Ez lesz

Publicisztika

Ha végignézzük az eddigi önkormányzati választásokat értékelő pártnyilatkozatokat, kiderül, minden induló győzni szokott, de legalábbis nagy sikert ért el.

Ha végignézzük az eddigi önkormányzati választásokat értékelő pártnyilatkozatokat, kiderül, minden induló győzni szokott, de legalábbis nagy sikert ért el. Az egyetlen kivétel a négy évvel ezelőtti versengés, amikor is az MSZP olyannyira ledózerolt mindenkit, hogy azt a Fidesz is elismerte. (Igaz, az SZDSZ és az MDF odavolt a boldogságtól, mert szerintük mindketten nyertek, tessék csak utánaolvasni.) Idén várhatóan fordított lesz a helyzet: az előjelek ellenzéki tarolásra utalnak (már ha a Fidesz nem csinál októberig valami egetrengető nagy hülyeséget), ugyanakkor a szocialistáknak is ígérkezik kommunikációs egérút, ha néhány helyen szereznének első helyet, máris döngethetnék a mellüket, mondjuk azzal, hogy lám, a népek kezdik megérteni a Gyurcsány-pakk lényegét, és az MSZP számára ez az igazi győzelem, és a többi, és a többi.

A helyhatósági választásokból - azok sajátosságai miatt - nagyívű politikai következtetéseket nemigen lehet levonni. A kisebb településeken alig valamit számít például a polgármesterjelöltek politikai hovatartozása, szemben helybéli elfogadottságukkal. Az országos közhangulatra leginkább az amúgy súlytalan megyei közgyűlések helyeiről döntő listás eredmények utalnak majd; kétségünk ne legyen, azok igencsak hasonlítani fognak a legutolsó közvélemény-kutatások adataihoz, aminek következményeként a megyék zöme pirosról narancssárgába vált. Ami, köztünk szólva, az elkövetkező országgyűlési választásokra nézvést éppen úgy nem jelent semmit, mint ha pirosak maradnának.

Az önkormányzati voksolások másik specifikuma a szövetségkötési kényszer: a választás egyfordulós, azaz már relatív többséggel révbe lehet érni. Olyan ez, mint az országgyűlési szavazás második fordulója: aki jobb megállapodásokat köt, azé a mandátum. Ráadásul a helyi megmérettetésen nagyobb a mozgástér, hiszen míg országos szinten elképzelhetetlen például egy Fidesz- SZDSZ együttműködés, helyben akad rá példa - de még ennél szokatlanabb kombinációkra is. A trend persze nagy vonalakban az országoshoz közelít, és mindkét oldal elsősorban a "természetes szövetségeseivel" igyekszik optimalizálni az esélyeit. Mindazonáltal fölösleges amiatt sötéten látni a Magyar Haza jövőjét, ha a szélsőjobb és a Fidesz néhány helyen megegyezik (pontosabban: a legnagyobb ellenzéki párt időnként felettébb nyugtalanító helykeresésére nem ezek az alkalmi paktumok adják meg a magyarázatot), mint ahogyan amiatt is, ha egyes régiókban az MSZP a Vajnai-féle Munkáspárttal smúzol - elvégre láttunk már olyat is, hogy valaki mögé egyaránt odaálltak a szabaddemokraták meg a magyarigazságosok.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, a népek helyben mindig is azt nézték, kitől várhatják nagyobb valószínűséggel, hogy csatornát építtet, jó közszolgáltatásokat, kulturált települési környezetet biztosít nekik, és nem kíván minduntalan belepofázni a privát életükbe. A pártlogó ilyenkor másodlagos; és nemcsak a szimpatikusabb, de a gyűlöltebb is. Nota bene: ha országosan is ez lesz a helyzet, akkor jön el a Kánaán.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.