Az iszlám és a muszlimok Európában: az integráció nem alaptalan remény, a szegregáció tény

Az Európai Unió újabb bevándorlási hullámmal szembesül. Mit ígér az iszlám és a muszlimok európai jelenléte? Mi az észszerű: a konfrontáció vagy a dialógus?

A történelem előrejelzése éppúgy bizonytalan, mint az időjárásé. Ha egy feltevés igazolódik, a történeti meteorológus eltalálta a valóságban rejlő lehetőségek egyikét; e valóság azonban másként is alakulhatott volna. Nem ritka, hogy gyakorlati cáfolatban részesül egy elméletileg viszonylag jól megalapozott prognózis, például Marx hipotézise a munkásosztály vezette társadalomról. Még abban sem könnyű megegyezésre jutni, bekövetkezett-e vagy sem egy előrejelzés. Milyen az idő, amikor esik az eső és süt a nap? Az ilyenkor felsejlő szivárvány is tapasztalat, és ezért érvelhettek sokan amellett, hogy az államszocializmus a kapitalizmusnál szebb korszak, mert humánusabb, kizsákmányolástól mentes társadalmat teremt.

Megközelíthető meteorológiai hasonlattal Európa, azon belül az EU állapota és jövője is. Derengés láttán nem mindig eldönthető, hogy hajnalodik-e vagy alkonyul. A kilencvenes évekig úgy tűnt, folytatódik a sikertörténet, mert a távolban ott lebegett a szabad és önkéntes, nemzetek feletti európai föderáció látomása. Az ezredforduló után azonban válságra válság következett.

Eurábia látomása

A megrázkódtatások gazdasági és politikai alakban jelentkeznek, de tartósnak az EU-n belül egymásba csúszó történelmi hagyományok feszültségei nyomán bizonyulnak. Ismét igazolódott, hogy társadalmak szocializációja éppoly nehezen megváltoztatható, mint bármely ember neveltetése. A kontinens keleti felében a polgári fejlődés megkésettsége és gyengesége a szovjet típusú diktatúra bukása, a nemzeti önrendelkezés visszanyerése után is kifejtette hatását. Ez a hagyomány éppúgy idegen testként ékelődik az unióba, mint egy másik, a múlt század hatvanas éveitől kezdve itt megtelepedett tradíció: az iszlám.

Az utóbbi két évtizedben számos esszéistát, publicistát, társadalomtudóst és szépírót – Walter Laqueurtől kezdve Douglas Murray-n és Bat Ye’oron át Michel Houellebecq-ig – emlékeztetett alkonyra az európai demokrácia állapota. Víziójuk Eurábia fogalmában összegezhető, amely az iszlám hamarosan bekövetkező uralmát ígéri Európában. A német bestsellerlistákon taroltak Thilo Sarrazin könyvei, amelyekben a szerző adatok tömkelegével igyekezett alátámasztani a muszlim kisebbség demográfiai térfoglalását és beilleszkedésének reménytelenségét.

Lényegesen kisebb feltűnést keltettek a Berlinben dolgozó holland szociológus, Ruud Koopmans művei. Ő abból a megfigyelésből indul ki, hogy miközben a bevándorlók nem muszlim csoportjainál az integráció legkésőbb a már itt született második generációnál jellemzővé válik, a muszlim kisebbség nemzedékről nemzedékre őrzi vallását és hagyományait. Koopmans empirikus felmérésekkel és összehasonlító elemzésekkel támasztja alá, hogy ennek oka elsősorban a tradíciót konzerváló iszlám befolyása. A csekély figyelmet az magyarázza, hogy a szerző tudományos módszerei egyrészt nem kínáltak elegendő támadási felületet a politikai korrektség és a multikulturalizmus híveinek, másfelől tárgyszerűsége és tartózkodása a látványos következtetésektől nem szolgáltatott alkalmat arra, hogy a bevándorlás konzervatív kritikusai nézeteik igazolásaként ünnepeljék munkáit.

Vitathatatlan, hogy az iszlám és az itt élő muszlimok átalakítják Európa életét. A jelenlegi tények és trendek azonban nem engednek meg látnoki üzenetet: sem azt, hogy már csak évtizedeken múlik az iszlám uralma az önmagába fáradt európai civilizáció felett, ahogyan az említett, e helyütt vészmadaraknak nevezett szerzők feltételezik, de azt sem, hogy a perspektíva a többségi társadalom és a muszlim kisebbség harmonikus együttélése, netán az utóbbi beolvadása lenne, mint azt a békegalambok képzelik.

