Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. október 5-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Argentína az október 22-i választásokra készül. Két közgazdász áll a közvélemény-kutatások élén. Az egyikük Sergio Massa, a gazdasági miniszter – tekintettel arra, hogy az éves infláció 100 százalék fölött jár, nem lehet könnyű dolga a kampányban –, a másik különleges figura, akit mintha Urbán Lászlóból, Orbán Viktorból és Bayer Zsoltból, azaz egy libertariánus közgazdászból, egy populista politikusból és egy szélsőjobbos propagandistából gyúrtak volna össze. Javier Milei szerint nincs szükség központi bankra, honfitársáról, Ferenc pápáról pedig olyanokat szokott nyilatkozni, amihez képest Bayer kommentjei pápasimogatásnak tűnnek. (Az argentin választások október 22-i első fordulójából ők ketten jutottak tovább. A második fordulót november 19-én tartják. – A szerk.)
Argentína gazdasága nemcsak az ilyen új látványosságok, vagy a magas infláció miatt érdemes a magyar közönség figyelmére, hanem azért is, mert az államadósság tavalyi, legutóbbi átstrukturálásakor az ország a valaha volt legnagyobb IMF-hitelt vette fel. Érdekesség az is, hogy ekkor az IMF egyik legádázabb kritikusa, a Nobel-díjas Joseph Stiglitz is megdicsérte a washingtoni intézményt a növekedéspárti konstrukcióért, és még azt is hozzátette, hogy ha az IMF nem létezne, akkor újra ki kellene találni.
Ám az argentin infláció és a gazdaság összképe azóta sem megnyugtató, s a nemzetközi befektetők nem véletlenül lettek roppant idegesek, amikor Milei az élen végzett az előválasztáson. A populista és a szakmai érvek csatájában erős déjà vu érzés fogott el, és arra gondoltam, érdemes lenne visszajátszani az elmúlt évtizedek argentin gazdaságpolitikai fejleményeit: a 2001-es államcsőd időszakát és az államadósság azóta tartó, időnként egészen unortodox menedzselésének történetét. Már csak azért is, mert e történetnek van némi relevanciája Magyarországról nézve is – de a párhuzamokkal ezúttal is kéretik óvatosan bánni!
A nagy remények évtizede
Carlos Menem elnök hivatali idején, a 90-es évek első felében fontos változások kezdődtek. Elindult a liberalizáció, a privatizáció, új exporttámogatási program született. A kérdés az volt, tud-e szakítani a kormány a rossz hagyományokkal: a gazdasági populizmus reflexeivel, az állami túlköltekezéssel és a magas inflációval. Az árfolyam-politikában kulcsfontosságú fordulat volt, amikor a pesót 1:1 arányban az amerikai dollárhoz kötötték. A pozitív hatások hamar megmutatkoztak: gyorsult a külföldi működőtőke beáramlása, a GDP 5-6 százalékkal nőtt évente, és az infláció egy számjegyűre csökkent. A következő években az életszínvonal töretlenül emelkedett, és egyre több középosztálybeli család engedhette meg magának azt, hogy télen Floridában üdüljön.
A dollárhoz rögzített peso azonban kockázatos konstrukciónak bizonyult. Az egyre erősebb helyi valuta miatt az ország külkereskedelmi, majd a fizetési mérlege is romlani kezdett, a gazdaság recesszióba fordult, és meglódult a munkanélküliség. Ám a kormány nem akart leértékelést, mert az bajba sodorta volna azokat, akik dollárban adósodtak el, de pesóban keresték meg a pénzüket.
Az államcsőd
Ekkor ütött be 2001. szeptember 11. A következő hónapban már az argentin kötvények kockázati felára volt a legmagasabb a világon. A kormány a nyugdíjak és a köztisztviselői bérek csökkentésére és egy sor egyéb költségvetési megszorításra kényszerült. Az IMF azonban nem elégedett meg ezzel, és novemberben nem utalták át a program szerint esedékes összeget. A hírre a tőke menekülőre fogta, s emiatt december 2-án a pénzügyminiszter újabb drasztikus intézkedéseket jelentett be: három, majd tizenkét hónapra befagyasztották az összes bankszámlát, és csak limitált értékben, heti egy alkalommal lehetett pénzt felvenni a bankokban. Hamarosan bejelentették a magánnyugdíjrendszer államosítását is. Újra beigazolódott Rüdiger Dornbusch egykori mondása: „A válság a vártnál sokkal lassabban érkezik meg, de sokkal gyorsabban zajlik le, mint amire számítottunk”.
Utcai tiltakozások indultak a kormány és az IMF ellen, mire 2001. december 19-én rendkívüli állapotot hirdettek – a zavargások így is 28 halálos áldozatot követeltek. Az elnök lemondott, utódja decemberben bejelentette az államcsődöt, majd ő is távozott a színről. Az új kormány 2002 januárjában 30 százalékkal leértékelte a pesót. A bankbetéteket bizonyos összeghatár felett állampapírrá minősítették és nyolc évre zárolták. Áprilisban egy dollár már 3,5 pesót ért. A devizaszámlák egyenlegét pesóra konvertálták, így a dollárban takarékoskodók egyik hónapról a másikra elveszítették megtakarításaik értékének nagy részét. A munkanélküliség elérte a 20 százalékot, az infláció meghaladta a 40-et. A középosztály jelentős része elindult a lejtőn, a szegénységi küszöb alatt élők aránya az 1998-as 26 százalékról 2002-re 58 százalékra nőtt.
Mi legyen az államadóssággal?
Argentína az államcsőd után nem állította le minden fizetési kötelezettségének a teljesítését. Az IMF-fel régi kapcsolatban álltak, nem először fordultak a washingtoni szervezethez, és tudták, nem is utoljára. Soha ennyire nem volt szükség a segítségükre, és soha ennyit nem szidták őket.
Az IMF-ről szóló kormányzati kettős beszéd, amellyel Magyarországon 2010-től ismerkedhettünk meg, Argentínában már jóval korábban divatba jött.
Amikor egy ország nem fizet, az adósok és a hitelezők gazdaságpolitikai szempontjai – a közös érdekek ellenére – elválnak egymástól, még akkor is, ha a két oldal egyetért a csőd okaiban és akár még a makrogazdasági kilátásokban is. Az IMF nyitott volt bizonyos engedményekre, de közben a morális kockázattól is tartottak: attól, hogy az argentin kormány azonnal lazít, amint ők engedményeket tesznek. A nagy kérdés azonban nem az IMF-tartozás sorsa volt, mert feléjük a kormány igyekezett teljesíteni, hanem az adósság nagyobbik részének a jövője.
Az argentin tartozásokon belül 2004-ben közel 60 százalékra rúgott a kötvénytulajdonosok beragadt követelése. A kiszolgáltatottságuk kapóra jött a Kirchner-kormánynak: a lehető legnagyobb adósságcsökkentési arányt igyekeztek velük szemben kikényszeríteni. Az adósságterhek jelentős részétől megszabaduló gazdaság víziója nagyon csábítónak tűnt. A végső határidőig, 2005 februárjáig a kötvénytulajdonosok több mint háromnegyede jelezte, hogy elfogadja a kormány diktátumát. Sebastian Edwards közgazdász későbbi számításai alapján az egyezség mintegy 75 százalékos értékvesztést okozott számukra. Ez nemzetközi összehasonlításban kirívóan magas aránynak számított.
Az unortodox válságkezelés során a kormány tehát nemcsak a megtakarításaikat a bankszámláikon gyűjtögető állampolgárait, hanem a kötvénytulajdonosok túlnyomó többségét is megszabadította követeléseik nagy részétől. A kötvénycsere lehetőségét még egyszer megnyitották 2010-ben, s a sikeres akciót követően már csak az eredeti adósság 7 százalékára rúgott a régi papírjaikat megtartó kötvénytulajdonosok követelése. Ők amerikai bírósághoz fordultak, és közben igyekeztek minden külföldi állami eredetű argentin vagyonra rátenni a kezüket. Felperesként úgy érveltek, hogy Argentína nem tartotta be a kötvények kibocsátásakor vállalt kötelezettségeit, és arra is hivatkoztak, hogy a kormány a hitelezők egy csoportját szándékosan kedvezőbb helyzetbe hozta a többieknél.
Rövid életű részsikerek
A következő évek adataiból első ránézésre úgy tűnhet, hogy a fenti művelet meghozta a gyümölcseit. A 2000-es évek második felében évente 8–10 százalék közötti GDP-növekedést mértek – csakhogy 2008-tól ez a kisebbfajta argentin gazdasági csoda gyorsan véget ért, és akkor sem folytatódott, amikor az országok zöme már kikászálódott a válságból.
Az újabb argentin mélyrepülés oka az volt, hogy miután az adósságterhek csökkentek, a gazdaságirányítás kiengedett, és a gyorsan jött konjunktúra éveiben több súlyos hibát is elkövetett – beigazolódtak az IMF morális kockázattal kapcsolatos legrosszabb várakozásai. Miguel Kiguel korábbi argentin pénzügyminisztériumi államtitkár szerint elsősorban az inflációból származó többlet-adóbevételekre építettek, és eközben fokozatosan felélték a devizatartalékokat. Nem törekedtek arra, hogy megjelenjenek a nemzetközi pénzügyi piacokon. A fogyasztói árindex manipulációi is sokat ártottak a gazdaságpolitika hitelességének: az infláció növelésével a kormány a pesóban elszámolt adósságot értékelte le, amit sokan kötelezettségszegésnek tekintettek. A kormány nem vette komolyan a költségvetés és a folyó fizetési mérleg hiányának lassú növekedését sem.
A következő években a megmaradt kötvénytulajdonosokkal folyó per is megnehezítette a kormány életét. Az amerikai bíróság 2012-ben, ekkor még nem jogerősen, elmarasztaló ítéletet hozott, ami alapján Argentínának teljes mértékben kártalanítania kellett azokat, akik nem vettek részt a korábbi kötvénycserékben. A piac azonnal beárazta azt, hogy Argentína nem fogja teljesíteni a kötelezettségeit, és emiatt hosszú távon is kiszorulhat a nemzetközi hitelpiacokról. A kamatok gyorsan emelkedtek. 2014. június 16-án az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is helybenhagyta a korábbi ítéletet. Ezt követően intenzív tárgyalások kezdődtek a kötvénytulajdonosok és az argentin kormány között, de a bíróság által megszabott határidőig nem született megállapodás, így az arra illetékes nemzetközi hatóság augusztusban Argentínát fizetésképtelennek nyilvánította. Ekkor már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy a világ legnagyobb szuverén adósa annak idején megpróbálta pénzre váltani a zsarolási pozícióját.
Az egyeztetések a következő hónapokban tovább folytak, végül a 2015-ben hivatalba lépő új elnök, Mauricio Macri úgy döntött, hogy eleget tesznek a bírósági ítéleteknek, és teljes mértékben kártalanítják a kötvénytulajdonosokat. Az ország ezzel a fájdalmas lépéssel lezárt egy korszakot – de sokan már akkor tudták, hogy nem ez lesz az utolsó adósságátstrukturálás, és a múlt árnyai tovább kísértenek majd.
Az argentin paradoxon
A vezető argentin egyetem, az Universidad de Buenos Aires közgazdasági tanszékén ma is működik a külföldi adósság múzeuma. Az adósságmenedzselés történetét bemutató intézmény egyik munkatársa szerint az IMF népszerűtlenségét Argentínában csak Margaret Thatchernek sikerült a Falkland-háború idején felülmúlni, de neki is csak ideig-óráig.
Az IMF-et övező közutálat olyan erős, hogy 2019-ben erre bazírozva választást lehetett nyerni.
Alberto Fernández elnökjelölt mindent erre a lapra, az IMF kárhoztatására tett fel, és nyert is – majd kisvártatva ő is az IMF-hez fordult segítségért. Más megoldás a járvány idején ugyanis nem kínálkozott: Argentínának ekkor már 323 milliárd dollárra, a GDP közel 90 százalékára rúgott a központi államadóssága, és a kormánynak 2020-ban több mint 52 milliárd dollárnyi kötelezettsége járt le. A feleknek végül sikerült megegyezni, majd az adósság újabb jelentős átstrukturálása következett, és végül 2022-ben aláírták a valaha volt legnagyobb IMF-hitelmegállapodást.
Argentínában a populista politikusok nem véletlenül tartják folyamatosan napirenden az IMF-ről szóló összeesküvés-elméleteket. Az országot irányító elitnek nagy felelőssége van az argentin paradoxonban: abban, hogy ennek a 20. század elején még virágzó, hatalmas, nyersanyagban gazdag országnak ilyen mélyre sikerült leküzdenie magát.
A kétezres évek második felében az infláció, a laza költségvetési és monetáris politika hátterében a társadalomkutatók a jelentős jövedelemelosztási konfliktusokat vélték felfedezni. Az infláció jól leplezte a jövedelmek átrendeződését, az egyenlőtlenségek növekedését – és ebből a társadalmi csapdából nem egyszerű kitörni.
Daron Acemoglu és James Robinson Miért buknak el a nemzetek? című könyvükben az elmúlt évtizedek válságainak okait az intézményi környezet állapotára vezetik vissza. Úgy látják, a demokrácia politikai intézményeinek megjelenése után az ország gazdasági intézményrendszere nem fejlődött eléggé. Az az elit, amelynek a pozíciói veszélybe kerültek a demokratizálódó politikai keretek között, minden eszközzel igyekezett megerősíteni a hatalmát, és megvédeni a gazdasági érdekeit. S ezt azért tehették meg ilyen könnyen, mert megtalálták a lakosság nyelvét; azokét az argentinokét, akik a modernizációt szorgalmazó szakpolitikusok elvont üzeneteit nemigen értették, nap mint nap megtapasztalták viszont a közszolgáltatások romló minőségét és az életszínvonal csökkenését.
Az egymást váltó populista rezsimek intézkedései nyomán a gazdaság felélte a hosszú távú növekedés forrásainak jelentős részét,
a gazdaság pedig 2008-tól, időnkénti felfutásokkal ugyan, de összességében stagnált. Igaza van Kenneth Rogoffnak, az IMF korábbi vezető közgazdászának: „Argentína volt jóformán az egyetlen jelentős ország, amely az alacsony kamatok időszakában az elmúlt években összeomlott. Olyan ez, mint amikor valaki belefullad a bokáig érő vízbe.”
A Magyar Narancs és a Tea Kiadó közös kiadásában megjelent a szerző Barkácsolás a gazdaságirányításban című kötete, telis-tele hasonlóan izgalmas és tanulságos történetekkel.
