Az imposztor története egyáltalán nem egyedi, és a legkevésbé sem jelenti azt, hogy fel kellene adnunk a sajtóba vetett hitünket – mint az kiderül más hírhedt szélhámosok történeteiből is.
„Te is hírhamisító vagy, mint az a spiegeles újságíró?” – kérdezte tőlem egy rokonom karácsony este. Nem sokkal korábban ugyanis azt füllentettem, nem olvastam még a tőle ajándékba kapott könyvet. Csak hát kiderült, kritikát is írtam róla, pont ennek a lapnak a hasábjain. Mindez nem lenne több jópofa karácsonyi sztorinál, ha nem reflektálna arra, mennyire kártékony tud lenni egy álhírbalhé az egész újságírói szakma megítélésére nézve.
Amikor a fakenews-gyárak hírhamisítást kiáltanak
A #Relotius hashtag alatt véleményüket megosztók közül többen is a sajtó egészére vonatkoztatják a hazudós újságíró esetét, és ugyanígy tesz a politikailag motivált média: a Pesti Srácok például az ügyben annak bizonyítékát látta, hogy a bevándorlókat és menekülteket bemutató riportok – mifelénk, akárcsak nyugaton – csakis hazugságokra épülhetnek: „Az egész ügy végtelenül kínos, különösen a nyugati és magyar migránspropagandistáknak az. Így működnek a fakenews-gyárak…” – zárta beszámolóját a lap szerzője.
De nem maradt tétlen a trumpi Amerika berlini nagykövete sem, aki Amerika-ellenes propagandistáknak bélyegezte a Spiegel szerkesztői gárdáját.
| ||
És megszólalt az ügyben az egyik leghírhedtebb álhírgyáros, Tom Kummer is, mondván: „a Spiegel mindig is hazudott, ez tök egyértelmű. Nem is azért volt szokás olvasni, mert az igazságot keresték – csupán a fantasztikus szerzői miatt. És ezt teszik ma is, a Zeitnál, a Süddeutsche Zeitunnál és a FAZ-nál is.” Így hát legjobb, ha az ő történetével kezdjük összeállításunkat.
Tyson és a csótányok
A messziről jött ember azt mond, amit akar – legalábbis, amíg a közönség nem tud elkezdeni netezni. Ezt tapasztalhatta meg Tom Kummer, a Süddeutsche Zeitung egykori hollywoodi tudósítója, aki a kilencvenes években azzal csinált magának karriert, hogy olyan exkluzív infókat, és mélyen szántó gondolatokat csalt ki világsztárokból, amelyekre kevesen voltak képesek a szakmában – főként a Hollywoodból nézve marginális német piacon.
Mike Tyson például, amellett, hogy Nietzsche filozófiájáról beszélgetett vele, azt is bevallotta az interjúban, hogy a börtönben csótányokra vadászott, hogy általuk biztosítani tudja napi protein-szükségletét, Pamela Anderson elmesélte neki, mekkora hatással volt rá a cyberpunk-irodalom alapműve, a Neurománc.
A Courtney Love-val készült interjú pedig az alábbi, nemmindennapi kérdéssel indul: „Ms. Love, már jó 15 perce beszélgetünk, de nem értem, amit mond. Miért nem mondja el nekem, miről is szeretne beszélni?” A továbbiakban szó volt a hold nemiszervét felfaló Minotauruszról, gint vedelő sirályokról, és a művésznőt átjáró ürességről.
A szerkesztők, akárcsak az olvasók, imádták Kummer interjúit, így számtalan német lap rendelt cikkeket a svájci újságírótól, mígnem valamikor az ezredforduló táján konkurens riporterek (akik képtelenek voltak tartani az iramot a nagy sztárújságíróval) kiderítették, Kummer sose találkozott a meginterjúvolt sztárokkal, a válaszaikat korábbi cikkekből ollózta össze, a legizgalmasabb részek pedig a fantáziája szüleményei voltak.
A balhé miatt persze gurultak a fejek rendesen az érintett újságoknál. Kummert viszont nem nagyon hatotta meg a dolog, azt mondta, az ő célja a szórakoztatás volt, az interjúalanyok pedig nem lettek volna képesek ennyire érdekes anyagokat összehozni. Bár interjúkat már nem rendel tőle senki, szépíróként kifejezetten sikeres lett az elmúlt években, és film is készült róla „Bad Boy Kummer” címen.
