A történet - ami után többektől (újság- és blogolvasóktól) megkaptam, hogy "barom", "demagóg", "ez egy majom" - tavaly augusztusban kezdődött, amikor a miskolci közlekedési helyzet anomáliáira úgy próbáltuk felhívni a figyelmet, hogy a szerkesztőségünk előtti négysávos úthoz lementünk fotós kollégámmal. Épp ott a zebra; a fotós elővette kameráját, és - ily módon egy találomra kiválasztott időpontban és helyszínen - három percen belül sikerült rögzítenie nyolc, a tilos jelzést figyelmen kívül hagyó autó(s)t.
(Ezt a "kísérletet" néhány héttel később a Miskolcra érkező Kékfény-stáb is megismételte, ugyancsak véletlenszerű mintavétellel.)
A tapasztaltakat megírtuk, rákérdeztünk a helyi hatósági illetékeseknél, azt is megírtuk, a videókat publikáltuk az újság internetes felületén, az olvasói reakciókat ugyancsak cikké szerkesztettük, jómagam a szakmai webnaplómban polemizáltam a tarthatatlan helyzeten. Néhány nap, néhány hét elteltével azt konstatálhattam, hogy nemigen fog történni semmi.
Holott botcsinálta közlekedésbiztonsági statisztikusként egy hevenyészett számítgatást is beleszőttem cikkeimbe: ha figyelembe veszem, hogy a borsodi megyeszékhelyen legalább öt olyan frekventált gyalogátkelőhely van, ahol nagy a gyalogos- és gépjárműforgalom (nyilván hússzor ennyi van) napi nyolc órában, és a "három perc alatt nyolcan át a piroson" aránypárját kiterjesztem az év 365 napjára, az annyi mint... Több mint egymillió!
Tehát - s ezúttal visszafogom magam - évente százezres nagyságrendű azoknak a szituációknak a száma, amikor a gyalogos tudván tudva, hogy az autóknak piros a lámpa, lelép a járdáról, elindul át az úton, és közvetlen életveszélyben találja magát. Munkatársaimmal már rég megfigyeltük, hogy a szerkesztőség előtti inkriminált zebrán - amely az országos főutak bevezető szakaszán található - rendre úgy megyünk át, mintha nem volna lámpás csomópont: ha zöld a jelzés, körülnézünk, s megvárjuk, míg két-három kocsi még átsuhan (nyolcvannal, százzal). Ismétlem, egy kétszázezres megyeszékhely belvárosában vagyunk, és nem a kehidakustányi bekötőúton.
Egymillió. Nem tudtam kiverni a fejemből a hatalmas számot. Ha gyermekem lenne, ki merném engedni az utcára?
Egymást követték az újságcikkek, egy magas rangú rendőri vezető azt nyilatkozta, hogy bár mélységesen nem ért egyet a citált adattal, tény, hogy a közlekedésbiztonsági helyzet nem a legjobb. Ám ez - mint mondta - nem csoda, hiszen a városban a közúti ellenőrzésre bevethető (szakirányú) rendőrségi alkalmazottak száma nulla... Egyszerűen nincs ember. Egy másik rendőrségi vezető is nyilatkozott, cáfolva az előbbieket, mondván, van rendőr, csak nem tökéletes az ellenőrzés és szankcionálás gyakorlata. S ha sok is a piros lámpának fittyet hányó szabálytalankodó, évente vagy félszázat igenis elkapnak belőlük! Bár ha tetten érik, nehéz elkapni - az autós üldözés módszerét a krimikből még nem vette át a magyar rendőrség -, és ha elkapják, nehéz megbüntetni; lásd a "rokonom vezette a kocsit, de ellene nem vallok" jogi abszurdját. Ráadásul csak csekély súlyú kihágásnak számít.
Az ORFK egyik legfelső vezetőjét is sikerült Miskolcra csalnunk, ő interjúnkban az imént említett jogi problémát hangsúlyozta, de bizakodó volt az előrelépést illetően. Amikor az inkriminált zebrán át a kocsijához kísértem szerkesztőségbeli látogatása után, megjegyeztem: talán ha most mindkettőnket elgázolna egy 120-szal átvágtató kamion, kiderülne, lehet-e gyors, hatékony intézkedéseket tenni.
*
Pár nappal később robogóval hazafelé tartottam, az eddigiek színterétől mintegy kilométeres távolságra, épp azon az útszakaszon, amire a miskolci rendőrkapitány ráláthat, ha a hivatali szobája ablakán kitekint. A kocsioszlopba tagozódva motoroztam, az előttem haladóra tapadva, részben mert ha a robogós kihagyja az egészséges féktávot, egy autó mindjárt elé vág, részben hogy a mikrobusz háta leárnyékolja a délutáni napot, ami pont a szemembe tűzött. Már csak azt vettem észre, hogy ahogy előttem ő, úgy én is a piros lámpánál csúszok át a kereszteződésen.
