Az októberi nőforradalom
Október 22-én a Julia Przyłębska elnöklete alatt álló, s politikai kinevezettekkel feltöltött lengyel alkotmánybíróság (a poznańi jogásznőt Jarosław Kaczyński egy ízben „az utóbbi évek társasági felfedezésének” nevezte) határozatot hozott, mely szerint az a jogszabály, amely a magzat károsodása vagy betegsége esetén lehetővé teszi az abortuszt, ellentétes az alaptörvénnyel. Minthogy az országban tavaly elvégzett összes abortusz 96 százalékának ez volt a törvényi alapja, a gyakorlatban ez a határozat teljeskörűen betiltja az abortuszt Lengyelországban.
A Lengyelországban 1993 óta hatályos abortuszellenes törvény három esetben engedi meg a művi vetélést: ha a terhesség az anya életét vagy egészségét veszélyezteti, ha az orvosi vizsgálatok a magzat súlyos fogyatékosságát vagy gyógyíthatatlan betegségét valószínűsítik, vagy ha felmerül annak a gyanúja, hogy a terhesség bűncselekmény következménye. A törvény szigorítására és liberalizálására tett kísérletek egyaránt végletes érzelmeket keltenek évek óta. Ezen alkalommal azonban semmiféle vita nem zajlott az abortuszról. A terhességmegszakítás új szabályozását ugyanis a hátsó ajtón vezették be: nem törvénymódosítással, hanem alkotmánybírósági ítélettel, amely a lengyel alkotmány szerint kötelező érvényű és megfellebbezhetetlen.
Amint azt sejteni lehetett, az alkotmánybíróság ítélete erőteljes társadalmi tiltakozáshoz vezetett. Azt vártuk, hogy ennek nagysága a 2016-os fekete tiltakozás méreteihez lesz fogható – ekkor a nők azért vonultak fel nagy erőkkel, hogy meggátolják, hogy az illetékes törvényhozási bizottság tárgyalni kezdje az abortusztörvény szigorításának az Ordo Iuris által elővezetett tervezetét. Az akkori megmozdulások csúcspontjaként 2016. október 3-án Varsóban az eltérő becslések szerint 17–30 ezer ember gyűlt össze. A múlt pénteki varsói menetben – amelyet a Nők Összlengyel Sztrájkja szervezett – 100 ezer nő és férfi tüntető vett részt. A tiltakozások nemcsak a nagyvárosokban zajlanak, hanem országszerte a kisebb településeken is.
Mindenekelőtt két társadalmi csoport vette birtokba az utcát: a nők és az ifjúság. Ők adnak hangot a felháborodásuknak, amiért a kormány, a hatalom merényletet követett el a jogaik és az alanyiságuk ellen. Nem akarnak lemondani a jövőjükről. Tiltakoznak azok, akik az abortuszellenes törvény lazítását akarják, és azok is, akik az eddig érvényben lévő ún. abortuszkompromisszumot támogatták. De az abortusz kérdése csak a gyutacs volt, s a tűz, amely fellángolt, visszavonhatatlanul megváltoztatja nem csak az ország politikai, de társadalmi tájképét is.
A nőknek és a fiatalabb nemzedékeknek a közéletben az igyekvő szakember szerepe jutott: nem vették őket komolyan, ha nem öltötték magukra a professzionalizmus maszkját, vagy nem a társadalmi csoportjukra – az anyákra, a diákokra, a gyakornokokra – kiszabott, előre megírt szerepeket játszották.
Amíg a doktornő az alkalmazandó terápia kérdésében nyilvánul meg, minden a legnagyobb rendben van. Amíg az ifjú marketingszakember a hirdetési stratégiáról beszél, dettó. Ha azonban az olyan jogokat kezdik el emlegetni, mint a saját testük fölötti rendelkezés lehetősége, az esztétikai kánon megválasztásának joga, az otthoni terhek egyenlő elosztása, a szabadidőhöz való jog, a társadalombiztosítás és a többi, azonnal alkudozó egoistává változnak, akik jó dolgukban nem tudják, mihez kapjanak.
