Az írás tanulsága szerint a Fidesz újabb győzelme „gyorsítani fogja Magyarország amúgy is gyors civilizációs és kulturális hanyatlását”. A diagnózis és az előrejelzés nem különbözik egymástól érdemben. Minden egyre rosszabb lesz.
A kezdet roppant fontos
Tamás Gáspár Miklós megnyerte a vitát, mielőtt elkezdődött volna. Micsoda szűkkeblű, sótlan, életunt, korlátolt, kicsinyes jellemre és gyomorbajos alkatra vall nem foglalkozni egy cikk lényegi mondandójával, és belekötni a mellékes – megengedjük: talán kissé tényleg túlzó – megjegyzésekbe! Van érzés az ilyen emberben? Szeret az ilyen egyáltalán olvasni? Mi lesz a következő lépés: tiltsuk ki a publicisztikákból a szellemes hasonlatokat és a színes szóképeket, mert nem elég precízen írják le a valóságot?
Hát nem. Ez tényleg rémes lenne.
Izgalmas általánosítások nélkül a publicisztika olyan, mint a milánói rizottó sáfrány nélkül: nem az, ami.
Mégis bátorkodnék két elhanyagolható jelentőségű megjegyzést tenni.
Tamás Gáspár Miklós víziójában, jól látjuk, minden kulturális és nyelvi változás egyértelműen romlás. A szerző persze feltehetőleg tudja, hogy a cikkben említett „jeles liberális értelmiségiek” – az utókor kedvéért: a szerző minden bizonnyal Kálmán Lászlóra és Nádasdy Ádámra gondol – nem a nyelvtani szabályok figyelmen kívül hagyására biztatják a publikumot, hanem arról beszélnek: a nyelvi változás természetes, a nyelv lényegéhez tartozó folyamat, és a változás káros hatásairól vagy a „helytelen” nyelvhasználatról szóló, közkézen forgó „tudományos” érvelések valójában nyelvi babonák. (És K. L. és N. Á. nem jeles liberális értelmiségiként teszi mindezt, hanem nyelvészként.) A szerző nyilván tisztában van ezzel, de érzelmi okokból nem tudja elfogadni.
Tamás Gáspár Miklós hasonlóan erős viszolygással tekint a „középosztály” feltételezett kulturális fogyasztási szokásaira. Akár az inkonzisztencia árán is: a középosztály a „kommersz (elektronikus-digitális) kultúrmocskot élvezi”, de azért színházba, koncertre, képzőművészeti kiállításra jár, mert nem tud megülni a fenekén. Vagy ugyan otthon ül, de akkor is kütyük lógnak mindenéből, állandóan a neten lóg, még a tévéjét is számítógépezésre használja – mégis rendkívül provinciális az érdeklődése. Kezdetleges hedonizmussal veti rá magát a kultúra termékeire, de félreérti a kulturális hagyományokat, és a klasszikusokról már azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák (és kell-e beléjük sáfrány). Az „elpimpósodott” magyar irodalmi nyelvet persze nyilván csipázza. Meg az ír szetterét.
A szerző viszolygása jól átélhető és ismerős. A technológia megváltozása sokakban komoly kulturális szorongást kelthet: a digitális média felszínes és gyors információfeldolgozásra szoktat bennünket (ahogyan tette ezt a televízió, a rádió, a nyomtatott könyv, a regény, a verses epika); átalakítja kultúránkat, gondolkodásunkat, erkölcseinket. Továbbá a magyar közvélemény a modern világ kezdete óta hajlamos gyanakvással tekinteni minden olyan fejleményre, amely így vagy úgy a kultúra piaci működésével kapcsolatos. Sokan ezért emésztik meg nehezen a gasztrokultúra felfutását az elmúlt években. Mi több, pár héttel ezelőtt Radics Viktória a Literán az év végi körkérdésre adott válaszában egyenesen „a magaskultúra fesztivalizálásáról” beszélt meglehetősen elítélő tónusban. (Jelszavaink valának: „felületesség”, „ízléstelenség”, „propaganda” – érvek, konkrétumok sehol, ám ez nem is feltétlenül elvárható egy esztétikai ideológiától.)
