A helyzet annál is furcsább, mivel ritkán fordul elő egy ország életében, hogy egy évvel a választások előtt polgárai nemcsak azt nem tudják, hogyan zajlanak majd a választások, de azt sem, hogy kik közül választhatnak majd. Hiszen még mindig nem világos, milyen felállásban indul majd az ellenzék a jövő tavaszi országgyűlési választásokon, sőt, a felhozatal egyre csak bővül - szigorúan az egység és az ösz-szefogás érdekében. Igaz, jogállamokban az sem jellemző, hogy egy évvel az esemény előtt bizonytalan legyen a választásokat övező jogszabályi környezet: márpedig jelenleg ez a helyzet. A választási eljárási törvény ugyan ismert, de nem lehetünk biztosak abban, hol húzódnak majd az egyéni kerületek határai - a kormány épp most akarja biztosítani magának a lehetőséget, hogy a hatályos törvényi előírások ellenére akár közvetlenül a szavazás előtt is módosíthassa őket. Ezt az ötletet felfoghatjuk a regisztráció pótlásaként is - ha a választókat nem tudják a törvény erejével megszűrni, akkor a kerülethatárokat igazítják ki a kormánypárt számára legkellemesebb módon. Azt sem tudjuk, milyen kampányfinanszírozási szabályokat alkot majd a kormánytöbbség - de gyanítom, ezeket is a Fidesz-KDNP érdekei szabják majd meg.
A választási jogszabályokról tehát ma csak annyit tudunk biztosan, hogy még mindig nem tudjuk a pontos és fontos részleteket. Azt viszont egyértelművé teszi a 2011 decemberében elfogadott, a többségi rendszer irányába elmozduló választási törvény, hogy kormányváltásra csak a demokratikus ellenzéki erők összefogása esetén van lehetőség. Ezt a nem kormánypárti, ámde pártokat ma nem választó szavazók is megértették: ezt igazolja az Együtt 2014 átmeneti - a létrejöttét követően felívelt - népszerűsége.
Csakhogy az együttműködés kényszerének felismerését nem az összezárás, hanem a személyeskedéssel tarkított politikai viták elburjánzása és újabb politikai pártok megjelenése követte. Az ellenzéki közélet jelentős része egy éven át azt várta, mikor "tér végre vissza" Bajnai Gordon - és ahogy ez megtörtént, máris programot, partnereket és szavazói támogatást kért rajta számon mindenki. A legutóbbi felmérésekből az is kiderült, hogy a lehetséges ellenzéki szavazók az együttműködés körüli vitákat, a "pártot alapítok, hogy elősegítsem az összefogást" magatartást nem díjazzák: nemcsak az MSZP és az Együtt 2014 népszerűsége csökkent, de a választók több mint fele továbbra is bizonytalan maradt, vagy nem szavazna.
Dőlhet
A politikai pártok, jól tudjuk, a társadalmi törésvonalak szabta térben jönnek létre. A magyar választási rendszer (és nem csak az új, már az előző is) a bal-jobb vízválasztó, a két tömbből álló pártrendszer erősítésére törekszik, és a szavazatát elvesztegetni nem kívánó választópolgárt vagy-vagy választás elé állítja. Ám ennél a helyzet bonyolultabb. A 2010-ben a parlamentbe jutott két új párt - részben - új témákkal ért el választási sikert. A Jobbik a "cigánykérdést" kihasználó single issue pártként, az LMP pedig részben a liberális, részben a zöld és civil politika támogatóinak köszönhetően jutott a parlamentbe. Mindkét párt sikerében meghatározó volt az elitváltás üzenete is. De a 2010-es választásnak a kormányzás szempontjából nem volt valódi tétje: mindenki tudta, hogy a következő miniszterelnököt Orbán Viktornak hívják majd. Ennyiben 2014 más lesz, hiszen a kormánytöbbség kérdése nyitott. A következő választás annyiban viszont hasonlítani fog az előzőre, hogy a mostani ellenzék célja is az alkotmányozó többség megszerzése lesz. Ezt hirdette meg - a jogállami fordulat és az ország kormányozhatósága érdekében - az Együtt 2014 és az MSZP, de még az összefogást elutasító maradék LMP, Schiffer András formációja is. Ugyancsak az alkotmányozás kényszerét emlegeti Fodor Gábor, aki egy újabb liberális párt alapításával törekszik az összefogásra.