Nők, halak, gyerekek
Lengyelország az egyik első olyan európai ország volt, ahol a nők választójogot nyertek. Ez az érv régóta fügefalevélként szolgál a diszkrimináció megannyi mozzanatának elfedésére. Éppen úgy, ahogy a lengyel nemesi köztársaságban a 16. században uralkodó általános vallásszabadság emlékezete az antiszemitizmus szégyenletes történetét hivatott eltüntetni. A valóságban a nők emancipációja véget ért azzal, hogy új társadalmi szerepeket is engedélyeztek nekik. A nőkkel és a fiatalokkal szemben is az az elvárás, hogy a szakmaiság külsőségeit öltsék magukra. A nők mindenféle állást betölthetnek, magán- és szakmai életükben is hozhatnak döntéseket. Gond csak akkor van, ha saját női mivoltuk perspektívájából szólalnának meg. Éppúgy, ahogy a fiatalok, amikor saját fiatalságuk szempontjait akarnák érvényesíteni. Halnak, gyereknek nincs szava – tartja a lengyel közmondás. Az utolsó szó a felnőtteket illeti, a döntés joga másé. Kié is? A zsarnoké. A bitorlóé.
A most zajló tüntetések nem pusztán a drákói abortusztörvény ellen tiltakoznak, a valódi emancipáció próbái is, a kiszakadásé a paternalizmus szívélyes, ám nem kívánt szorításából. A nőket (akárcsak a fiatalokat) hol megkövezik, hol a kis kezüket csókolják. Egyszer eltagadják tőlük a hitet és a tisztességet, alkalomadtán még a saját gyermekük iránti szeretetet is, másszor arról papolnak, hogy az élet nekik köszönhetően „harmonikus” és boldog – mintha legalábbis ez lenne a legfőbb hivatásuk. S ehhez jön még észrevétlenül az életüket irányító, íratlan szabályok fűzője – mely szabályok a férfiak világában már nem is annyira kötelezőek.
A tüntetések egyik fontos szimbóluma a hangos trágárság lett. A tiltakozó nők ezzel fejezik ki mélységes felháborodásukat és tiltakozásukat az ellen, hogy beavatkoznak szabadságuk szférájába. Mint kiderült, e trágárságok katartikusan hatottak, a nőknek erőt adtak, ugyanakkor le is meztelenítették mindazt az álszentséget és protekcionizmust, amivel nap mint nap kénytelenek megküzdeni. A nők sztrájkja nem is annyira az abortusz kérdéséről indított nyilvános beszédet, mint a nők és az ifjúság helyzetéről a lengyel társadalomban, az egyház helyéről, vagy az erkölcsi normák és a jogi normák viszonyáról. A kommentárok hullámai a mélyben megbúvó paternalizmus és fundamentalizmus zátonyait fedték fel, amelyeken nem csak a társadalmi normák, de a törvényalkotás is darabokra törik.
Ostoba férfiak, mi vagyunk az okosok
Lengyelországban a történelmi és állampolgári nevelés arra korlátozódik, hogy a szabadság eszményeit egyrészt a nemzeti szuverenitás, másrészt a szabad piac kategóriáiban értelmezze. Nem jelentőség nélkül való az sem, hogy az iskolák tanrendjéből hiányzik az etika oktatása, s hogy az etikát a hittannal helyettesítik. Emiatt a lengyelek bajban vannak, ha a jogokról és az értékekről kell vitatkozniuk. Ha a női mivoltról esik szó, a váltás szinte észrevétlen a családjáért és a gyermekeiért önmagát feláldozó Lengyelország-anya ideálja és a rafinált, agresszív, üzleti ragadozó nőstény képe között. Szűz vagy ringyó, otthon vagy munka, anya vagy gyerekgyilkos. Minden abszurd alternatívák formájában tételeződik.
A nők, akiket a kegyetlenség és a képtelenségek ezen óceánja vesz körül, az alkotmánybíróság döntése után úgy érezték, nem képesek tovább elviselni a mértéktelen megvetést és töménytelen igaztalanságot, és saját maguknak kell harcba szállniuk a jogaikért.
Ezért a felháborodás és az ellenállás kiáltásai mellett a tüntetéseken mind gyakrabban hallani követeléseket is. Megalakult a Nők Sztrájkjának konzultációs testülete, amely e követeléseket összegyűjti és listába szedi, s megtalálja „a mocsárból kivezető vékony ösvényt” – ahogy a tiltakozások egyik vezetője, Marta Lempert mondta vasárnapi sajtókonferenciáján. A kérdések közt felbukkant az abortuszhoz való jog, a családon belüli erőszakkal szembeni védelem, az LMBTQ-személyek jogainak tiszteletben tartása, a világi állam bevezetése, a klímakatasztrófa kezelése, a fasiszta szervezetek betiltása, a méltó fizetések és nyugdíjak garantálása és a többi.
A tiltakozások egyre erősödnek, s egyfajta társadalmi forradalom formáit körvonalazzák. Eszményei között megjelennek azok is, amelyek a ’89-es forradalom után, a gazdasági átalakulás erőltetett tempója miatt hátrasorolódtak: a szolidaritás, az egyenlőség, a testvériség és a nővériség. És akkor, talán épp a nők és a lengyelek ifjú nemzedékeinek jóvoltából, mégsem az a sötét jövőkép valósul majd meg, amit a változások 25. évfordulóján az ellenzéki filozófus professzor, Marcin Król skiccelt fel, midőn a fejét a falba verte: „Ostobák voltunk!”
A jelen lengyel politikai helyzetben nehéz nem arra gondolni, hogy az alkotmánybíróság döntésének időzítése nem a véletlen műve volt. A pandémia, az influenzaszezon, a könnyen megjósolható tiltakozások… Vajon az abortusz témájának előrángatása arra szolgált-e, hogy megerősítse a szélsőségesen konzervatív – és persze nem túl népes – választói réteg hűségét? Hogy Jarosław Kaczyński frakcióját erősítse meg? Vagy arra, hogy elterelje a közvélemény figyelmét a mind erőteljesebben terjedő Covid-járványról?
Az már most jól látszik, hogy a ragály második hullámát Lengyelország nem ússza meg olyan olcsón, mint a tavaszit. A kormány pedig aligha fog plusz jó pontokat gyűjteni azzal, hogy a vihar idején egyenesen a jéghegy felé kormányozza a hajót. Kaczyński miniszterelnök-helyettes és Mateusz Morawiecki kormányfő már a sztrájk alatt tett kijelentéseit, valamint a köztévé vonatkozó erőfeszítéseit figyelembe véve felállíthatjuk tézisünket: a járvány feletti kontroll elvesztéséért, a halálesetek számának növekedéséért, az egészségügyi szolgálat kudarcaiért a teljes felelősséget rövidesen a tiltakozások szervezőire próbálják majd hárítani. Vajon ez volt-e az alkotmánybírósági döntés meghozatalának valódi célja? Úgy tűnik, a PiS számára igencsak kapóra jön az, hogy a meg nem születettekről beszélhet a halottak helyett, s hogy bűnbakot találhat a fertőzés terjedéséért és mind több halálos áldozatáért.
Fokozódó társadalmi feszültségek, készenlétbe helyezett rendőrök és katonák, náci rohambrigádok az utcákon, a közelgő függetlenség napja, mely az utóbbi években mindig a nacionalista közeg megmutatkozására adott alkalmat, s mindez a tomboló járvány körülményei közt – a lengyelországi helyzet bármelyik pillanatban elszabadulhat. (Lengyelország 1918. november 11-én szerezte vissza a függetlenségét a felosztások 123 éve után – a szerk.) Senkit ne lepjen meg tehát a nyugalmazott tábornokok és egyéb erőszakszervezeti vezetők példa nélkül álló nyilatkozata, amelyben az ország biztonságáért egykor felelős személyek a konfliktus fokozása ellen, és a kedélyek csillapítása érdekében szólalnak fel, s a kormány túlkapásainak mérséklését és a rendőrség intézkedéseinek arányosítását kérik.
Az aposztázia a Google keresőjében
A múltban a lengyelországi társadalmi konfliktusokban az egyház gyakran közvetítő szerepet játszott – most azonban ő tűnik lenni az egyik félnek. Az álláspontja az abortuszról egyértelmű – ami nem teljesen magától értetődő, az a politikai elköteleződése. A trón és az oltár szövetsége mindig az utóbbi számára ért rossz véget, s épp ezt tapasztalja meg most a lengyel katolikus egyház, amely a politikai küzdelembe avatkozva saját erkölcsi tekintélyét ásta alá. Nemhogy nem szigetelte el magát a politikától, de a püspöki kar tagjai nyíltan felléptek az abortusztabletták ellen; mindez pedig oda vezetett, hogy a tiltakozások résztvevői legalább részben az egyházat okolják a kialakult helyzetért.