Bizalmi kapcsolat
A Kummer- és Relotius-féle imposztorok leginkább annak köszönhetik sikerüket, hogy visszaélnek azzal a bizalommal, amely a minőségi – azaz nem a valamiféle agenda előmozdítása érdekében, célzottan hazudó – újságírás alapját adja.
| ||
A szakma ugyanis bizalmi kapcsolatok komplex hálózatára épül: az olvasó megbízik a kedvenc lapjában, a szerkesztő az újságíróban, az újságíró a forrásában – ám a rendszerbe könnyen hiba csúszhat, ha a bizalmi szálakkal visszaélnek.
A forrássai okozták például a Pulitzer-díjas Judith Miller vesztét, aki bejáratott pentagoni kapcsolataira építve írta meg a kétezres évek elején, hogy Irak bizonyítottan tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. A cikkei sokak szerint hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai közvélemény támogatni kezdte az iraki beavatkozás tervét – amikor pedig kiderült, hogy az információ alaptalan, a cikkeket megjelentető The New York Times nyilvános bocsánatkérésre kényszerült.
Hasonló helyzetben találta magát a Rolling Stone magazin díjnyertes szerzője, Sabrina Erdely, aki egy egyetemi nemi erőszak ügyet próbált felderíteni – ám mire riportja kijött a nyomdából, kiderült, a részletesen feltárt és dokumentált történet valójában meg se történt. A magazin erre egy újságírókból és egyetemi tanárokból álló csapatot bízott meg, hogy göngyölítse fel az ügyet (a cikk helyén most az ő riportjuk olvasható).
| ||
Ebből kiderül, hogy Erdely túlságosan megbízott az áldozat beszámolójában (és pár névtelen bejelentésben), aki cikke elsődleges forrása volt. Mivel egy egyetemi alkalmazott mutatta be őket egymásnak, nem kérdőjelezte meg a története valódiságát, és mivel nem akarta az interjúalanyt tovább traumatizálni, eltekintett attól is, hogy bizonyos kényes kérdéseket újra meg újra felhánytorgasson neki – épp emiatt nem kereste fel magát az elkövetőt és az áldozattal állítólag rossz kapcsolatban lévő szemtanúkat sem.
Szándékos átverés
Más esetekben az újságíró szánt szándékkal torzít, és veri át szerkesztőjével együtt az olvasókat is. Bár a konfabulátorok nagyrészét kiszűrik a szerkesztők (és a cikkek valóságtartalmát vizsgáló úgynevezett „factcheckerek”, akikből a Der Spiegel is tartott körülbelül hetvenet) már azelőtt, hogy első cikküket megjelentethetnék – akadnak páran, akik sikerrel áthazudják magukat minden akadályon – például bizonyítékokat hamisítanak, vagy újságírói díjaiknak és népszerűségüknek hála az autenticitás látszatát keltik.
Az ezredfordulón a The New York Timesnak dolgozó Jayson Blair például hamis számlákkal bizonygatta szerkesztőinek, hogy tényleg a járt a riportjai helyszínén, miközben a sztorikat valójában a nappalijában agyalta ki. A nyolcvanas években pedig Janet Cooke Pulitzer-díjat is kapott a nyolcéves heroinfüggő kisfiúról szóló, Washington Postban megjelent riportjáért a nyolcvanas években – vesztére a cikke annyira megindítóra sikerült, hogy a hatóságok kutatóexpedíciót indítottak a kisfiú megmentésére, ami kiderítette, kamu az egész.
Szintén nagy vihart kavart Stephen Glass esete, aki egy 15 éves hackert mutatott be a New Republic-ban megjelent riportjában. A sztori szerint a tehetséges fiatal feltörte az egyik legnagyobb amerikai szoftvercég rendszerét, a cég viszont, ahelyett, hogy feljelentést tett volna, felvette az ifjú zsenit. Mivel 1998-at írtunk, senkinek nem tűnt fel, hogy a megnevezett szoftvercég nem létezik – Glass szerkesztője ugyanis Google-keresés helyett felhívta a Glasstól kapott számon a cég feltételezett igazgatóját, nem tudván, hogy a vonal túloldalán valójában Glass egyetemista testvére van, aki készségesen mindent megerősített, ami a cikkben szerpeelt.
A New Republic konfabulátorát végül a Forbes online szerkesztősége buktatta le: online adatbázisok segítségével bizonyították, hogy a cikk egyik megszólalója sem létezik.
