Amikor a média naponta viszi el sok százmillió nappali szobába a tragédiák sorozatképeit, érthető okból könnyen a napi szörnyűségek hatása alá kerülünk, és nem akarunk mást, csak azt, hogy legyen már vége. Hogyne! Akad-e bárki is, aki ne ezt óhajtaná?
Rossz hírem van: igen, akadnak ilyenek, nincsenek is kevesen. Komoly erők cseppet sem érdekeltek abban, hogy vége legyen. Ellenkezőleg: ha kézzelfogható előrelépés történik a közel-keleti béke irányába, bármilyen, ha kell, öngyilkos akciókra is készek, hogy a folyamatot visszafordítsák vagy legalábbis évekre elodázzák.
A tisztelt olvasó már tudja, hogy a Dél-Libanonban folyó újabb konfliktusról van szó. Amikor egy konfliktus eszkalálódik, amikor a tévé-csatornákon naponta látjuk a halottakat, a civil áldozatokat és a lebombázott lakóhelyükről menekülni kényszerülőket, már nem érdekel bennünket a politika, nem érdekel, hogy ki kezdte és miért, csak azt akarjuk, hogy ne kelljen látnunk a borzalmakat. Ez érthető. A vezetők felelőssége azonban nemcsak arra terjed ki, hogy ennek az érzelmileg vezérlelt óhajnak eleget tegyenek, hanem gondoskodniuk kell arról is, hogy a jövőben se történhessenek a mostanihoz hasonló borzalmak. Ehhez pedig mégiscsak szükséges megérteni, hogy mi történt és miért.
*
Nincs még egy olyan területe a nemzetközi konfliktusoknak, amely akkora terepet nyújtana az összeesküvés-elméleteknek, mint a Közel-Kelet. Ha a Magyar Nemzet újságírójának az a meggyőződése, hogy a konfliktus kirobbanása Izrael érdeke, sem tény, sem érv nem fogja ennek az ellenkezőjéről meggyőzni. ("Engedje meg, hogyÉ emlékeztessemÉ amit annak idején a kommunisták tanítottak az iskolában: 1939 végén Finnország támadta meg a Szovjetuniót. A gleiwitziÉ (ön)támadás részletei szintén ismeretesek. Ha Ön valóban azt hiszi, hogy egy ország háborút indít két elfogott katona miattÉ semmit sem értÉ" - Szentesi Zöldi László, Magyar Nemzet, 2006. augusztus 4.) Különös, de igaz, hogy a mostani konfliktus kirobbanása okaként valóban leggyakrabban kizárólag a két elrabolt izraeli katonát szokták emlegetni. A szóban forgó napon a Hezbollah fegyveresei behatoltak Izrael területére, ott kétségkívül foglyul ejtettek és Libanonba hurcoltak két katonát, ám közben mellékesen megöltek jó néhány másikat. Ugyanezen a napon a Hezbollah - Libanon területéről - rakétákat lőtt ki Izrael területére, nem katonai objektumok ellen, hanem határ menti településeket célozva meg. Mindezt az Izrael melletti elfogultsággal aligha vádolható arab média is jelentette. A tényekkel nehéz vitatkozni, azon viszont érdemes, hogy a tények alapján igazolható-e Izrael katonai válaszreakciója, igazolható-e a kétségkívül nagyszámú civil áldozat Libanonban.
*
Izrael 2000-ben vonult ki Dél-Libanonból. 2004-ben az ENSZ BT 1559-es határozata arra kötelezte Szíriát, hogy csapatait vonja vissza Libanonból, Libanont pedig arra, hogy minden libanoni és nem libanoni milíciát oszlasson fel és fegyverezzen le. Szíria a nemzetközi nyomás hatására ki is vonult. Libanon viszont a milíciákat nem oszlatta fel és nem fegyverezte le. Elegendő bizonyíték erre az Izraelre ma is kilőtt ezernyi katyusa. Bejrút állítólag szerette volna a milíciákat leszerelni, de nem volt rá képes. Fogadjuk el, hogy a politikai akarat nem hiányzott, csak a képesség. Ám ez esetben Libanonnak számot kell adnia arról, miként történhetett, hogy a Hezbollah által nem ellenőrzött libanoni területen külföldről, azaz Szíriából tehergépkocsira szerelt - tehát hátizsákban át nem csempészhető - rakétakilövő állványok és rakéták érkeztek nagy mennyiségben Dél-Libanonba.
Izraelt a saját területén katonai támadás érte. Libanon szerint a támadás jogos volt, mert az Izraelben fogva tartott katonáik kiszabadítását akarták elérni. HátÉ nem tudom. Nem tudom, hogy ha a szír börtönökben valamilyen okból libanoni katonát tartanának fogva, akkor vajon intézett volna-e Szíria katonai támadást Libanon ellen? Mindenesetre örülök annak, hogy Azerbajdzsán nem támadja meg Magyarországot, holott Magyarországon börtönben tartanak egy azeri katonát egy örmény meggyilkolása miatt. Úgy vélem, ha Azerbajdzsán emiatt megtámadná Magyarországot, akkor az helytelen lenne, és reményeim szerint nézetemet osztaná a Magyar Nemzet újságírója is.
Izraelt rövid fennállása alatt számos katonai támadás érte. Ezek közös ismérve, hogy a cél nem kevesebb, mint Izrael állam megsemmisítése, leradírozása a föld színéről. Erről a közelmúltig még a radikális Izrael-ellenes állam- és kormányfők sem tartották ildomosnak beszélni, egészen Ahmedinedzsád iráni elnök fellépéséig, aki több alkalommal nyíltan beszélt Izrael megsemmisítésére irányuló szándékairól. Irán befolyásáról az eseményekre nincs közvetlen bizonyíték, ám valakinek finanszíroznia kellett a Hezbollah méregdrága fegyvereit, és két olyan ország is van, amelyeknek közvetlen érdeke a konfliktus: Szíria és Irán. Bashar al-Asad szír elnök kudarcait és legitimációs válságát odahaza kiválóan képes feledtetni a háború; a Narancs olvasói is észlelhették, hogy a konfliktus kirobbanása óta kevesebb szó esik Irán atomprogramjáról is. Szíria érintettsége kézenfekvőbb: a korábban nem létező fegyvereknek valahonnan érkezniük kellett. Elég ránézni a térképre, hogy megállapíthassuk Szíria érintettségét: Libanonnal Izrael mellett csak Szíria szomszédos. Nem mintha Szíria egy pillanatig is tagadná ebbéli stratégiai céljait.
Ariel Sharon, majd Ehud Olmert nemrégiben olyan lépésre szánta el magát, amely példa nélkül áll a közel-keleti konfliktusban: egyoldalú döntéssel felszámolták Gázában az izraeli településeket, erőszakkal eltávolítva onnan az olykor igen radikális zsidó telepeseket, és visszavonták a haderőt is. A nemzetközi közösség fellélegzett: sikerült rászorítania Izraelt a visszavonulásra, sikerült közelebb jutni a tartós békéhez! Olyannyira sikerült, hogy az Izrael megsemmisítését szintén célul büszkén vállaló Hamasz innen indított támadást, Izrael területén elrabolta Gilad Salid tizedest, és megölt két másik katonát. A Hezbollah akciója néhány nappal később következett. Egy Izrael elleni katonai akcióra való felkészülés hosszú előkészületeket igényel, így közel bizonyossággal állítható, hogy a Hamasz és a Hezbollah részéről egyeztetett, összehangolt akcióra került sor.
