A sztálingrádi csata kétmillió áldozatot követelt. Ez népirtásnak számít? Nyilvánvalóan nem, hiszen a népirtás egy nemzeti, etnikai vagy vallási csoport, vagy egy egész nép szándékos megsemmisítése. Ebben különbözik egy különösen kegyetlen, vagy sok áldozattal járó vérfürdőtől. Népirtást követtek el például az örmények, a zsidók és a tuszik ellen, amelyekhez sem az október 7-i mészárlás, sem a Gázai-övezet bombázása és ostroma nem hasonlítható. Mégis annyi szenvedélyt és dühöt vált ki a „Szentföld” szétmarcangolása és Oroszország Ukrajna elleni agressziója, hogy már az ENSZ „szakértői” sem látják a különbséget a kettő között. Annyira általános a félelem, hogy már nem halljuk meg egymást, és nem a nevükön nevezzük a dolgokat, ezzel pedig, Albert Camus-t idézve „csak növeljük a világ szerencsétlenségét”.
A szavak tisztázhatnak vagy összezavarhatnak egy helyzetet, felszíthatják vagy megfékezhetik a gyűlöletet, vég nélküli háborúba zárhatnak népeket, vagy segíthetnek nekik elfogadni a kompromisszum gondolatát. A szavaknak megvan a maguk súlya és dinamikája: próbáljunk csak meg békéről beszélni, miután egyszer elhangzott a „népirtás” kifejezés.
„De az a rengeteg gyűlölet?” – érkezik az ellenérv. Ha visszaemlékeznek, harminc évvel ezelőtt, amikor a palesztinok és az izraeliek hittek a békében, a gyűlölet már halványulóban volt, és el is tűnhetett volna. Ezt a reményt kell feléleszteni ahhoz, hogy ismét visszaszoruljon. Erre persze az szokott lenni a reakció, hogy szépek az álmok, de a realitás egészen más.
Ez igaz, de éppen a realizmus követeli meg, hogy újra elővegyük a két állam együttélésén alapuló béke gondolatát, mert ha nem ez, akkor mi legyen? Száz éven át tartó háború? Vagy egy olyan kétnemzetiségű állam, amiből senki sem kér, és amihez képest Libanon valódi Svájc lenne?
A kétállami megoldás újra terítéken van, Washington ezt sürgeti, az Európai Unió is ezt szorgalmazza, és szinte minden arab vezető erre törekszik, óvatosan, de meggyőződéssel.
Ezek tények, a legtöbben mégis rávágják, hogy a kétállami megoldás „nem működhet”, mert az izraeli jobboldal nem akar palesztin államot, a Hamász semmit nem akar, csak elpusztítani Izraelt, az izraeli baloldal vereséget szenvedett, a Palesztin Hatóság a végét járja, és egy gyerek is beláthatja, hogy „nincs kivel tárgyalni”.
Igen? Valóban? Mert a politikában kizárólag kőbe vésett helyzetek vannak? Mert az izraeli jobboldal szükségszerűen túl kell, hogy éljen egy ekkora kudarcot? Mert a Palesztin Hatóság agóniája örökké fog tartani, és egyedül a Hamász testesítheti meg Palesztinát? Mert lehetetlen, hogy az izraeli baloldal korábban visszatér a hatalomba, mint képzeljük? Mert ez a mostani földindulás nem fogja alapjaiban megváltoztatni a helyzetet, ahogy a jom kippuri háború után történt?
Az egyetlen biztos pont az, hogyha semmivel nem próbálkozunk, semmi nem is fog változni. De mi lenne, ha az Egyesült Államok és az Európai Unió úgy döntene, hogy újra elkezd dolgozni rajta, hogy visszaadja a béke hitelét, és világossá teszi, hogy tárgyalások és megállapodás hiányában felfüggeszti az izraelieknek és a palesztinoknak nyújtott támogatásait? Azon a napon minden újra lehetséges lesz, mert a palesztinok és az izraeliek túlságosan kimerültek ahhoz, hogy folytatni akarják a háborút. Ám a vitának ezen a pontján a semmittevésre elszántak kórusa egyik másik dallamot dúdol: azt, hogy „már túl késő”. Jól ismerjük ezt a nótát, amelyik zokogva temeti a kétállami megoldást, mint olyasmit, amire gondolni is kár, annyira elszaporodtak már az izraeli telepek a megszállt területeken. Azt szokták mondani, hogy Ciszjordániát „kilyuggatták”, de hány telepes is költözött oda mostanáig?
Körülbelül ötszázezer, ami sok, de négyszer kevesebb, mint az Izraelben élő és izraeli állampolgárságú palesztinok száma. Ha két állam lenne, és a zsidók ugyanolyan jogokkal és biztonságban élhetnének Palesztinában, mint az izraeli arabok Izraelben, akkor miért kellene elüldözni a telepeseket? Akik el akarnak menni, el fognak menni. Akik maradni akarnak, azok megtehetik, külföldi lakosként vagy palesztin állampolgárként.
„Abszurd”, „elképzelhetetlen”, „lehetetlen”, mondják majd. Igen, ma az lenne. De amikor abbahagyjuk, hogy ráteszünk még egy lapáttal a világ nyomorúságára azzal, hogy a megdöbbentő gyilkosságokat és a visszataszító megtorlásokat „népirtásnak” nevezzük, rá fogunk jönni: az egyetlen dolog, ami lehetetlen, az a status quo, és hogy a béke semmit sem tilt.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
(Címlapképünkön: A Rio de Janeiró-i Copacabana homokjába szúrt izraeli zászlókkal emlékeznek a Hamász iszlamista terrorszervezet fegyveresei által október elején meggyilkolt 1400 izraelire. Fotó: MTI/EPA-EFE/Antonio Lacerda)
