Szokatlan, hogy lapunk elején rögtön egy műelemzésbe szaladjon bele a kedves olvasó, de nem bírjuk megállni, ráadásul amiről beszélünk - az orbanviktor.hu honlapon fellelhető Nyárutó az Orbán családnál c. filmetűd -, legalább annyira politikai, mint művészi tett, bár evvel aligha állítottunk egetrengetőt, hisz a jó művészet mindig politika is. Valahol!
A 11 és fél perces alkotás, imitálja bár mégannyira is a home videók, a családi ünnepségekről barkácsolt házi felvételek hangulatát és miliőjét, szakavatott kezek munkáját dicséri - erről a pompás beállítások, a világítás szakszerűsége, a rafinált vágások és a dramaturgia kifinomultsága tanúskodik. A színhely Orbánék kertje, az idő ebéd-, a rétes készül, a hús sül. A hosszú, majd 4 perces expozíció a családfő nélkül bonyolódik, gyermekei és hitvese tésztát nyújtanak és töltenek, miközben mindennapi életük apró részleteibe avatják be a nézőt: a nyári nyelviskoláról, az iskolatáskáról, az óvoda nehézségeiről. Szinte vágni lehet a harmóniát és a derűt, a tökéletes elrendezettség látszatát, mely fölött, mint Istené a vizeken, az ekkor még jelen nem lévő családfő szelleme lebeg. A lányok bájosak, a fiúgyermek a futballbajnokságban csapatával három mérkőzésből hat pontot szerzett, és ez tényleg nem rossz eredmény. Olyan világ ez, amelyben a feladatok és a szerepek magától értetődők: a fiúk versengenek, a lányok tanulnak és édesítik az életet. "23 évig járok általános iskolába"- mondja egy ponton Orbánné Lévai Anikó, nyilván arra célozva, hogy öt gyerek óta az ő terhe a lecke kikérdezése, a szülői értekezletek látogatása, a füzetvásárlás, a tízórai csomagolása. Az időközben színre lépő miniszterelnök-jelölt atya - kissé korpulens porhüvelye egy kockás köténybe csomagolva tűnik fel a kert végében - évődik és atyailag fegyelmez, évődve fegyelmez, majd hússütéshez lát és beszédbe fog. A film ekkor fedi fel metaszintjét: a pódiumokról, nagygyűlésekről, interjúkból már megszokott szavak (az ország egyöntetűen változást akar, bármerre is jár az országban, csak ezt hallja az emberektől, és ő készen áll, ám a szocialisták ésatöbbi) hirtelen más értelmezési keretet adnak az előző képsoroknak is. A család és a politika végképp egymásba csúszik, a családapa képe kitágul, felnagyítódik, és az ország leendő első emberének kontúrjait rajzolja ki. Ahogy a családban elrendez cirka mindent, úgy fog a család szélesebb környezetében, az ún. "társadalomban" is; és ahogy az Orbán család békéje és harmóniája az ő vállán nyugszik, úgy veszi fel majd hátára a nagy Orbán-család gondjait is. Tegyétek a szívetekre a kezetek, kedves édesapák: ugyan, melyőtök nem érezte már át azt a felelősséget és azt a mindenhatóságot, ami a családfőséggel jár? S melyőtök nem álmodozott már e hatalom - ha lehet: korlátlan - kiterjesztéséről? Ne hazudjatok most - az emberi lélek egyik alapösztönét lepleznétek el!
A politikus közvetlen családtagjainak ilyetén beemelése a politikai marketing világába persze nem új jelenség, e kísérlet talán csak merészségével tűnik ki, mely merészség elsőként a szemérem hiányának a másik neve, de nem csak az. (Amúgy is hagyjuk végre már ezt az értelmiségi nyavalygást a jó ízlésről.) Lehet, hogy ezt a kisfilmet jobbára csak a hardcore látja, hisz ki más látogatja jókedvében a pártelnök weboldalát. De ha mégsem? Kiket csábít ez, pont ez át az ingadozók, netán az ellenfél táborából, mit tesz hozzá az 1,6 vagy a 2,2 millióhoz? Hányan vannak a választókorú népességben az egyedülállók, a csonka vagy boldogtalan, vagy szegény családban élők, a nők, akik beleborzonganak a mondatba, hogy "23 évig járok általános iskolába" - mindazok, akiknek ez az idill az édenkertben, valahol a Cinege utcában már kicsit sok a jóból?
A válaszról sejtelmünk sincs, szerintünk a film alkotóinak és főszereplőjének sem. Ezek szociológiailag nem mérhető dolgok. De talán nem is itt kell keresnünk a mű sikerének vagy kontraproduktivitásának a kulcsát. Ha egy demokratikusan megválasztott politikus közszerepében családfőnek képzeli, vagy annak próbálja eladni magát, általában ráfázik, erről éppenséggel Orbán is tudomást szerezhetett 2002-ben. (Megvan még, amikor kormányfőként személyesen akarta elbírálni a hadsereg főtisztjeinek angoltudását? Vagy dönteni arról a mozgóképes közalapítvány helyett, hogy melyik forgatókönyvből legyen film?) Eltelt nyolc év, visszaértünk ugyanoda. Na ne gyerekeskedjünk!
(Azt tudták, hogy Európa jelenleg is ismer államfőt, aki időnként egyes szám harmadik személyben beszél magáról, és Batykónak, vagyis Apucinak szólítja és szólíttatja magát? Pedig Batykót Belarusz népe szabadon választotta meg. Az első alkalommal legalábbis.)
