Szoborpark

Publicisztika

"Nyilatkozatot fogunk közzétenni arról, hogy aki részt vesz a központi ünnepségen, az megtagadja '56 szellemiségét" - mondja Wittner Mária a Népszabadságban a forradalom 50. évfordulójának esedékes megünneplése kapcsán.
Interjújában beszámol arról is, hogy a két készülő emlékmű (az állami, illetve az "'56-os szervezeteké") mellett ők egy harmadikat is felállítanak Budapesten. Az Amerikában tervezett (vagy tervezendő) alkotás "egy falat áttörő tankot ábrázol, amelyet egy Molotov-koktélos gyerek vár". Áldásunk rá, részünkről a fáklyásmenet - legrejtettebb szándékaink közt sem szerepel Wittner Máriával vitatkozni a giccs mibenlétéről.

S noha vitathatatlan tekintélyek - Sólyom László jelenlegi, Göncz Árpád egykori köztársasági elnök és Kosáry Domokos volt akadémiai elnök - arra buzdítanak felhívásukban, hogy az ország ünnepelje együtt az évfordulót, nem érezzük borzasztóan tragikusnak Wittnerék különutas elképzeléseit. Szimpla butaságról van szó, s mint ilyen, kicsit ciki a dolog, de nem áll meg tőle a villamos, khm. Az talán egy fokkal érdekesebb kérdés, hogy kiket is fed a Wittner által használt ködös többes. Persze erre is kapunk valami magyarázatot a napilap keddi számában közölt interjúból, hogy tudniillik az "egykori forradalmárok többsége". Aha, ez nem jelent semmit. Hogy számolták ki? Egyáltalán ki számít forradalmárnak? Melyik '56-os szervezet az "igazi"? - ezerszer rágott csont. Ha tetszik és fussa rá, továbbá bírják a törvények által előírt engedélyeket, egy percig se tétovázzanak: húzzák fel a tankos szobrot, ünnepeljenek magukban!

E bánatos huzakodásnak legfeljebb a nemzeti önismeret terén adódó tanulságai lehetnek számunkra érdekesek. Konkrétan, hogy "'56-osnak" lenni sem könnyű - bárkik is vallják magukat (adott esetben egyedülvalóan) annak. A forradalom után született nemzedék ilyesmi iránt érdeklődő tagjainak nagy kollektív csalódása az a mozzanat, amikor a rendszerváltáskor előléptek az addig kétségkívül brutálisan és gyalázatosan elnyomott "'56-osok". Ám e csalódás oka önmagunkban keresendő; a türelmetlenség, az intolerancia az. 1956-tól 1989-ig eltelt 33 esztendő - kommunista diktatúrában, melynek persze távolról sem csupán az "'56-osok" viselték terheit, bár kétségkívül istenesen kijutott nekik belőle. Olyannyira, hogy rá is mentek, rá is ment az életük (vagy azé a bizonyos delejes "többségé" - bizonyára szomorú, de azoké, akiknek nem volt másuk, csak ötvenhat). Megvert emberek, nyomorult sorsüldözöttek léptek fel ötvenhatosként, akik minden várakozásukat, minden további szándékukat ebből a kénytelen alapállásból fogalmazták meg, akár a köz, akár önmaguk számára. Felelősségünk irányukban vitathatatlan, minden gesztusukat az előbbi tények figyelembevételével kell értékelnünk (egészen addig, ameddig a törvények engedik; jóérzésbeli határokról csak nagyon megengedően lehet itt szó). Kevesen vannak, egyre kevesebben - ezt nemigen lehet megváltoztatni.

De a történelmet sem. (Lehet átértékelni, félremagyarázni, sok mindent lehet a történelemmel csinálni, csak megváltoztatni nem.) És ismételni se nagyon érdemes. "Nekik" sem. Hogy amit most épp művelnek, az szimbolikusan ugyanaz, mint amit a korai Kádár-rendszer nagyon is materiálisan tett velük, az voltaképpen elkeserítő, és nyilvánvaló vakságból fakad. De csak szólni lehet nekik, hogy ezt teszik, megtiltani nem. Hiszen újra börtönbe zárják őket - ezúttal maguk magukat. Önként és dühösen zárják ki magukat a társadalomból, vonulnak szoborparkba - még életükben. Lehet, hogy közérzetileg nekik jobb egy efféle rezervátumban, de nekünk végül is szégyen. Mert akárhogy is van, csak az derül ki, hogy mi nem tudtunk velük mit kezdeni, azontúl, hogy bokrétának használtuk őket ilyen-olyan választási listákon, mint Wittnert is. Hogy nem hagyták, az nem mentség. Talán lehet még tenni valamit, talán nem - az idő egyre kevesebb. Addig nyugodtan emeljenek emlékműveket.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.