A magyar miniszterelnök színre lép
A magyar sajtóban is volt példa olyan történetre, amely sokakban gyanút keltett. A legismertebb eset, amikor 2001-ben Frei Tamás bemutatott egy orosz bérgyilkost, aki állítólag egymillió dollárért készen állt volna megölni Magyarország akkori miniszterelnökét – a riportból nem csak azért lett botrány akkoriban, mert ízléstelen volt Orbán Viktor meggyilkolását sugalmazni egy kereskedelmi tévében (ami az RTL Klub vezérigazgatójának felmondásához vezetett).
Bárkit, bármikor (Frei Tamás újságíró)
Magyar Narancs: Mit gondol most a műsorban elhangzott kérdéséről? Magyar Narancs: Mit gondol most a műsorban elhangzott kérdéséről? az RTL Klub A riporter: Frei Tamás című műsorában. Kisvártatva jobboldali értelmiségiek és újságírók tiltakoztak, és bár az RTL Klub első nyilatkozatában visszautasította a tiltakozókat, másnap bocsánatot kért Orbán Viktortól, a múlt héten pedig felmondott az RTL Klub vezér- és programigazgatója.
Nem sokkal később ugyanis Juszt László azzal állt elő, megtalálta a feltételezett bérgyilkost, aki elmondása szerint egy hobbiból statisztáló bolti eladó, és abban a hitben beszélt a műsorban, hogy egy másodkategóriás játékfilmben fogják felhasználni a felvételt. Hogy mi az igazság, azt máig se tudni.
| ||
Pár hete a Mérce.hu kezelt példamutatóan egy kínos, bár kevésbé súlyos helyzetet: miután hírt kaptak róla, hogy egy rendszeres vendégszerzőjük több cikkében is teljes bekezdéseket emelt át forrásmegjelölés nélkül, az ügyet kivizsgálták, és közleményben tájékoztatták olvasóikat, hogy a szerző cikkeinek a jövőben nem adnak felületet.
Hasonló módon jár el mellesleg a legtöbb nyugati lap is: mondatról mondatra megvizsgálja az inkriminált szerző cikkeit (ha nem is mindet, de a legismertebbeket és leggyanúsabbakat), az olvasók tudatára hozza, hogy hibázott, és a szerző cikkeinek online kiadását ellátja egy figyelmeztető jelzéssel, hogy mindenki tudja, az ott leírtak nem érdemelnek feltétlen bizalmat.
Ám mégis...
Az internet elterjedése után persze sokan azt gondolták, az imposztoroknak befellegzett – hiszen egyre több információ válik ellenőrizhetővé, és szinte minden interjúalany hozzá tud férni a róla írottakhoz, el tudja olvasni a leírtakat valamilyen online fordító segítségével, és jelezni tudja a problémáit.
Relotius egyik cikke például – amely egy Trump-imádó kisvárost mutatott be –, annyira felingerelte az ott lakókat, hogy ketten közülük neki is álltak pontról pontra megcáfolni a leírtakat, de mire megjelent a beszámolójuk, Relotiust már saját szerkesztősége is leleplezte (egy társszerzője akadt ki azon, hogy miféle cikk alá került a neve).
Charles Lane, Glass egykori szerkesztője a Washington Postban írt a napokban arról, mennyire meglepte, hogy még Glass után – a mostani technológia mellett – is van lehetősége egy újságírónak hazugságokra építeni a karrierjét. Ám pont a növekvő forráshiány, az újságírók túlterheltsége könnyen vezet hibákhoz és figyelmetlenségekhez – és persze lehetőséget ad a csalóknak, hogy visszaéljenek a helyzettel.
Éppen ezért, ha változást akarunk elérni, nem elfordulni kell a sajtótól, hanem támogatni azokat, akiket erre érdemesnek tartunk. A Relotius-féle hazudozók ráadásul csak egy kis számú témakörben képesek sikeresen mozogni – amelyekre, úgy látszik, a szerkesztőknek és a factcheckereknek innentől jobban kell figyelniük – hiszen cikkei messzi tájak embereit mutatták be, lehetőleg olyan módon, ami összhangban volt az olvasók és a szerkesztők előítéleteivel, ezáltal nem keltve gyanút és nem adva lehetőséget a megfelelő elszámoltathatóságra.
Ugyanez egy belpolitikai, korrupciós vagy a hazai társadalmat bemutató riport esetében aligha történhetne meg – remélhetőleg tanultunk ebből eleget ahhoz, hogy a jövőben más esetekben sem.