És az is sokak szívét megmelengetheti, amit Tamás Gáspár Miklós a kortárs magyar irodalomkritikusokról írt. Esetleg hozzátehette volna, hogy többen aggódnak a honi kritika állapotán, mint ahányan kritikákat olvasnak. Tamás Gáspár Miklós szerint a kritikusok rendkívüli módon féltik a könyvkiadókat az esetlegesen elmaradó profitjuk miatt, ezért „remekművé forralják a híg limonádét”. A szerző közvetlen hozzáféréssel bír a kritikusok mentális állapotaihoz, titkos késztetéseihez és téves vélekedéseihez (szegény párák azt képzelik, hogy a recenzióknak kimutatható hatásuk van a példányszámra!); és ez jól van így. Kevésbé szerencsés azonban, hogy az irodalmi élet történéseivel feltehetőleg jóval lazább a kapcsolata. A teljesség igénye nélkül: az elmúlt két évben a kritikai konszenzus szerint a Világló részletek (Nádas Péter), az Omerta (Tompa Andrea), a Báró Wenckheim hazatér (Krasznahorkai László), a Hasnyálmirigynapló (Esterházy Péter), a Nincstelenek (Borbély Szilárd) és esetleg az Orgia (Zoltán Gábor) tartozik a bátran vagy kis fenntartásokkal remekműnek nevezhető prózai művek közé. Szenvedélyesen kíváncsi vagyok rá, Tamás Gáspár Miklós szerint melyik sikerült túl hígra. Vagy a verseskötetek között kell keresnünk a limonádét? Vagy nem a kritikai konszenzusról van szó, hanem egyedi akciókról – amelyek mindazonáltal jellemzőek a teljes kritikai szcénára? Jelen sorok szerzője például jól megdicsérte Csabai László Szindbád-regényét ezeken a hasábokon (Magyar Narancs, 2017. december 21.) („az egyik legfontosabb magyar irodalmi víziónk a rövid 20. század bűnösen szabadsághiányos világáról”), Sipos Balázs meg egyenesen azt írta Szabó Marcell kötetéről az ÉS-ben, hogy „rég jutott magyar líra ilyen közel a létesülés agrammatikus logikájának, a tudatelőttes mormogó nyelvének leírásához”. Ilyenek a limonádéforralók?
Az első megjegyzésem tehát: Tamás Gáspár Miklósnak kétségkívül igaza van: „Az undor a dekadenciában mazochista élvezetté változik.” Kultúránk viszolyogtató jelenlegi állapotán, a középosztály feltételezett rémes kultúrafogyasztási szokásain, kommunikációs normáin és nyelvhasználatán, a kulturális intézményrendszer karikatúraszerűen ábrázolt szereplőin gúnyolódni örömöt okoz. Ám ha jól értem a szerző vízióját, azt kell mondanunk: ez nem szórakoztató leképezése az általános civilizációs és kulturális hanyatlásnak, hanem maga is része annak. A nagy, össznépi kiröhögésnek.
Ugrálj, ha neked is jó
És abban is igaza van Tamás Gáspár Miklósnak, hogy: „A hanyatlás okozta életérzés (…) egyben lehetetlenné teszi a hanyatlás feltartóztatását.” Mindaddig, amíg a hanyatlásvízióinkkal vagyunk elfoglalva, továbbá azzal, hogy jóízűen gúnyolódjunk a számunkra idegen kulturális és nyelvhasználati jelenségeken, nem lesz időnk megérteni, mi történik a magyar kulturális nyilvánosságban, és miért éppen az történik, ami; hogyan működik a kortárs kulturális piac; és hogyan szervezhetnénk újjá – részben állami szerepvállalás nélkül – a kulturális intézményrendszereinket.
Meghökkentő, milyen keveset tudunk a kortárs magyar irodalom olvasóiról, a fesztiválok és felolvasóestek résztvevőiről, a könyvpiac folyamatairól, az olvasói szubkultúrákról, a legfontosabb iparági szereplőkről, a kulturális folyóiratok helyéről a médiarendszeren belül, és így tovább. (Mindezek persze a szakmán belül ismert részletek, de a tudományos feldolgozásuk hiányzik; sem közvetlenül, sem a tudomány közvetítő csatornáin keresztül nem válnak közös tudássá.) És ha ezek unalmas kérdésfelvetéseknek tűnnének, idézzük emlékezetünkbe: a kulturális kormányzat mindenféle különösebb koncepció nélküli, ad hoc döntéseivel és kiszámíthatatlan viselkedésével napról napra nehezebb helyzetet teremt a kultúra területén. Az állami támogatással kapcsolatos adminisztratív és szakmai teendőket viszont egyre nagyobb mértékben outsource-olja: olyan szervezetek kezébe adja a döntés jogát, amelyek egyetlen dedikált célja, hogy a korábbi szakmai konszenzust és az ebből fakadó gyakorlatot felülírja. Volna tehát mit végiggondolnunk.
Mindezt érdemes szem előtt tartani, mielőtt szénné osztanánk Tamás Gáspár Miklós cikkét a közösségi médiában.