Épp ezért érthetetlen: ha minden szereplő elismeri, hogy a legfontosabb a kétharmados győzelem, miért e bohózatba illő ellenzéki tárgyalássorozatot, sőt több tárgyalássorozatot forszírozzák. Tárgyal az Együtt - azokkal, akik épp hajlandók vele. Tárgyal egy másik menetrend szerint az MSZP - ugyancsak mindenkivel, aki szóba áll vele. Az LMP is együttműködést akar - azokkal, akik nem vesznek részt a fenti két tárgyalás-széria valamelyikén. Ha minden így marad, a Fidesz hátradőlhet.
A 2010-es kormányváltást követő alkotmányos és gazdasági fordulat, meg a Fidesz kormányzása két jelentős társadalmi mozgalmat hívott életre. A Milla a szólásszabadság, szélesebb értelemben a jogállamiság védelme érdekében verbuvált jelentős támogatást. A munkaügyi, szociális, gazdasági kérdésekben a Szolidaritás nyomul: a mozgalom a munkavállalók és az alsó meg az egyre szűkülő középközéposztály érdekeit szólaltatja meg. Ma már nyilvánvaló, hogy e két kérdés szorosan összefügg, rendezésük oksági viszonyban áll egymással: működőképes, hatékony Alkotmánybíróság, kiszámítható parlament, jogállami korlátok nélkül nincs munkavállaló, aki biztonságban érezhetné magát, akárhány kulcsos is az adórendszer. Ugyanakkor az Együtt 2014 maga is koalíció, ennek minden buktatójával. A Milla láthatóan nem tud mit kezdeni az elitcserét hangoztató régi szlogenjével, ha Bajnaival és Oszkóval indul neki a kampánynak - vajon azok, akik a Millát mint a jogállam barátját támogatják, maradéktalanul elfogadják, ha Juhász Péter a Bajnai-csapat tagjaként válik politikussá? Az MSZP kivárásra játszik: nyitottak mindenki felé, de nemcsak az alkotmányról, hanem szakpolitikákról is beszélgetnének. Ha viszont úgy adódik, akár egyedül is megküzdenek a nagy sárkánnyal - különben nem költenének vagyonokat már most az óriásplakátjaikra. Távolságtartásuk, az, hogy nem adják fel az önálló indulás lehetőségét, részben érthető is: még ha nem is mindenben értenek egyet Bajnai javaslataival, de róla legalább tudják, hogy mit állít - míg az, hogy mit gondolnak a Milla és a Szolidaritás vezetői, nehezen kihámozható. Ráadásul a Haza és Haladás szakpolitikai elképzelései nem mindenben fedik a Szolidaritás eredeti üzeneteit. Mindeközben a szocpártnak saját magát is meg kell győznie arról: bármennyire is hősként állták az elmúlt évek támadásait, a gesztenyét csakis Bajnaiékkal közösen tudják kikaparni.