A tiltakozások első napjaiban a Google keresőjébe leggyakrabban beírt szavak egyike – a „nők sztrájkja” és a „lockdown” mellett – az aposztázia volt. Azaz a keresztény hit elhagyása. Sokan fognak elfordulni az egyháztól, s Lengyelország Írország példáját követheti, amely Európa egyik leginkább katolikus országából az egyházból való tömeges távozás szimbóluma lett. Evidensnek tűnik tehát az is, hogy a Lengyelországban zajló társadalmi forradalom a lengyel egyházat is valamiféle megújulásra kényszerítse.
A jobboldali politikusok szívesen öblögetnek az olyan szavakkal, mint „egyház”, „nemzet”, „értékek”, „hazafiság” – miközben ujjal mutogatnak a lengyelség potenciális ellenségeire is. Így történt ez alkalommal is. Szónoklatában a templomok védelmére szólított fel Jarosław Kaczyński is, s így beszélt a tüntetésekről: „A Jog és Igazságosság minden tagját, s mindenkit, akik mögöttünk állnak, támogatnak minket, arra szólítok fel, hogy vegyenek részt az egyház védelmében, mindannak a védelmében, amit ma támadás, és korántsem véletlenszerű támadás ért. E támadásokban igen gyakran fedezhetjük fel az előkészítettséget, talán a kiképzést is. E támadás célja az, hogy elpusztítsa Lengyelországot. Hogy olyan erők győzelméhez vezessen, amelyek, ha hatalomra kerülnek, bevégzik a lengyel nemzet történetét.”
Kaczyński provokációszámba menő megnyilvánulása oda vezetett, hogy mind az egyház, mind a Nők Sztrájkjának képviselői, bár az álláspontjukat nem változatták meg, viszonylag gyorsan felismerték: a közvetlen konfrontációjuk semmi jóra nem vezethet. Eközben a jobboldali közeg mintha a hit védelméért vívott háborúra fegyverkezne. Pedig jól tudjuk, a vallásháborúk szerfölött viharosak, és mindig sok ártatlan áldozattal járnak.
A tiltakozások korábban szunnyadó energiákat szabadítottak fel. Olyan csoportok jutottak szóhoz, amelyek eddig nem vettek részt egyenlő jogon a közbeszédben. Ez háború – ez volt a tiltakozó mozgalom egyik első jelszava, annak a nyomatékosítása, hogy a nők ezúttal nem hagyják abba, nem adják fel, és nem ejtenek túszokat sem.
Kisebb-nagyobb háborúkat mindeddig Jarosław Kaczyński szokott meghirdetni – ma a provokációira a nők adták meg a választ, akik háborúra ugyan nem vágynak, de nem is játszadoznak vele. Bár a tiltakozásokat szántszándékkal kényszerítették ki a hatalom birtokosai, a megmozdulások ereje és nagysága váratlanul érte őket. Az nyilvánvaló, hogy a forradalmi hangulatot lehetetlen hosszú hetekig fenntartani, s végképp nem három éven át, a következő választásokig – de ez a forradalom mindenekelőtt a fejekben zajlik, és azt már nem lehet meg nem történtté tenni.
A karneváli hangulat ellenére világos, hogy az, ami a lengyel utcákon történik, nem játék. A kivételesen kreatív jelszavak azt mutatják, hogy új szereplő lépett ki a harcmezőre – fiatal, energikus és ötletekkel teli. És éppen ezt követeli a legerőteljesebben: a jogot az alkotáshoz, az önrendelkezéshez, a saját tudással, célokkal és képzelettel élt, saját élet megtervezéséhez. Az öreg politikusok és moralisták ólomkatonákhoz szokott lovasszázadának ebben a háborúban nincs esélye – és a fiatalos energia és az alkotó invenció hátterén, a szívből jövő kacaj közepette kipukkad a nagy stratéga mítosza is.
Fordította: - dha -
A szerző újságíró, műfordító, a varsói Res Publica Nowa c. folyóirat munkatársa.