Szinte azonnal beugrott az ötlet. Noha akaratlanul, elkövettem azt, ami miatt száguldozó autósok ezreit akarom cikkeimmel kárhoztatni, tehát megértem a feljelentésre. Nem látott senki, pláne egyenruhás (a rendőrkapitány sem nézett ki épp az ablakán), úgyhogy csak én magam tehettem feljelentést.
Kitüntetett figyelem mellett vették fel a vallomásomat, a rendőrségi előadón kívül az illetékes osztályvezető is ott ült, minden mondatot, minden szót velem egyeztetve gépeltek be (a DOS-os jegyzőkönyvező számítógépprogramba), figyelmeztetve, hogy nem vagyok köteles magamra nézve terhelő nyilatkozatot tenni, de ha megteszem, az elég "bizonyíték" a megbüntetésemhez.
Néhány héttel később megkaptam a kiszabott 10 ezer forintos bírságot, ettől eltekintve azonban az eltelt fél év során sem a közlekedésrendészeti hatóságtól, sem a városi önkormányzattól nem jutott el hozzám semmilyen megkeresés. (Olyasmire gondolok, hogy "Kedves újságíró, látjuk, ön is igyekszik a maga eszközeivel tenni a biztonság növelése érdekében, kérem, működjünk együtt stb.") Levélben megkerestem a megyei főkapitányságot, illetve a baleset-megelőzési tanácsot, hogy felajánljam a segítségemet (webnaplómban) a robogókkal kapcsolatos ismeretek, KRESZ-tudnivalók, egyebek terjesztése tárgyában, de válaszra sem méltattak.
A bírság ellen fellebbeztem - sikerrel. Ötezerre mérsékelték. De emellett részletesen előadtam, hogy (ön)feljelentésemmel nem a felesleges pénzkidobás volt a szándékom, hanem arra kívántam felhívni az illetékesek figyelmét, hogy ne csak engem igyekezzenek szankciók útján szabályosabb közlekedésre bírni, hanem másokat is. Valamint jeleztem, hogy ellentmondásokat látok a napi közlekedésirányítási gyakorlatban, ezek ugyanis jóformán elkerülhetetlenné teszik a percenként bekövetkező KRESZ-sértéseket.
Teltek a hónapok, és a bíróság egyszer csak eltörölte az egész bírságot. Mondván, szemben azzal, amit a rendőrség közölt a vallomástételkor, korántsem elegendő, amit én magam elmondtam. Nevezetesen, hogy igazolva legyen - tanúk és bármi egyéb híján - a szabálysértés ténye, különösen annak körülményei. A bírósági indoklásból némi korholás olvasható ki a rendőrségre nézve, amely semmilyen erőfeszítést sem tett, hogy a csak tőlem ismert történést rekonstruálni tudja. A bírságnak tehát annyi.
De akkor mire volt jó ez az egész? Elértem valamit? Hogy fizetésre kötelezzenek, aztán mégse. Mikor beírtam a blogomba, hogy újra fellebbezek, megint megkaptam a kommentelők egyikétől, hogy micsoda marha vagyok, örülnék, hogy nem kell fizetnem! Újra nekifutottam, hogy elmagyarázzam, mi értelmét látom szimbolikus akciómnak. A drogkérdés zavaros társadalmi kezelésére rámutatni igyekvő önfeljelentő civilek példáját citáltam a leggyakrabban. És sosem voltam benne biztos, hogy a többség érti, mit szeretnék.
A "nem kell fizetni, mehetek isten hírével" elleni fellebbezésemet február végén tárgyalta a miskolci bíróság. Ügyvéd barátommal némi médiaérdeklődésre számítottunk, de tévedtünk. Arra is számítottunk, hogy a bíró megtalálja a módját, hogyan lehetne életben tartani kezdeményezésemet. Ebben is csalódnunk kellett. A bíró elmondta, hogy tökéletesen érti a szándékot, magánemberként sok sikert is kíván, de neki most csak az a dolga, hogy megállapítsa, a bírságot megsemmisítő előző döntés megfelelő volt-e. Állítunk-e mást? Nem, dehogy. Nos, akkor ennyi.
*
Mi volna még hátra? Feljelenteni a rendőrséget, hogy elégtelenül vizsgálta ki ügyemet? Hogy nem biztosítja a mindenkinek kijáró biztonságot a közlekedésben (amennyiben ez feladata)? Az önkormányzatot, hogy mulasztásokkal, de tevékenyen is részese a balesetveszélyes helyzetek állandó fenntartásának és újratermelődésének? A Belügyminisztériumot vagy a parlamentet, hogy olyan KRESZ-t alkotott és tart érvényben, amely például a robogósokat belekényszeríti a veszélyes közlekedésbe, avagy nem nyújt módot azok elkerülésére?
Nem tudom. Nem látom az utat magam előtt, amin mehetnék. Csak a balesetveszélyt, de azt annál inkább.
A szerző az Észak-Magyarország újságírója. Az ügy részletei a baloghattila.blogging.hu-n olvashatók.