Egyik résztvevő sem teljesen konzekvens. Mindegyikük a kétharmad szükségességét és a jogállami fordulatot hangsúlyozza - ehhez viszont nem arról kell ma tárgyalni, hogy milyenek lesznek az adókulcsok és hány százalékos lesz a munkaadói járulék. Valóban: az ellenzék aligha teheti meg, hogy nem ad szabatos választási programot - de a szakpolitikai részletvitákban elmerülő szereplők mintha a ló túloldalára érkeztek volna meg. A kisebb pártoknál sem jobb a helyzet: az LMP és a belőle kiszakadt PMP esetében az országos lista állítása is kérdéses. Az LMP még ép egész korában sem tudott egy népszavazási kezdeményezést sikerre vinni, holott a kétszázezer aláírást még Seres Máriának is sikerült összeszednie. És vajon miben reménykednek a most alakult liberális párt szervezői? Aligha tudnak más programot hirdetni, mint a jogállami fordulatot - ezt viszont azok is mondják, akiknek még esélyük is lehet a megvalósítására. A "szavazz rám, hátha átlépem az öt százalékot" üzenete most, amikor a valódi tét a kétharmados többség, aligha csábít bárkit. Ha viszont csak azért hozták létre a pártot, hogy megalakulása után pár hónappal a szélesebb választási összefogás részese lehessen, úgy másra aligha lesz jó, mint hogy még egy szereplővel bővüljön a már így is kínossá váló vita: rendben, összefogok veled, de csak akkor, ha Béla, Irén vagy éppen Gyula nem lesz benne. Bár csodák biztos vannak, mégis nehéz komoly tömegvonzó képességet vizionálni egy Schmuck Andortól Mesterházy Attilán át Fodor Gáborig tartó összefogásba.
Minél több mindenki akar ösz-szefogni a többiekkel, annál zavarosabb, annál több konfliktussal terhelt az ellenzéki oldal. Ami még szórakoztató is lehetne - ha a következményei nem az ország sorsát érintenék. Érthetetlen ez a fejlemény azért is, mert a kormány minden sikerpropaganda ellenére érzékelhető eredményeket nemigen tud felmutatni - és a hiányadatok meg az érlelődő újabb költségvetési megszorítások semmi jót nem jósolnak. Az is világos, hogy Orbán 2002-ben megtanulta: csakis ellenzékből lehet nyerni. Azért vív látványos harcot mindenki - az IMF, az EU, a Nyugat, boldog és boldogtalan - ellen, mert csak így tudja elkötelezett táborát egyben tartani: nézzétek, mennyi mindenki ellen kell küzdenünk. Ezért nem is törekedett érdemi konszolidációra, és a hátralévő egy évben már nem is lesz módja rá. (Meg aztán nem is igen van mit konszolidálnia.)
A felek és a negyedek
Az ellenzéknek nincs sok ideje: el kell végre dönteniük, hogy miért, milyen célokért szállnak harcba és fognak össze - ha valóban az alkotmányozás és a jogállami fordulat érdekében megvalósítandó összefogás a cél. A részletes szakpolitikai programok fölötti viták és (látszat)egyeztetések csak arra jók, hogy az összefogást zátonyra futtassák, hogy a választók szemében felerősítsék a személyi torzsalkodások képét, és az együttműködési képtelenség látszatát keltsék. Ám ha "csupán" kormányzásra készülnek, le kell zárni a sehová sem vezető egyeztetéseket, és az együttműködésre törekvés helyett mindenkinek saját magát kell elhelyeznie a politikai térképen.
Sokan példálóznak mostanában az 1996-os (és 2006-os) olasz Olajfa-koalíció kormányzati kudarcával - ám ők legalább a választási győzelemig eljutottak, és az akkori Olaszországot nem terhelték olyan alkotmányos viták, mint a jelenlegi magyar belpolitikát; a gazdasági-szociális kihívásokról nem is beszélve. A 2014-es örökség nem lesz összevethető sem az 1996-os, sem a 2006-os Berlusconi-örökséggel - sokkal inkább az 1990-es magyar helyzethez hasonlít majd. Azzal a nagy különbséggel, hogy a rendszerváltás időszakában még élt némi remény a választókban az új politika és a demokrácia iránt. Épp ezért a mostani ellenzéki tárgyalásoknak nemcsak azért van jelentőségük, hogy a felek záros határidőn belül meg tudnak-e állapodni bármilyen érdemi, célravezető együttműködésben, hanem abból a szempontból is, hogy képesek-e visszaadni a politizálás, a közszereplés becsületét és hitelességét.
