Magyar Bálint – Madlovics Bálint

Nyelvből valóság, valóságból nyelv

A maffiaállam percepciója
szerző
Magyar Bálint, Madlovics Bálint
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor a médiában a kormány korrupciós ügyei kerülnek terítékre, az egyik leggyakoribb elemzői kommentár szerint ilyenekkel nem lehet ártani a Fidesznek, mert az emberek már „beárazták a korrupciót”.

A választók szemében az egész politikai osztály korrupt – mondják –, beleértve az ellenzéket is, úgyhogy, ha ki akarnak emelkedni, akkor inkább az oktatás vagy egészségügy témájában hallassák a hangjukat. Ez azonban egy feszítő ellentmondást szül – ugyanis a korrupció rendszermeghatározó része az Orbán-rezsimnek. Arra szólítani az ellenzéki pártokat, hogy ezzel, azaz a rendszer egy alapvető vonásával ne, csak egyes szakpolitikai kérdésekkel foglalkozzanak, nagyjából olyan, mint ha 1989-ben senkinek nem lett volna tanácsos az oroszokról vagy a diktatúra elnyomásáról beszélni, és csak „a szocialista demokrácia megjavítását” és „a magántulajdon térnyerését” tűzhették volna zászlajukra.

Szerencsére ez az ellentmondás csak látszólagos. Amit az emberek beáraztak, az valóban a „korrupció”, de ez a fogalom mára már végletesen kiüresedett. Aligha volt az elmúlt negyedszázad során olyan párt, amely ne nevezte volna az ellenfeleit korruptnak, és 2010 óta is ez a szokásos vád a kormányzattal szemben – miközben a gazdasági és politikai érdekek összefonódása komoly alakváltozáson ment keresztül. A probléma így alapvetően nem tartalmi, hanem nyelvi: a „korrupció” vagy a „mutyi” szavak differenciálatlan használata összemossa a korrupció különböző formáit, elfedi a minőségi különbségeket a 2010 előtti és utáni rendszerek között, s egyszersmind az értelmetlenségig tágítja a korrupció vádját. A pontosabb kifejezések használata azonban rezonál a választó saját élettapasztalataira, s a megjelölés révén maga is képes már fölismerni a nevezett jelenséget és annak a rendszerképző sajátosságát is – ahogy azt alább a Medián korrupcióval kapcsolatos két közvélemény-kutatásának most először közölt részadataival illusztráljuk. (A kutatások néhány főbb száma megjelent a múlt heti HVG-ben.)

 

A korrupció három „evolúciós” szintje

 

A Medián vizsgálatának fő erénye, hogy szakít a korrupcióérzékeléssel foglalkozó nemzetközi intézetek hagyományos metodológiájával, amely elsősorban a korrupciónak csak az első evolúciós szintjére, a hétköznapi korrupcióra (petty corruption) fókuszál. Ez egyedi jelenségek sorozatát jelenti, melyek során egy döntésre jogosult hivatalnok pénzt vagy más előnyöket fogad el vagy kér azért, hogy egy ügyet a korrumpáló számára kedvezően intézzen el. Amikor nemzetközi intézetek afelől érdeklődnek vállalkozóknál, hogy meg kell-e kenniük valakit például állami pályázások során, ezt hétköznapi, „szabadversenyes” korrupcióként képzelik el: olyan ügyletként, ahol a közbeszerzésen induló fél szabadon tehet ajánlatot a tisztviselőnek, versengve a többi korrupciós ajánlattal, a tisztviselő pedig autonóm szereplőként, saját zsebre dönthet a legtöbbet fizető fél javára. Ez a helyzet azonban már a korrupció második evolúciós szintjén sem igaz, amikor is oligarchák ejtik foglyul az államot (oligarchic state capture). Ekkor nyílt gazdasági hatalommal bíró emberek tesznek szert rejtett, illegitim politikai hatalomra, immár rendszeres kapcsolatot alakítva ki a közhatalmi szféra egy-egy jelentősebb aktorával. A pártfinanszírozás 2010 előtt is ismert anomáliái, illetve az azok ellensúlyozására a főbb pártok körül kialakuló gazdasági erőcsoportok oligopolisztikus, Csák Má­té-s világa ebbe a kategóriába tartozik. A 2010 utáni rendszer pedig már a korrupció harmadik evolúciós szintjét képviseli, amelyben a megrendelői viszony megfordul: nem a gazdaság szereplői adnak megrendelést a hatalomnak, hanem egy politikai vállalkozás feje hatalmi monopóliumra szert téve, patriarchális családfőként maga alá hajtja az oligarchákat, betagozva őket a neki alávetett függelmi rendbe.
A gazdasági és politikai autonómiák felszámolásával és központosításával létrejön egy piramis-szerű patrónus-kliens hálózat, amelyben az oligarcháknak és strómanoknak nyújtott megrendeléseken, privilégiumokon keresztül adóztatja a hatalom a gazdaság szereplőit és az adófizetőket. Ezt a klánszerű képződményt nevezzük fogadott politikai családnak, a kiépült rendszert pedig maffiaállamnak (mafia state).

