De nem csak erről van szó. A decemberi döntés, melynek bejelentése - groteszk, egyben sokatmondó módon - egybeesett a román nemzeti ünneppel, demonstrációs elemekben is bővelkedik. E lépés - ne legyenek illúzióink - csak az első abban a sorban, mellyel Bukarest megpróbálja ellehetetleníteni a státustörvény odaáti érvényét. Az utazási "fejpénz" abszurd ötletét persze nem a státustörvény szülte, hisz a fejpénz bevezetése már korábban felmerült, de az a tény, hogy ilyen "sürgősséggel" válhatott valósággá, a magyar jogszabálytól nem függetleníthető. A 250 eurós utazási feltétellel ugyanis hirtelen szertefoszlott a státustörvény Magyarországon igénybe vehető juttatásainak nagy része. Hisz a Romániában kisebb vagyonnak beillő összeg "felmutatása" aligha lesz lehetséges azok számára, akik a leginkább rászorulnak a szóban forgó, csak Magyarországon igényelhető juttatásokra.
H
Ezzel lezárult tehát az e törvénynyel kapcsolatos romániai politikai közelharc első fázisa, melyben a román fél főként diplomáciai eszközöket vetett be, és mindenekelőtt a Magyarországnak kellemetlen, de szintúgy diplomáciai eszközökkel némileg hárítható érvek hangoztatására szorítkozott. Mostantól kezdve, új fejleményként, számítani lehet rá, hogy az erdélyi magyarságot közvetlenül - és nyilvánvalóan negatívan - érintő lépések következnek, és ez tovább ronthatja a két ország viszonyát, sőt akár még inkább megingathatja a régió stabilitását.
A mintegy döntőbíróként felkért európai uniós Velencei Bizottság dodonai határozata, mely tulajdonképpen egyik félnek sem adott igazat, már megadta a jelet Bukarestnek, hogy határozottabb lépéseket tehet az ügyben; ezt tetőzte be a soros EU-országjelentés rendkívül negatív bírálata az Orbán-kormány által erőltetett kisebbségvédelmi politikáról. Az Adrian Nastase vezette román kabinet számára ezt követően nyilvánvalóvá vált: Magyarország - tekintettel az uniós csatlakozás aktualitásaira - sokkal kellemetlenebb helyzetbe hozható, mintsem azt Bukarestben eddig remélhették. Romániának ugyanis egyelőre közel sem kell annyira iparkodnia jó néhány olyan elvárás teljesítésén, melyek Budapestnek életbevágóan fontosak.
Mindez azonban távolról sem érinti a törvénnyel kapcsolatos viták lényegét. Nem érintheti, hisz a kisebbségvédelmi stratégia megfogalmazása - és e tekintetben a Fidesz meglehetősen következetesnek bizonyult: a státustörvényt 1998-as hatalomra kerülését megelőző programjában már körvonalazta, s mind a mai napig egyedül viszi, távol tartva tőle változó fajsúlyú koalíciós partnereit, beleértve az operett-kisebbségvédelemben egyébként mindig társutas Dávid Ibolyát -, nos e státusstratégia megfogalmazása messzemenően belpolitikai célok elérése végett jött világra.
A Fidesz számára - és erre nem csak a státustörvénnyel kapcsolatos politikai elgondolások utalnak - saját ideológiájának exportja fontos külpolitikai cél volt és maradt mind a mai napig. Ezzel homogenizálta - főként pártalapon - a Kárpát-medencei magyarság politikailag aktívnak mondható nem csekély részét. Hogy ez a lépés nem feltétlenül programok hatására, hanem klientúraépítéssel, illetve a nyomor szélén tengődő kisebbségi értelmiség korrumpálásával valósult meg, az az ő szempontjukból éppoly kevéssé tűnt akadálynak, miként itthoni politizálásuk hasonló tényei. Nem Magyarországról, sokkal inkább az európai célokért Erdélyből lelkesedő magyar elit részéről fogalmazódtak meg azok a kétségbeesett tiltakozások, melyek szerint a Fidesz politizálása nem a számukra beteljesülést jelentő közép-európai állapotok erdélyi meghonosodását jelentette, sokkal inkább annak a politikai gyakorlatnak a "bebetonozódását", amellyel - mint balkáni találmánnyal - mindig is szemben álltak. Elég végigtekinteni a kisebbségi sajtón, hogy egyre gyakrabban akadjon meg szemünk olyan hivatkozásokon, melyek a budapesti és bukaresti módszerek azonosságának döbbenetes tényeit igazolják.
H
Egy magyarországi elemző szemével persze sokkal könnyebb a státustörvényben rejlő balkáni nacionalizmusok logikáját felfedezni. Erre egy érintett kisebbségi csak nehezen döbbenhetett rá - ha rádöbbenhet egyáltalán -, hisz őt messzemenően inspirálta a jogszabályba foglalt kedvezmények mesés ígérete. Mindazonáltal ma már egyre többen teszik szóvá csalódottságukat, amelyből persze nem a kedvezményekről való lemondás szándéka következik, hanem a kijózanodás: hogy mennyibe is fog majd nekik kerülni a törvény teremtette bizonytalanság. Egyre gyakrabban hangzik el az érv: az Orbán-kormány e politikával kompromittált a státustörvénybe foglalt jó néhány indokolt, nélkülözhetetlen kisebbségpolitikai lehetőséget, illetve kompromittálta a kisebbségeink iránti indokolt szolidaritást is.
A magyar kormánygesztusok egyébként épp a státustörvény révén tagozódtak be maradéktalanul abba a politikai vonulatba, melyből 1989-ben oly szerencsésen kiemelkedtünk. Ma már nincs szükség bennfentes információkra ahhoz, hogy átlássuk: a magyar és román kormány végre egyenlő és azonos célokért lelkesedő félként vesz részt ebben a párviadalban. Magyarország sajnos ismét maradéktalanul betagozódik az országok és rezsimek azon kétes közösségébe, amely céljait nem a kontinentális érdekek, normák, illetve értékek révén találja megvalósíthatónak, hanem kizárólag provinciális nemzeti elképzelésekre, azaz konfliktusokra alapozva. Hasonló megnyilvánulásokat láttunk a legtöbb, egymást követő román kormányzat részéről, amelyek - európai uniós pótlékként - mindvégig középhatalmi ábrándokat kergettek, és igyekeztek elsőbbséget biztosítani a nacionalista céloknak, bármi legyen is ezért a szükségképpen megfizetendő ár.
A magyar-román kapcsolatokat eddig az alapszerződés tartotta többé-kevésbé megfelelő mederben; igaz, e megállapodásnak konkrét formát mindössze a teljességgel megfoghatatlan, vagyis elvont jóhiszeműség adott. Magyar részről hivatkozni lehetett rá, okkal és gyakori hatékonysággal, ha érdekeink, illetve az erdélyi magyarság érdekei azt megkövetelték. A Fidesz-kormányzat 1998-ban úgy lépett hatalomra, hogy az első pillanattól kezdve megkérdőjelezte az alapszerződés tényleges érvényét, és ennek szellemében gyártotta le a maga szomszédságpolitikai végtermékét, a státustörvényt, amely már semmiféle jóhiszeműséget sem feltételez, egyben lemond arról a több mint potenciális szövetségről, melynek keretében eddig a Nyugat támogatását élvezhettük szomszédságpolitikánk és kisebbségi ügyeink intézésekor. Nem történt tehát más, mint az, amire Bukarest legszélsőségesebb politikai tényezői mindig is vágytak: a kisebbségekkel kapcsolatos politikai egyezkedés európai kérdésből ismét provinciális magyar-román üggyé degradálódott.
H
A 2000 őszén kormányra lépő, addig a nemzetiszocialista Nagy-Románia Párttal szövetkező román kormányzat meglepő fordulatra szánta el magát: látványos engedményeket tett az erdélyi magyar párt (RMDSZ) parlamenti támogatása fejében. Az elmúlt két esztendőben gyorsan tető alá hozta a rendkívül fontos és hasznos - a magyarságnak kifejezetten előnyös - tanügyi, illetve közigazgatási törvényt. Ez alatt a két esztendő alatt előnyös háttérmegállapodások sora született, ugyanakkor különösebb feszültség nem mutatkozott sem a külső, sem pedig a belső magyar-román viszonyban.
Ám a két ország kormányának lassan a jövőre is gondolnia kell. Orbánék áprilisban kívánják újraválasztatni magukat, Adrian Nastase figyelmét pedig jövő év végén már ismét a választási kampány fogja lekötni, és addig új, az RMDSZ-nél hasznosabb partnert kell találnia, mely aligha lesz más, mint megint csak a Nagy-Románia Párt. Sem a budapesti, sem pedig a bukaresti félnek nincs már különösebb igénye kifinomult parlamenti munkára, mindegyik az érzelmekre, jelesül a nacionalista érzelmekre próbál tehát támaszkodni. Kinek lehet így szüksége alapszerződésekre, megállapodásokra, kooperációra? Az erdélyi magyarságnak? No igen, de ugyan kit érdekelnek az erdélyi magyarok?!
Orbánt legfeljebb annyiban, hogy révükön próbálja maga felé csábítani, még inkább magához kötni a honi jobboldalt, melynek sajnos egyelőre egyetlen közös nevezője a parttalan, balkáni nacionalizmus. Ráadásul - köszönhetően a státustörvénynek - erdélyi magyar segédlettel csillapíthatja a magyar szakemberek Nyugatra vándorlásából fakadó itthoni munkaerőhiányt. Hisz már ma is világosan kitűnik a státustörvényben rejlő ebbéli lehetőség.
Adrian Nastase miniszterelnöknek pedig kapóra jön, hogy ismét bűnbakot csinálhat az erdélyi magyarokból, akiket - egy eljövendő választási koalíció reményében - együtt szapulhat majd a notórius nagyromániásokkal.
Kövér László nemrég valami olyasmit talált mondani, hogy példaként állhatna előttünk az a mód, ahogyan a pozsonyi, illetve bukaresti vezetők viszonyulnak a saját szlovák, illetve román honfitársaikhoz. Tudjuk, e viszony magyar verziójából 1998 és 2001 között sok minden megvalósult; elég, ha a parlamenti házmesterstílusra, a közélet lumpenizálódására gondolunk. Ideálképekről és rémképekről szónokolva mindegyik említett "nemzeti stratégia" következetesen játssza saját többségi pórjai előtt az autentikus magyart, az autentikus szlovákot, az autentikus románt. A nagy kelet-európai nacionalista összeborulások összes kelléke kész, ehhez már csak a nemzetközi dimenziókat kell kimunkálni.
A magyar kormány oldaláról - a státustörvénnyel párhuzamosan - igyekeznek lassan ledarálni azokat a magyar kisebbségi politikusokat és szervezeteket, amelyek eddig felelős megegyezésre törekedtek. Se szeri, se száma az RMDSZ elleni, budapesti pénzből finanszírozott, budapesti hatalmi körökben kiagyalt támadásoknak. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor számára a szélsőséges Tőkés püspök a politikai etalon, még akkor is, ha gyakran hangoztatja vele szembeni - baráti körben kevésszer rejtett - magánemberi idegenkedését.
Eközben persze aligha kelthet feltűnést annak a magyar kormányzati szándéknak a hiánya, hogy a státustörvény okozta nemzetközi konfrontációkat az ellenérdekelt felek megosztásával mérsékelje. A nemcsak politikája, de demokratikus elkötelezettsége okán is barátibb szlovák kormányzatot mintha csak a radikális bukaresti fél karjaiba kívánná taszítani minden honi gesztus. Egyben alig leplezetten próbálják ellehetetleníteni Mikulás Dzurinda kormányfő helyzetét abban a küzdelemben, amelyet azért vív, nehogy Vladimír Meciar visszatérjen. Ám, ha meggondoljuk: a célok itt sem rejlenek oly mélyen, hogy ne pillanthatnánk meg őket könnyűszerrel: Orbánéknak egy hozzájuk hasonló radikálisabb nacionalista partner mindig is sokkal megfelelőbb, mint egy demokrata. A dolgok logikája már csak ezt diktálja.
De vajon nemzeti és európai érdekeink is ezt diktálnák?