Bizonyos viszont, hogy nem mosható el a választóvonal a szekuláris-individualista európai és a vallásos-tradicionális iszlám kultúra között. Létezik legalább négy olyan norma, amelyekből – önfeladása nélkül – nem engedhet a nyugati társadalom. Mindegyik az emberi jogok egyetemes jellegének elismeréséből, bármiféle diszkrimináció elutasításából következik: ennek megfelelően

az iszlámot és a muszlimokat is a nőkhöz, a zsidókhoz, a homoszexuálisokhoz és a véleményszabadsághoz való viszonyuk minősíti.

A felmérések pedig lényegesen rosszabb bizonyítványt állítanak ki ezen kritériumok alapján a muszlim kisebbségről, mint a többségi társadalomról.

 

Ima Rómában

Fotó: AFP

A hivatalos német álláspont az ocsú és a búza szétválogatásával, iszlamizmus és iszlám megkülönböztetésével igyekszik megközelíteni a problémát. Csakhogy már az iszlám sem magánügy, hanem egyben politikai és társadalmi rendszer: a muszlimok társadalmát a saría, az iszlám törvénygyűjtemény szabályozza, és annak első rendűségét szinte minden muszlim többségű országban elismerik. Különbségtétel e vallás követői között lehetséges és szükséges: a bombát barkácsoló iszlamista kétségkívül különbözik az odahaza vagy a mecsetben békésen imádkozó muszlimtól. Ha azonban ez utóbbi választ, a szavazata nagy valószínűséggel ugyanoda vezet, ahová az előbbi bombája: vallási diktatúrához.

Az iszlám országok 1990-ben szükségesnek látták, hogy kiadják saját nyilatkozatukat az emberi jogokról. A nyilatkozat garantálja minden ember jogát az élethez és a testi sérthetetlenséghez – kivéve, ha a saría mást ír elő. A szülőknek jogukban áll eldönteni, hogyan nevelik gyermekeiket – feltéve, ha az egybevág a saría alapelveivel. És így tovább.

A tolerancia határai

Nemcsak az iszlám és a muszlimok jelenléte, hanem az arra adott reakciók is megváltoztatják az európai társadalmakat. A muszlimokra vonatkozó – akár tapasztalatokon, akár előítéleteken nyugvó – kedvezőtlen vélekedések és a vészharangot kongató politikai erők nézetei kölcsönösen erősítik egymást. De ugyanebbe az irányba hathat a közélet békegalambjainak tevékenysége is: a problémák elhallgatása vagy elkenése azok eltúlzóinak táborába hajtja a választópolgárokat. Hozzájuk szól a német filozófus, Michael Schmidt-Salomon figyelmeztetése: „A félelem az alaptalan előítéletektől nem vezethet oda, hogy nem alkotunk többé megalapozott ítéleteket. Alig akad érv, amely a nyílt vitakultúra alapjait oly mértékben ássa alá, mint az az állítás, hogy fel kell hagyni a kritikával, ha azt a »rossz oldalról« támogatják. Ez az érv odavezet, hogy fölébe helyezik a pártos gondolkodást az érvek elfogulatlan mérlegelésének, és előnyben részesítik a saját csoportot szolgáló öncenzúrát a szabad vitával szemben.”

A múlt század 60-as, 70-es éveiben vendégmunkásként érkezett, majd hamarosan letelepedő muszlimok létszáma és aránya folyamatosan növekszik a hazai lakosságénál magasabb termékenység, a családegyesítések és a bevándorlási hullámok nyomán.

A nyugati társadalmakban sokak számára minden megfontolást felülír a menekülők sorsa és szenvedése, míg mások arra hívják fel a figyelmet, hogy tiszteletre méltó humánus megfontolások sem mentesíthetnek a bevándorlás szabályozása és ellenőrzése alól. Szerintük a befogadó közösség elemi joga, hogy eldöntse, kikkel kíván együtt élni. Arra pedig az EU sem vállalkozhat, hogy minden ide­igyekvőnek jobb életet biztosítson. Ez végső soron magát az európai jólétet, a segítség lehetőségét szüntetné meg. Még a baloldali-liberális német kormánytól sem idegen a gondolat, hogy az ész- és jogszerű megoldás a menedékjogi törvények következetes érvényesítése, sőt a bevándorlási lehetőségek korlátozása lenne.

