S noha vitathatatlan tekintélyek - Sólyom László jelenlegi, Göncz Árpád egykori köztársasági elnök és Kosáry Domokos volt akadémiai elnök - arra buzdítanak felhívásukban, hogy az ország ünnepelje együtt az évfordulót, nem érezzük borzasztóan tragikusnak Wittnerék különutas elképzeléseit. Szimpla butaságról van szó, s mint ilyen, kicsit ciki a dolog, de nem áll meg tőle a villamos, khm. Az talán egy fokkal érdekesebb kérdés, hogy kiket is fed a Wittner által használt ködös többes. Persze erre is kapunk valami magyarázatot a napilap keddi számában közölt interjúból, hogy tudniillik az "egykori forradalmárok többsége". Aha, ez nem jelent semmit. Hogy számolták ki? Egyáltalán ki számít forradalmárnak? Melyik '56-os szervezet az "igazi"? - ezerszer rágott csont. Ha tetszik és fussa rá, továbbá bírják a törvények által előírt engedélyeket, egy percig se tétovázzanak: húzzák fel a tankos szobrot, ünnepeljenek magukban!
E bánatos huzakodásnak legfeljebb a nemzeti önismeret terén adódó tanulságai lehetnek számunkra érdekesek. Konkrétan, hogy "'56-osnak" lenni sem könnyű - bárkik is vallják magukat (adott esetben egyedülvalóan) annak. A forradalom után született nemzedék ilyesmi iránt érdeklődő tagjainak nagy kollektív csalódása az a mozzanat, amikor a rendszerváltáskor előléptek az addig kétségkívül brutálisan és gyalázatosan elnyomott "'56-osok". Ám e csalódás oka önmagunkban keresendő; a türelmetlenség, az intolerancia az. 1956-tól 1989-ig eltelt 33 esztendő - kommunista diktatúrában, melynek persze távolról sem csupán az "'56-osok" viselték terheit, bár kétségkívül istenesen kijutott nekik belőle. Olyannyira, hogy rá is mentek, rá is ment az életük (vagy azé a bizonyos delejes "többségé" - bizonyára szomorú, de azoké, akiknek nem volt másuk, csak ötvenhat). Megvert emberek, nyomorult sorsüldözöttek léptek fel ötvenhatosként, akik minden várakozásukat, minden további szándékukat ebből a kénytelen alapállásból fogalmazták meg, akár a köz, akár önmaguk számára. Felelősségünk irányukban vitathatatlan, minden gesztusukat az előbbi tények figyelembevételével kell értékelnünk (egészen addig, ameddig a törvények engedik; jóérzésbeli határokról csak nagyon megengedően lehet itt szó). Kevesen vannak, egyre kevesebben - ezt nemigen lehet megváltoztatni.
De a történelmet sem. (Lehet átértékelni, félremagyarázni, sok mindent lehet a történelemmel csinálni, csak megváltoztatni nem.) És ismételni se nagyon érdemes. "Nekik" sem. Hogy amit most épp művelnek, az szimbolikusan ugyanaz, mint amit a korai Kádár-rendszer nagyon is materiálisan tett velük, az voltaképpen elkeserítő, és nyilvánvaló vakságból fakad. De csak szólni lehet nekik, hogy ezt teszik, megtiltani nem. Hiszen újra börtönbe zárják őket - ezúttal maguk magukat. Önként és dühösen zárják ki magukat a társadalomból, vonulnak szoborparkba - még életükben. Lehet, hogy közérzetileg nekik jobb egy efféle rezervátumban, de nekünk végül is szégyen. Mert akárhogy is van, csak az derül ki, hogy mi nem tudtunk velük mit kezdeni, azontúl, hogy bokrétának használtuk őket ilyen-olyan választási listákon, mint Wittnert is. Hogy nem hagyták, az nem mentség. Talán lehet még tenni valamit, talán nem - az idő egyre kevesebb. Addig nyugodtan emeljenek emlékműveket.
