebb megköszönöm Kovács Lászlónak. De inkább a gondviselésnek. Mellesleg ha Orbán Viktor úgy hiszi, hogy az ilyesmi a gondviselés dolga, ha szerinte az arra való, hogy olyat tehessen, amit más nem, nyugodtan otthon felejtheti máskor is az útlevelét, hisz úgysem ért semmit a templomi ügymenetbõl.

Persze e "mindennek van határa, de megkerüljük" tempó az élet egyéb területein sem idegen ettõl a nagy formátumú államférfitól. Hát nem kiderült, hogy neje õnagysága is nyalt vagy negyven milla vissza nem térítendõ támogatást tokaji szöllejére? (A rendszerváltás egyik leglátványosabb hozadéka, hogy kiderült: Magyarországnak van az egy fõre jutó legtöbb sztárborásza a világon. Itt, aki ad magára, feszt gusztál, szagol és öblöget.) Ezen már föl sem horgad az emberi düh. Még egy élelmes versenyzõ, mondd már! De a legjellemzõbb erre a Fidesz reakciója: ja, húzott õ is, de mennyivel kevesebbet, mint a Wekler. Tényleg, koszos negyvenmilliót, minek ezen kekeckedni. Egyszer ti, másszor mi. Ebbõl akár választhat is a nép.

Wekler azonban végül lemondani kényszerült magas hivataláról. Orbán Viktornak - mondhatni szerencsére - momentán nincsen semmi olyan állami funkciója, amirõl lemondhatna. Nyugodtan mehet a felesége birtokára dolgozni, oda útlevél sem kell, úgyis itt a szüret ideje, elkél nyilván minden munkás kéz. Aztán maradhat is ott, az emberi kor legvégsõ határáig. Hiszen csak nem képzeli, hogy efféle ügyeskedésekkel a háta mögött még egyszer miniszterelnök lehet! Valószínûleg mégis képzeli. Nem gondolhatunk másra: azért képzeli így, mert kell még egy présházat is felhúzni arra a csinos ültetvényre. A gyesbõl pedig nem könnyû.

Figyelmébe ajánljuk