A különböző kultúrák egyenrangúságát hirdető és békés egymás mellett élését tételező multikulturalizmus az utóbbi fél évszázadban erős hadállásokat épített ki Nyugat-Európában a politika, a média és a társadalomtudományok terén. Ellenfelei előszeretettel ábrá­zol­ják ezt a helyzetet szellemi diktatúraként. Csakhogy ez felelőtlen játék a szavakkal: egy uralkodó diskurzus demokratikus keretek között is természetszerűen törekszik más vélemények háttérbe szorítására, ami azonban gyökeresen különbözik a diktatúrákban szokásos eljárástól. Mindenesetre a nyugat-európai könyvtárak polcain békésen megférnek egymással a multikulturalizmus híveinek és ellenfeleinek kötetei. Az is tény, hogy a nemzeti identitás kérdése és a bevándorlás problémái sohasem kerültek le a napirendről; erről a konzervatív pártok gondoskodtak a politikai váltógazdaságokban.

A migráció segítőit nem szükséges gonosz erőkként, az európai civilizáció szándékos elveszejtőiként feltüntetni ahhoz a megállapításhoz, hogy humánus megfontolásokból kiinduló tevékenységük veszélyezteti a nyugati demokráciák stabilitását. Másfelől a bevándorlók sem tekinthetők nemi erőszakra és egyéb bűntettekre hajló, fertőző betegségeket terjesztő tömegnek, mint azt a Magyarországon is népszerű felfogás sugallja. Ugyanakkor statisztikai adat, hogy a muszlim országokból érkezők a hazai lakossággal összevetve nagyobb arányban követnek el erőszakos, különösen szexuális indíttatású bűncselekményeket.

Ami a problémák megvitatását illeti, Németországban sem ismeretlen szokás, hogy eltorzított formában mutatják be az ellenfél nézeteit. Az eljárás eredményeként a gyanútlan olvasó úgymond evidenciaként ismeri fel azok képtelenségét, cáfolatuk pedig gyerekjátéknak bizonyul. Így jelenítik meg az iszlám kritikusait is fundamentalistákként, akik fanatikusan védelmezik, és ezzel kifordítják magából a liberális nyugati értékrendet. A másik oldalon viszont az iszlám szekértolóiként tűnnek fel a liberalizmus és a tolerancia, az eltérő értékek mindenáron való tiszteletben tartásának hívei.

Schmidt-Salomon szerint „az eltérő álláspontok képviselői erkölcsileg gyilkos frázisaikkal mindent megtesznek a másik fél harcképtelenné tételére”. Milyen kifejezések szolgálnak az iszlámkritikusok ledorongolására? Mivel a bírálat tárgya nem egy etnikum, hanem egy vallás és egy kultúra, a rasszizmus fogalma kényszerű metamorfózison ment keresztül: a kritikusok immár kultúrrasszistának minősülnek. A „kultúra-fajgyűlölő” fogalmának értelmetlensége nem igényel kifejtést; csak arra szolgálhat, hogy – a rasszizmus alfajának nyilvánítva a kultúrakritikát – ellenszenves képzettársításokat ébresszen az ekként megbélyegzettek iránt.

Az iszlámfóbia önmagában nem több, mint az iszlám elutasítása. A jog ehhez a nézethez a véleményszabadságot nagyra tartó társadalmakban éppúgy nem tagadható meg, mint a keresztény vallástól való viszolygás. A fogalom trükkje a „fóbia” kifejezésben rejlik: az iszlámtól „iszonyodó” személy ellenszenve mint­egy beteges, talán ő maga is kezelésre szorul. További előnye, hogy alkalmas csúsztatásra. Ez esetben az iszlám bírálóját olyan színben tüntetik fel, mint aki az iszlámmal együtt a muszlimokat sem állhatja – azaz újfent kultúrrasszistának minősíthető.

Az iszlámmal és a muszlimokkal kapcsolatos vita ugyanakkor nem mindig süketek párbeszéde. Jó esetben a tolerancia hívei is regisztrálják a muszlim közösségek emberjogi hiányosságait, az iszlámkritikusok pedig különbséget tesznek az iszlám fundamentalizmusa és a vallásukat különböző formákban gyakorló és átélő hívők között. Ilyen esetben mindkét fél ugyanazokra az értékekre hivatkozik: az emberi jogokra és a demokráciára. Csak éppen az előbbiek a muszlimok jogait és a velük szembeni türelmet hangsúlyozzák, míg az utóbbiak a liberális és demokratikus vívmányokat féltik tőlük.

A tolerancia érték, ám ha a demokrácia megvédése a tét, nem lehet határtalan. Ahogyan a publicista Henryk M. Broder megjegyzi: „Olyan emberekkel és kultúrákkal szemben, amelyeket annyira áthatott felsőbbrendűségük tudata, hogy azt vélik a legjobbnak, ha az egész világ követi példájukat, a tolerancia útmutató az öngyilkossághoz.” Éppen ezt az „útmutatót” ajánlja viszont Thomas Steinfeld, a Süddeutsche Zeitung publicistája: „Ha valaki a »nyugati értékeket« éppoly harciasan forgatja, mint a radikális iszlám a számára szent írásokat, akkor ugyanúgy viselkedik, mint az, akit ellenségévé koronázott. Aki ragaszkodik a toleranciához, annak számára a tolerancia nem érhet véget, ha valaki más nem akar toleráns lenni.”

Visszaszól a múlt

Aki az iszlámról beszél, nem hallgathat a kereszténységről sem. A világvallások és híveik magatartása nem az alapítók mondandójától, hanem politikai hatalmuktól függ.

A kereszténység abban a mértékben mutatta szelíd arcát, amilyen mértékben elveszítette befolyását, és visszavonult a lelkiismeret magányába. Az iszlám azonban még távol áll trónfosztásától, s mint a többi monoteista vallás sorsa tanúsítja, azt csak rajta kívül álló társadalmi erő kezdeményezheti és hajthatja végre.

Az iszlám semmivel sem nagyobb ellensége a modernizációnak, mint más vallások. Reneszánsza és életképessége a hagyomány megőrzésében annak köszönhető, hogy a muszlim országokban sorra kudarcot vallottak az uralkodó elitek kísérletei az elmaradottság felszámolására, akár kapitalista, akár szocialista, akár nacionalista színezetű ideológia jegyében zajlottak. Amellett nem okról és okozatról, mint inkább kölcsönhatásról van szó: a balsikerekhez az iszlám tradíció állandó nyomása is hozzájárult.

Szemügyre véve a normákat és a szabályokat, amelyek megszabják egy Nyugat-Európában élő jellegzetes muszlim család életét, és egyben megalapozzák e kisebbség elkülönülését, az a látszat keletkezhet, mintha egy távoli, különös civilizáció képeskönyvében lapozgatnánk. Valójában megannyi, az európai közelmúltból ismerős vonást látunk.

A család, a rokonság és a szűkebb közösség itt is tagadta az egyén szabadságát. Világosan kirajzolódott a nemek szerinti munkamegosztás és a nők alárendeltsége; a családi struktúrát fegyelem és tekintélytisztelet jellemezte; a konfliktusok megoldására legitim módszerként szolgált a feleséggel és a gyerekekkel szemben alkalmazott erőszak; a közösség, a szomszédság különleges erőt gyakorolt a normák betartása, a családot érő „szégyen” elkerülése, a személyes és a családi „becsület” feltétlen megőrzése érdekében. A hatvanas évek végéig homoszexuálisok tízezreit sújtották jogi eljárások, ami pedig az antiszemitizmust illeti, történelmi időben mérve néhány perce történt, hogy egy európai kultúrnemzet elkövette a történelem egyik legnagyobb bűncselekményét a zsidóság ellen.

Nyugaton azonban változtak az idők. A különbséget mi sem illusztrálja jobban, mint hogy az utóbbi időben senkit nem ítélt halálra a pápa vagy fejeztek le keresztény fundamentalisták amiatt, mert megsértette Jézust, és sehol sem váltott ki heves diplomáciai tiltakozást a Bibliát érő akár leghalványabb kritika. Avagy másként fogalmazva:

miként lehetséges, hogy egy saját állítása szerint végtelenül békés vallás hívei heves erőszakra ragadtatják magukat, ha vélt vagy valódi bántalom éri őket?

Az európai muszlim kisebbségről mégsem alkotható sommás vélemény. Az iszlám mint ideológia megkülönböztetendő attól, ahogyan azt az egyes muszlimok értik és gyakorolják. A felmérések arról tanúskodnak, hogy a spektrum az integráció nehézségeit sikerrel leküzdők vékony rétegétől a fundamentalisták szűk csoportjáig terjed, a kettő között pedig ott húzódik a saját identitáshoz és a környező társadalomhoz különféleképpen – közömbösen, barátságosan vagy elutasítóan – viszonyuló többség.

A muszlimok olyan mértékben különülnek el a többségi társadalomtól, amilyen mértékben másnak tartják magukat, és amennyire másokként kezelik őket. Az integráció nem alaptalan remény, a szegregáció vitathatatlan tény.

Az írás a Kocsis Kiadónál november 16-án megjelent Félhold Németországban című könyv bevezetőjének rövidített változata.