Majsai Tamás: Az atya, a csemete és a zsinat

publikálva
2001/49. (12. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azsidó-keresztény erkölcsi princípiumok mindennapjainkat strukturáló elemeit meghatározónak tekintő politikai közvélemény jelentős tényként nyugtázhatta, hogy a Magyarországi Református Egyház (MRE) Zsinata a múlt héten megvonta a legitimitást a káinita életfilozófiát evangéliumként hirdető belső kalandoraitól, egy az egyházat a MIÉP segédcsapatává zülleszteni próbáló (a minta a németországi nácikeresztények, az úgynevezett Deutsche Christen) irányzattól. Hegedűs Lóránt püspök, e "jobb sorsra érdemes volt egyén" (lásd Ady szavait a püspök kizárólagos példaképének tekintett elődje, a zsidótörvényeket megszavazó Ravasz Lászlóról) és zsidóellenes-rasszista ízű egyházpolitikai-theológiai irányzata elvesztette a színfalak mögött hosszabb ideje zajló csatát. A zsinati grémium - mint hírlik - Biblia-ellenesnek minősítette a püspök hírhedtté vált csemetéjének legutóbbi antiszemita kijelentéseit, és úgy döntött, hogy az egyház lelkészei ezentúl nem, avagy csak pásztori stallumaiknak képviselőségük idejére történő felfüggesztésével vállalhatnak országgyűlési mandátumot. Látszólag minden a legnagyobb rendben van tehát. Allons enfants de la patrie! E pillanattól kezdve egészen más dolog reformátusnak és református lelkésznek lenni, mint immár évek óta. Nyájas pillantások öveznek, régen hallott ismerősök hívnak fel, gratulálnak. A kálomisták visszataláltak hát jobbik énjükhöz. Üdvlövések szertehonnan.

Azsidó-keresztény erkölcsi princípiumok mindennapjainkat strukturáló elemeit meghatározónak tekintő politikai közvélemény jelentős tényként nyugtázhatta, hogy a Magyarországi Református Egyház (MRE) Zsinata a múlt héten megvonta a legitimitást a káinita életfilozófiát evangéliumként hirdető belső kalandoraitól, egy az egyházat a MIÉP segédcsapatává zülleszteni próbáló (a minta a németországi nácikeresztények, az úgynevezett Deutsche Christen) irányzattól. Hegedűs Lóránt püspök, e "jobb sorsra érdemes volt egyén" (lásd Ady szavait a püspök kizárólagos példaképének tekintett elődje, a zsidótörvényeket megszavazó Ravasz Lászlóról) és zsidóellenes-rasszista ízű egyházpolitikai-theológiai irányzata elvesztette a színfalak mögött hosszabb ideje zajló csatát. A zsinati grémium - mint hírlik - Biblia-ellenesnek minősítette a püspök hírhedtté vált csemetéjének legutóbbi antiszemita kijelentéseit, és úgy döntött, hogy az egyház lelkészei ezentúl nem, avagy csak pásztori stallumaiknak képviselőségük idejére történő felfüggesztésével vállalhatnak országgyűlési mandátumot. Látszólag minden a legnagyobb rendben van tehát. Allons enfants de la patrie! E pillanattól kezdve egészen más dolog reformátusnak és református lelkésznek lenni, mint immár évek óta. Nyájas pillantások öveznek, régen hallott ismerősök hívnak fel, gratulálnak. A kálomisták visszataláltak hát jobbik énjükhöz. Üdvlövések szertehonnan.

H

Kétség nem férhet hozzá, a reformátusok valóban formátumos döntést hoztak. A kérdés csak az, mihez képest.

H

Rosszul tájolnánk horizontunkat, ha a kérdés megítélésében a közéleti kontextust tennénk iránytűnkké. A politikai bal érthetően és természetesen lelkes. Egyházi erőként is szalonképtelenné lett az, ami civilizált léptékkel nem lehet része az emberi nem értékrendjének. Gyengült a MIÉP pozíciója, tovább diszkreditálódott a Fidesz gyakorlati MIÉP-libidója. A másik hang, a kormányzati jobb pimasz lelkesedése szót sem érdemel. Öröme nem fakad másból, mint annak nyugtázásából, hogy a neonáci társutasait érintő bizalomcsökkenés újabb szavazói rétegeket terel hozzá, s a klerikális táborból MIÉP-színekben indulni vágyott Krisztus-árulók pedig ezentúl inkább mellette agitálnak majd. A zsinati hősköltemény akár legpompásabb gyümölcse is lehetne végül a MIÉP baskíriai echóval izmosított jajongása. Ennek azonban sem politikai, sem társadalomhigiéniai relevanciája nincs. Akik számára ugyanis most, a kálvinista kontesztálás révén lenne csak nyilvánvaló, hogy e tömörülés magára festett "keresztény" máza nem egyéb a mesebeli farkas lisztes mancsánál, régen elvesztek úgy a demokrácia, mint az Isten Országa számára.

Mindent egybevetve, a nagy zsinati vajúdás nyomán még politikai egérke sem szaladt ki a küszöb alatt.

H

Annál kérdésesebb viszont, hogy mit is nem oldottak meg, mit is takartak el a tisztes bábák a szülés imitációjával. Okkal tartunk tőle, hogy zsinatolásukban éppen az MRE legsajátosabb belső szempontjai maradtak figyelmen kívül, és döntésükkel a reformátusok hosszabb távon egyértelműen veszíteni fognak.

Nincs itt helye annak, hogy részletezően elmeditáljunk rajta, miért is nem lehet idegen gyakorlatnak tekinteni, ha a protestáns közösségek klerikusai (is) részt vesznek a res publicas tematizálásában. Állapítsunk meg mindössze annyit, hogy a protestantizmus nem egyenlő a katolicizmussal. A protestantizmus olyan önszerveződési és hitvallási elveket képviselő keresztény irányzat, amelytől idegen az egyházszervezeti okokból és centralisztikus direktívákkal előírt apolitikus kléruselméletnek római krisztianizmusban megvalósítható praxisa. A protestantizmus az Isten előtti autonóm felelősségben konstituálódó vallás, annak minden kockázatával együtt, s theológiája nem ismeri az intézményi-hierarchikus közvetettségben manifesztálódó sugallati, inspirációs tájékozódást. (E theológiai diszpozíciónak mélyen keresztény karakterét mi sem tükrözi jobban, mint az emancipációs theológiák különféle huszadik századi megnyilvánulásai, mint például a felszabadítási és feminista theológiai irányzatok.) A középkori mintákat levető újprotestantizmus képviselői, de még egyes neokonzervatív kálvinisták is (mint például a nálunk ma is nagy becsben álló XIX. századi theológus, Abraham Kuyper) forognának sírjukban az MRE minapi döntéséről értesülvén. Hát még, ha azt is látnák, hogy a politikailag steril klerikalizmus és - a papcentrikus magyarországi ekklesiális állapotokból következően - a steril egyháziasság programját számosan támogatták olyanok is, akik egy évtizeddel ezelőtt lelkes szószólói voltak a világ iránti proexisztens elköteleződésű egyházelméletnek (lásd például a békeharcos, népfrontos aktivitásokat). (Bármennyire furcsa is, azt kell itt leírnom, hogy ha a Budapest Szabadság téri egyházközség presbiterei és tagjai csak minimális mértékben is ismernék e protestáns princípiumokat, és feltéve persze, hogy a hit kierkegaardi értelmében meg vannak győződve a nevének leírására sem méltó lelkészük Krisztus-tagadó agyrémeinek helyessége felől, pápizmus vádjával bélyegeznék meg az MRE Zsinatát és önálló egyházat alakítanának. Mindettől természetesen Isten mentsen meg minket. A baj nem is az, hogy ezt nem teszik meg - ennyi civil tisztesség talán csak szorult a zsidómentő néhai Victor János gyülekezetének utódaiba -, hanem az, hogy amiért nem fogják megtenni, az éppúgy nem biblikus látásuk következménye lesz majd, mint ahogy az MRE Zsinata sem elsősorban innen merítve hozta meg mostani verdiktjét.)

Vannak persze theológiai és ekklesiológiai irányzatok a protestantizmuson belül is, amelyek a politikai-közéleti régióktól való távolmaradás meggyőződését vallják, és ezeknek meg is van a maguk sajátos belső theológiai logikájuk. Jobbára a pietizmus különféle áramlatainak egyike-másika képviseli e nézetet, amely adott történelmi pillanatokban megmaradást, életet jelentő ekklesiológiai paradigmájává is lehet az egyháznak. A kivonulás vagy bennmaradás, az értékmentes kategóriák értelmében vett szekta vagy egyház közötti alternatíva előbbi eleme melletti döntés, a gettóegyház koncepciója azonban csak komoly önértékelési zavarok mellett válhat protestánsok számára demokratikus körülmények között is modellértékűvé. Kiváltképpen egy olyan egyház esetében, amely a legváltozatosabb kegyességi és theológiai felfogásokat egyesíti magában. Egészséges körülmények között más szempontok szoktak érvényesülni. A közeg polifon értékrendjének sokszínű reprezentációt eredményező belső egyensúlya és önszabályozása, és az, ami e belső egyensúly megtartásához a legfontosabb muníciót adja: az esetről esetre megnyilvánuló hitvallás erejű bizonyságtétel. És itt viszsza is érkeztünk a Nagy Zsinathoz, amelynek döntésében minden benne volt ugyan formailag (a komolyság kelléktárát külön is gyarapította a MIÉP-Próféta nagy futása), ám a hitvallásos komolyságnak még a fuvallata sem volt rajta érzékelhető. Ellenkező esetben aligha történhetett volna meg, hogy a hit jeles bajnokai a legkisebb ellenállás felé haladva úgy oldják az egyház közelmúltban akuttá lett problémáját, a Püspök-csemete által keltett országos botrányt, illetve egynémely pogány lelkületű lelkészüknek az egyház hitelét veszélyeztető devianciáját, hogy közben végül is megmaradnak velük ugyanazon a platformon, amelyen cinkos módon eddig is egyek voltak velük, és amelyet nagy többségük principiel nem is érez vízválasztóan problematikusnak. Miről is van szó?

H

Arról, hogy a szellemi és taktikai önkontroll áldásaiban nem éppen bővelkedő Csemete egy kiadós étkezést követően amúgy nyilas stílusban elzsidózta magát, s ez nemcsak a média figyelmét keltette fel, de arra is módot kínált, hogy az egyház éppen erőfölényben lévő vezérkara fellépjen a mind kényelmetlenebbé váló belső ellenzékével, egy - és talán ez a legfontosab - az államegyházi érdekeket is sértő áramlattal szemben. (Az akció, mint hallható, nem nélkülözte az üdvtörténeti jelzőkkel illetett kormányzati szférákból érkező bátorítást sem. A Rákosi pajtástól és Miklós Imre főpüspöktől annak idején oly kényelmetlennek érzett fizetéskiegészítő papi suska, egyfajta választás előtti pálinkapénz is a legjobbkor érkezett.)

A fő probléma a Nagy Tanácsban tehát Csemete zsidózása lett volna. Bocskai, magyarkodás, hazaffyság, országteleszülési agyrémek, idegenellenesség, egyéb áporodott ostobaságok ugyanakkor mind rendjén lennének. Mint ahogy persze a zsidózás is. Csak ne keltsen ekkora vihart körülöttünk, ne veszélyeztesse a kultuszipar nyugodt körülmények közötti működtetését, ne rúgja fel az aranyszabályt, hogy mindennek ékesen és jó rendben kell végbemennie. A döfi az a halk szavú, színfalak mögötti sunyi zsidózgatás, ezzel lehet igazán szolgálni a Názáreti Zsidótól származó megváltás evangéliumát.

A Csemete és Papája ügyében minap szót kérő, nem kis bátorságról tanúskodó pálfai lelkész, Görgey Géza aktuális hely- és környezetismeret alapján tett állításai csak megerősítik azt, amit más, közvetett forrásokból is tudhatunk, sejthetünk. Azt, hogy a református egyházban (éppúgy egyébként, mint általában véve az egyházias kereszténység más régióiban) az antiszemitizmus és az általános idegen- és másságellenesség igencsak otthonos jelenségek. Ha nem így lenne, akkor az adott ügy sem vert volna ilyen hullámokat, és a nominálértéken két és fél milliós tagsággal büszkélkedő kálvinista tömörülésnek nem kellett volna felszámolni önreprezentációs lehetőségeinek egyik vitális formáját. Ha nem így lenne, akkor a Csemete-eset szignálta ügyben mérvadó fórumok, egyháztagok és klerikusok tömegei tiltakoztak volna már a kezdet kezdetén a soraik közé befészkelődő zsidóellenes és idegengyűlölő herezis ellen. (Az összképen sajnos alig segít a kevesek vagy hallgatagok, vagy éppen a végső pillanatban ébredők tisztessége, mint ahogy az sem, hogy Bölcskei Gusztáv személyében hosszú idő óta először van olyan püspöke a magyarhoni reformátusoknak, aki komolyan gondolja a zsidó-keresztény testvériséget.) Konkrét példaként említhetnénk itt azt az 1998-as esetet, amikor Csemete a kisebbségi mivoltukat fel nem fedő bizonyos emberekkel példálózva még csak a kódolt zsidózgatás területén tréningezett. A parlamentben elhangzott gyalázkodás ellen nyilvánosan is tiltakozott Schweitzer József országos főrabbi, a Károli Gáspár Református Egyetem tiszteletbeli doktora. Felszólaltak ellene szocialista és szabaddemokrata képviselők. A református egyház viszont hallgatott. Jól emlékezhetünk azonban a "keresztény" MIÉP vezérszónokának nem magyar menekültekkel szembeni országgyűlési felszólalására a délszláv háború időszakában. Háta mögött a padsorokban rezzenéstelen arccal ott ült Csemete. A református egyház ekkor is hallgatott. Egynémely tiszteletre méltó egyéni hangtól, vagy éppen diplomatikus és gyávatag különvéleménytől eltekintve kollektív hallgatás övezi azonban e berkekben a keresztény jelző MIÉP általi naponkénti megszentségtelenítését és e párt képviselőinek egyéb irányú rendszeres zsidózását is. És ugyanezen némaságra számíthatnak az országban tapasztalható különféle más antidemokratikus jelenségek is. A Csemete-üggyel egy időben esett meg a minap, hogy az ország jelentős számú értelmiségi személyisége által hasonló tárgykörökben kelt nyílt levélben foglaltakat az egyházvezetés arcpirító módon ignorálta. (Hű követőjeként ebben is a levélre még udvariassági választ adni sem óhajtó középkori hazai katolicizmusnak.) És végül, amennyiben a fentiektől tisztán eltérő állapotok uralkodnának a református egyházban, úgy nyilván nem is jutna senkinek eszébe, hogy a Csemete és Csemete-Papa-féle megnyilvánulásokat, gesztusokat (például a MIÉP-es népgyűléseket hoppmesterként megszentelő udvari papi bohóckodást) az MRE hangjaként azonosítsa (állítólag ez a félreérthetőség is szerepet játszott a klérus depolitizálásában). Ellenkezőleg. Az egyház képviselői "Krisztus jó illatát" árasztanák a parlamentben is minden olyan alkalommal, amikor a krisztiánus értékek sérülnek, s a jelen helyzettől eltérően (Csemetén kívül még vagy két református "kollégám" ül az Országgyűlésben) lenne közöttük bőségesen olyan is, aki a honatyák soraiba metafizikai baleset következtében bekerült palástba bújt farkas(oka)t is rendre utasítaná az EGYHÁZ hite és széles körben ismert nézetei nevében.

H

Az ásatag magyar kálvinizmus, a hazai No. 1. kiskatolikus felekezet, amely emberöltők óta nem képes kikeveredni a vezér- és hierarchiaelv bűvöletéből (nem véletlen a rendpárti kormányzatok iránti fokozott szimpátiája), önmagához hű döntést hozott tehát. A katolikus ekklesiológiai modell dominálta magyarországi keresztény provinciálökumené szilárd bástyájaként, egyszersmind arccal a legfelsőbb hierarchia hitbizományává teendő politizálás mennyei örömei felé, önmaga és a keresztény értékek hivatott szolgák általi prófétikus képviseletének kasztrálásával oldotta meg a Csemete keltette vihart. Nem ágaskodsz többé, mondta volna egykoron Origenes, és mondották most az életpárti kálvinisták a Nagy Zsinat székházában. (Az az elv, hogy a lelkész nem válhat politizálásával megosztó tényezővé a természeténél fogva plurális politikai ízlést megtestesítő gyülekezetben, valóban megszívlelendő. Véletlenül sem következik azonban ebből a szóban lévő döntés. A probléma előtti teljes lelki és intellektuális kollapszus következménye lehetett csak, hogy a zsinati irgumburgum megfogalmazóiban annyi józanság sem maradt, hogy úgy rendelkezzenek, lelkész csak független képviselőként szerezhet parlamenti mandátumot.)

Egyesek már egyházszakadástól tartottak a kálvinista felekezetnél. Nem kell félniük, és ne is reménykedjenek. (Tegyük hozzá, egy ilyen fejlemény rejtene magában annyi eredményt is, mint veszteséget.) Az MRE tagjai és klerikusainak többsége az államágazati és/vagy langymeleg népegyházi kereszténység híve. Kótyagos fejek, réveteg tekintetek, hagymázas eszmék - Istennek hála - nem könnyen ragadják magukkal őket. Ahonnan jön a pénz, ahol a legkisebb konfliktussal és a legkönnyebben lehet működtetni a szakrál-kultikus üdvipart, ott van és ott is marad az ő szívük.

A szerző református lelkész, teológiai tanár

publikálva
2001/49. (12. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk