Milyen ember lehet az, aki jobbulást kíván egy halálos betegnek?

Publicisztika

Gulyás Gergely a múlt heti kormányinfón viszonylag új arcát villantotta meg. Hogy milyet, arra keressük a szót. Szubjektív jellemrajz.

Cinikus? Elcsépelt. Bunkó? Kevés. Tudatlan? Csak nem! Hiszen miniszter.

Gulyás Gergelyt a hanghordozása, az üresen csillogó tekintete és, bocsánat, a szája állásából ítél(kez)ve akár lelketlen embernek is gondolhatjuk. És üresfejűnek. Kobak, amibe data tölthető. Ha robotot gyártanánk, Gulyás Gergelyről mintázhatnánk.

Persze biztosan okos is ő, ha elvégezte a jogi egyetemet és csúcsminisztériumot vezet, de hogy közben ostoba, az meglehet. Az ábrázatán túl azért is tekinthetünk rá így, teljes elfogultsággal persze, mert aki a NER-ben képes szóvivői szerepet vállalni, az csakis ostoba ember lehet. Akarhatja-e bárki, akinek kicsi sütnivalója is van, hogy ennyien és ennyire utálják?

A NER szócsövének lenni a legundokabb szerep lehet.

Mezei NER-es politikusként legalább csak a saját nevemben vagyok, aki vagyok. Olyan, amilyen. De szóvivőként megnyilvánulni, bejelenteni azt a sok bosszantó dolgot, ami miatt aztán minimum a fél ország a pokolba kíván, vagy szigorúan NER-koordinátákon belül maradva csípőből válaszolni médiamunkások keresztkérdéseire – ilyesmit, tartósan, csak érzéketlen ember vállalhat. Akkor is, ha jól megfizetik.

Gulyás Gergely a múlt héten némiképp új arcát villantotta meg. Hogy milyet, arra keressük a szót.

"Miniszter úr, mit üzen Karsai Dánielnek?", kérdezte az újságíró Gulyástól a legutóbbi kormányinfón. "Nem ismerem őt, nincs okom üzenni", felelte egy vállrándítás kíséretében a miniszter, majd folytatta: "Természetesen jobbulást kívánok, ez magától értetődik." "Egy halálos betegségben szenved", jegyezte meg erre az újságíró. "A lehető leghosszabb ideig, a lehető legjobb kondíciót kívánom és mindig bízzunk a csodában", csavart egyet szavain Gulyás Gergely. Cinikus. És bunkó is. De még mindig keressük a legideillőbb szót.

A hírek már hetek óta Karsai Dániel alkotmányjogász esetéről szólnak, aki a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságán harcol a magyar kormánnyal azért, hogy ha betegsége okán már emberi méltóságán alulinak érezné a létezést, életvégi döntést hozhasson, és ehhez legálisan segítséget is kérhessen. Gulyás Gergely viszont, szintén jogászként, csodát emleget, csak arra hivatkozik. Terel. Pedig a magyar társadalom túlnyomó többsége ma már eutanáziapárti, reprezentatív felmérések, nyilvános szavazások igazolják. Erre a tényre illene normálisan reflektálnia egy miniszterelnökséget vezető miniszternek.

Karsai Dániel Facebook-posztban válaszolt, a maga fanyar humorával „ismeretlenül is” megköszönte Gulyás Gergelynek, hogy jobbulást kívánt neki és hogy bízik a csodákban, de hozzátette: a csoda fogalmával nem tud mit kezdeni. Ezért továbbra is követeli, hogy a kormány – amely teljesen ellenzi a jogszabály-módosítást az ügyben – biztosítsa az életvégi döntéshez való jogot, neki és minden magyar állampolgárnak.

Ha viszont Gulyás Gergely információ hiányában kívánt jobbulást, vagyis nem volt tisztában azzal, hogy Karsai Dániel betegsége a tudomány jelen állása szerint gyógyíthatatlan, akkor a keresett szó a miniszterre az, hogy tudatlan. Ami, ez esetben is, jó nagy bunkóság a részéről, sőt, pozíciójából adódóan ciki is.

Ám, ha nem tudatlanul felelt, akkor kénytelenek vagyunk tovább keresni a szót. Ami mindent, de mindent magában foglal, amit Gulyás Gergelyről e pillanatban gondolunk. Megvan! Gonosz. Gonoszság, ahogy Gulyás Karsairól beszélt.

De valamiért még ez sem az igazi. Ekkor e sorok írójának eszébe jut pedagógus apja, aki 2007 végén hagyta el a magyar árnyékvilágot, s akinek a tekintetben mindenképp szerencsés a „távol léte”, hogy a NER-be beleőrülne. Életében ugyan még nem létezett az orwelli hangzású Nemzeti Együttműködés Rendszere, de a Fidesz már akkor olyan volt, amilyen, rendszerszinten. Úgyhogy mikor ez az apa meghallott egy fideszest a tévében, lesajnáló hangsúllyal mindig csak annyit mondott: szerencsétlen.

Azt már nem tudjuk meg, önmagát vagy a fideszest sajnálta-e jobban, mindenesetre a keresett szó megtaláltatott.

Ráadásul az sem kizárt, hogy Gulyás Gergely tényleg egy robot. Egy szerencsétlen robot. A Karsai-féle megnyilatkozására ez lehetne az egyetlen mentsége. Bár egy robot ma már jóval intelligensebb annál, hogy ne ismerné Karsai Dániel esetét.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.