A támadás egybeesett a G8 oroszországi ülésével, így a nemzetközi közösség vezető hatalmai azonnal reagálhattak, és ezúttal egyhangúan álltak ki Izrael önvédelmi joga mellett. Ez az egyhangúság azonban hosszú távon nem garantálható. Az Amerikai Egyesült Államok Izrael legszorosabb szövetségese, az elmúlt évtizedek során sokszor az USA vétójának köszönhette Izrael, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem hozott rá nézve kötelező, ám biztonságát nagymértékben veszélyeztető határozatokat. Az USA a korábbiakhoz képest most inkább a konszenzust keresi szövetségeseivel, elsősorban Franciaországgal - akárcsak Franciaország ővele. Mindannyian emlékeznek az Irak megtámadásával kapcsolatos vitákra, és mind a ketten tisztában vannak azzal, hogy az sokat ártott mindkettejüknek. Washington jól látja, hogy az iraki beavatkozás katonai sikere ellenére a béke megteremtésében azt követő kudarcsorozat milyen folyamatokat indított el a térségben, Franciaország pedig megtanulhatta, hogy nem szuperhatalom többé, nem elég erős ahhoz, hogy a BT-ben leadott szavazatával érdemben befolyásolja a világpolitika eseményeit. Amikor a Szaddám Huszein-i rezsim megdöntésének örvendetes hatásáról szólunk, akkor eszünkbe jut Líbia megfékezése (annyira megijedtek, hogy önként bocsátották a nemzetközi közösség rendelkezésére a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos dokumentációikat). Ami pedig a káros folyamatokat illeti, a katonai sikert követő kudarc megdöntötte azt a korábbi hitet, hogy az USA mindenre képes, amit elhatároz. Az Iránban tapasztalható rendkívül veszélyes folyamat sem más, mint az iraki kudarc következménye: mára már mindenki pontosan tudja, hogy az irakihoz hasonló több támadásra nem kell, nem lehet számítani.
*
Ha félretesszük azt a megfontolást (bár miért is tennénk), hogy az Európai Unió legnagyobb országaiban sok millió arab szavazó igényeire is figyelemmel kell lenni, Európában hamarabb ér véget a türelem Izraellel szemben. A türelemvesztésre minden bizonnyal komoly hatással van a nagyszámú civil áldozat is. Ilyenkor kerül előtérbe az "arányosság" követelménye - magyarán: Izraelnek jogában áll megvédenie magát, e védekezésnek azonban arányosnak kell lennie. Ám az európai politikusok rendre elmulasztják kifejteni, hogy milyen védekezést tekintenének arányosnak. Ha Izraelt katonai támadás éri, és a területére behatoló milicistákat elpusztítja, az arányos? Igen. Ha az Izrael területére rakétákat kilövő milicista bázisokat bombázza, a rakétakilövőket megsemmisíti, az arányos? Igen. Ha a milícia parancsnoksági épületeit lövi? Igen. És ha a milicisták katonai utánpótlásául szolgáló infrastruktúrát semmisíti meg? Nos, katonai akciók esetében ez meglehetősen gyakori és elkerülhetetlen. És Izrael esetében?
És ha eközben civilek is áldozatul esnek? Nos, akkor már nem. Álljunk meg egy percre ennél a követelménynél. Katonai akció esetében civil áldozatok, bármennyire is fájdalmasak, elkerülhetetlenek. Olyan követelményt, hogy egyáltalán ne legyen civil áldozat, aligha lehet támasztani. Azt az igényt azonban az arányosság jegyében meg lehet fogalmazni, hogy minden lehetségeset el kell követni annak érdekében, hogy a civil áldozatok száma a lehető legkisebb legyen. Amennyiben dokumentálható, hogy Izrael minden tőle telhetőt megtesz a civil áldozatok elkerülésére, eleget tesz az arányosság követelményének. Amennyiben Izraelt nem érdekli, hogy ellencsapásának hány civil esik áldozatul, megsérti az arányosság követelményét. Ezen a ponton eljutunk a legkomolyabb dilemmáig. Hogyan ítéljük meg az arányosság kérdését, amikor az Izraelre támadó terrorszervezet nagyon is tisztában van azzal, hogy a nemzetközi közvélemény megvonja támogatását Izraeltől, ha a tévékészülékeken sok civil, lehetőleg nő és gyerek tetemét látja. Ezt pedig könnyű elérni: a terrorszervezet parancsnokságát, a rakétakilövő állomásokat civilekkel minél sűrűbben lakott településeken kell elhelyezni, a fegyverraktárak legjobb helye a lakóházak pincéiben van. Ha Izrael katonai célpontokat bombáz, elkerülhetetlenek a civil áldozatok. Ezt kell mutatni a nemzetközi tévéknek, és a támadó terrorszervezetek a háború kommunikációs oldalán már nyerésre is állnak.
Mit kell tennie az izraeli hadvezetésnek, amikor pontos információi vannak arról, hol vannak a rakétakilövők és az egyéb katonai célpontok, és tisztában van azzal is, hogy ugyanitt nagyszámú civil is található? Az izraeli hadvezetés úgy döntött, hogy arab nyelvű szórólapokon hívja fel a civil lakosság figyelmét: katonai célpont közelében tartózkodik, és azonnal hagyja el a környéket. Kérdéses persze, hogy ez mennyire életszerű. Kérdéses, hogy az izraeli hadvezetésnek vannak-e információi arról, ténylegesen hányan tettek eleget a felhívásnak, és akármi is a válasz ezekre a kérdésekre, a dilemma még dilemma marad: szabad-e ilyen esetben katonai célpontokat bombázni?
Amikor ezt a kérdést felteszem európai politikusoknak, a válasz többnyire az, hogy nem, nem szabad. Azt mondják, hogy egyetlen bombát sem szabad kilőni, ha tudják, hogy civil áldozatokra is lehet számítani. Arra a kérdésre, hogy mi a helyzet, ha a terrorista a civileket élő pajzsként használja pontosan azzal a céllal, hogy ne lehessen a katonai célpontokat támadni, illetőleg ha mégis támadják, Izraelt lehessen brutális agresszióval megvádolni - nos, az ilyen kérdésekre többnyire nincs válasz. Arra a kérdésre, hogy mit kellene tennie Izraelnek egy olyan ellenséggel szemben, amelynek célja nem területszerzés, nem a rezsim megdöntése vagy egyéb "hagyományos" politikai szándék, hanem Izrael fizikai megsemmisítése - erre a kérdésre sincs válasz. Ne gondoljunk semmi rosszat az európai politikáról! Ne legyen kétségünk, ha a Hezbollah és a Hamasz elérné célját, és Izraelt a tengerbe szorítaná, az európai politikusok Strasbourgban és Brüsszelben megfelelően kemény és határozott kifejezésekkel szólítanák fel a terroristákat az "ellenségeskedés" befejezésére! Arra a kérdésre, vajon mit tennének ugyanezek az európai politikusok, ha egy szomszédos, országuk állami létét el nem ismerő szomszédjuk területéről, az ottani politikai vezetés tevőleges vagy hallgatólagos támogatásával évtizedeken keresztül rendre katonai támadások sora érné őket, mely támadások bevallott célja országuk megsemmisítése lenne, vajon akkor is újabb diplomáciai megoldásokat keresnének, vagy inkább odacsapnának, többnyire hümmögés a válasz.
És ön? Ha az ön országát érnék ilyen támadások, ön vajon hogyan döntene?
Amíg erre a kérdésre válaszolunk magunknak, addig szorítsunk annak, hogy a nemzetközi közösség olyan tűzszünetet kényszerít Izraelre, amellyel nem pusztán saját lelkiismeretét nyugtatja meg, amely nem csupán a Hezbollahot juttatja lélegzetvételnyi előnyhöz, hogy elpusztított fegyvereit pótolni tudja, hanem olyat, amely vagy a tartós békét garantálja, vagy Izraelnek is lehetővé teszi, hogy megvédhesse saját polgárait, ha úgy hozza a szükség.
A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ), az Európai Ügyek Bizottságának elnöke.