A Medián 2016 júniusában és 2017 decemberében, reprezentatív mintán készített felméréseinek a lényege, hogy az Orbán-rendszer maffiaállami sajátosságaira koncentrálnak, és a korrupció fogadott családi szerkezetének percepcióját, annak tudatosulását vagy nem tudatosulását akarják vizsgálni. Így szakítanak a magasabb evolúciós szintek figyelmen kívül hagyásával egyfelől, és a három evolúciós szint „korrupcióként” történő reflektálatlan összemosásával másfelől.

A rendszer működése

 

A felmérések egyik része a korrupció maffiaállamra jellemző két fő sajátossága iránt érdeklődött. Az első kérdés a korrupt hálózat föntről lefelé történő szervezésére vonatkozott: a hazai korrupció vajon inkább tisztességtelen köztisztviselők eseti magánakciója, vagy felülről irányított, rendszerszintű tevékenység? Mindkét felmérés során a társadalom többsége úgy nyilatkozott, hogy a korrupció felülről irányított, bár 2016-ról tavalyig történt némi visszaesés: 60-ról 57 százalékra a teljes népességben, ami döntően a kormánypártok híveinek körében – 39-ről 33 százalékra – tapasztalható elmozdulásnak tudható be. A nem kormánypárti szavazókon belül a jobbikosok között nőtt jelentősen a korrupció felülről irányított mivoltára voksolók aránya: 68-ról 84 százalékra. Ez valószínűleg annak is a következménye, hogy a Jobbik az egyetlen párt, amelyik viszonylag konzekvensen használta az Orbán-rezsimre a „maffiaállam” (vagy „maffiakormány”) kifejezést.

A Jobbik választóit orientálhatták még továbbá a párt 2017-es plakátkampányai, köztük a „Ti dolgoztok, ők lopnak” feliratú, korrupciós tematikájú sorozat – ezen Orbán mellett megjelent többek közt Mészáros Lőrinc is. A Medián róla, illetve Garancsi Istvánról és Andy Vajnáról is faggatta a lakosságot, azt a kérdést föltéve, hogy strómanok-e: mennyire tartja a válaszadó valószínűnek, hogy a fenti személyek szerepe valójában csak annyi, hogy a keresztapai vagyont – amely de jure nem lehet Orbán nevén – kezeljék. 2016-ban a válaszadók 31 százaléka tartotta nagyon valószínűnek, 47 százalékuk pedig elképzelhetőnek ezt a fölállást; a megfelelő arányok 2017-ben 39 és 41 százalék voltak. A legnagyobb ugrás itt is a Jobbiknál következett be: a „nagyon valószínűnek tartja” választ adók aránya 44-ről 72 százalékra emelkedett.

A rendszer megnevezése

 

Láttuk tehát, hogy ha a válaszadókat a rendszer működéséről kérdezik, akkor többségében a maffiaállami leírással összhangban lévő válaszokra rezonálnak.

De vajon összhangban van-e ezzel, hogy milyen megnevezést választanak a rendszerre? A Medián adatainak második fele alapján a válasz igen. Azonban a különböző bontásokban található eltérések sajátos hatásmechanizmusokra utalnak valamennyi rendszernév-választás során (1. táblázat).

A rendszerkritikai megnevezéseknek – a maffiaállammal együtt – négy típusát különböztethetjük meg. Az első valójában nem is tisztán rendszerkritikus, hanem inkább kétarcú kategória: ez az „illiberális demokrácia”. A jobboldali hallgatóság számára az „illiberális” jelző pozitív, hiszen a negatív jelentéstartalmakat hordozó „liberális” ellentéte; a baloldali-liberális hallgatóságnak az „illiberális” negatív. Azzal pedig, hogy a miniszterelnök maga is használta a rendszerére ezt a jelzőt, kockázatminimalizálóvá tette a megnevezést a magát rendszerkritikusnak tekintő értelmiség egy része számára. Ugyanakkor e kategóriát minden szavazói csoportban nagyjából ugyanannyian választják.

A második kategóriát a „tekintélyuralmi rendszer” és a „diktatúra” teszi ki. A kettő között csak fokozatbéli különbség van, s mindkettő erős rendszerkritikai tartalommal, sőt indulattal bír. Azonban jellemzően inkább csak amolyan helyettesítő kategóriaként él, „jobb híján” használják rendszerkritikára. Erre utal, hogy a kettő közül a puhább változat az ellenzéki pártkötődéssel nem rendelkező bizonytalanok körében 2016-ról 2017-re radikálisan visszaesik, miközben a maffiaállami megnevezés erőteljesen nő.

Mielőtt viszont rátérnénk a maffiaállamra, meg kell említeni az értelmiségi körben favorizált megnevezést, a „fasisztoid rendszert” is. Mára ennek az erős érzelmi töltetű, történelmi analógiának az elfogadottsága még a demokratikus ellenzéki pártok követőinek körében is szinte megszűnt (sőt paradox módon – hibahatáron belül – a Jobbik táborában a legnagyobb).

A „fasisztoid rendszer” sikertelenségéhez hozzátartozik, hogy az általa sugallt ideologikus és totalitárius jelleg nem esik egybe a válaszadók élettapasztalataival. A maffiaállami megnevezés térnyerése – ez a rendszerkritikus megnevezések között (a fideszeseket leszámítva) 29,4 százalékkal a legnépszerűbb – viszont épp ennek az ellenkezőjének tudható be. Egyrészt látható, hogy a pártnélküliek táborában (ugyanúgy, ahogy a Jobbiknál is) 18-ról 30 százalékra ugrik ennek a megnevezésnek a használata, ami pont azt mutatja, hogy akiknek nincs pártelkötelezettségük, azaz nem befolyásolja őket a pártok retorikája és az általuk közvetített (gyakran zavaros) fogalmi rend, azok az őket körülvevő világ legplauzibilisebb leírásának a „maffiaállam” kifejezést fogadják el. Hasonló a helyzet a településtípus szerinti megoszlásnál (2. táblázat), ahol szemben a budapestiek 11 százalékával, a városiak 24 és a falusiak 19 százaléka választja ezt a megnevezést. Ezekben a kisebb és ezért átláthatóbb közösségekben még nyilvánvalóbbá válik a fogadott politikai család által kiépített patrónus-kliens hálózatoknak az önkényes, kényszerítő és törvénytelen jellege, amely olyan kényszer­adóztató környezetet teremt, amiből nem lehet kimenekülni, vele szemben autonóm egzisztenciát építeni – nem véletlenül rokonítják ezt a maffiával.

Végül pedig, ami a rendszerapologetikus megnevezéseket, azaz a „polgári demokráciát” és a NER-t illeti, a teljes népességben 18-ról 25 százalékra nő ezeknek a támogatottsága, mely azonban jórészt a kormánypárti szavazóknak tudható be. Náluk e két megnevezés összesített támogatottsága 57-ről 70 százalékra nő, szemben a rendszerkritikus megnevezések csökkenésével 34-ről 22 százalékra. Ennek elsődleges magyarázata a kognitív disszonancia feloldása lehet. A patrónus-kliens hálózat terjeszkedése vazallusi függőségbe rántja a lakosság egyre nagyobb részét, akiknek nincs igazán esélyük súlyos egzisztenciális kockázatok nélkül szembeszállni a rendszerrel. Ha ugyanakkor azt látják, hogy az ellenzéki politikai erők széttagoltsága, tehetetlenkedése és önzése számukra esélytelenné teszi a kormányváltást, akkor azt a lelki feszültséget, hogy egzisztenciális okokból nem fordulhatnak szembe a rendszerrel, de azt mégis megvetendő alakulatnak tartják, a saját „lelki átprogramozásukkal” oldják föl. A 2016 és 2017 közti változás az adaptációnak és „konszolidációnak” ezt a folyamatát is jelzi.

szerző
Magyar Bálint, Madlovics Bálint
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk