A bezártságot jól bírom, fiatalabb koromban hozzászoktam: sok időt töltöttem kórházakban, vagy egyszerűen csak távol a várostól, a barátaimtól. Miután megszülettem, inkubátorba kerültem. Hasonló lehetett, mint ami most történik velünk: egyszerre kikerültem valami élőből, zajlóból, aminek a mozgása elringatott, aminek hallottam a szívverését, a hangját, át egy természetellenes, eseménytelen, rideg közegbe. És nem tudhattam, hogy mennyi ideig kell ott maradnom. Sok szülő beszél az anya hasához még a gyermek megszületése előtt. Azt nem tudom, hogy hozzám az inkubátorban beszéltek-e, de nagyon szép látni a hírekben, hogy a fiatalok ellátogatnak idősebb barátaikhoz, majd az ablaküveg előtt állva felhívják őket, és úgy beszélgetnek velük. Vagy az unokák elmennek nagyszüleik háza elé, és virágokat rajzolnak nekik a betonra.
*
A húsvéti közvetítések alatt sokat néztem a Szent Péter teret. Mostanában gyakran gondolok arra, milyen lehettem gyerekkoromban. Kicsiként a bazilikát látva biztosan megkérdeztem volna: az emberek nem félnek attól, hogy a galambriasztó tüskék miatt nem tudnak majd leszállni az angyalok? Néhány hónappal ezelőtt személyesen is jártam ott: akkor tele volt a tér, és mégis legalább ennyire üresnek tűnt. A látványosságok előtt tömött sorokban álló emberek maguk is olyanok voltak, mint a szobrok, mintha csak arra várnának, hogy bejutván elfoglalják a helyüket egy márványtalapzaton. Úgyhogy én nem mentem be, inkább a galambokat néztem. Kislánykoromban nagyon szerettem volna, hogy egyszer rám szálljon egy madár. Vagy több. Morzsát szórtam a tenyerembe, és próbáltam olyan mereven állni, mint egy szobor. De soha nem tudtam elég mozdulatlan lenni.
*
A négy fal közé zárva talán a legjobban a természet hiányzik. Majdnem ugyanannyira, mint az emberek. Ferenc pápa mondta néhány napja egy interjúban, hogy a koronavírus talán a természet válasza a klímaválságra. Nem tudom, hogy ez igaz-e, mindenesetre most, a természettől távol én is úgy érzem magam, mint a gyerek, akit – mert rosszalkodott – kiparancsolt a tanár az osztályteremből. Most van időm gondolkodni.
A város, Budapest is nagyon hiányzik. Szeretek úgy sétálni az utcáin, mintha turista lennék. Fontos, hogy ilyenkor egyedül legyek, kettesben a várossal, mert ha lenne velem valaki, nem lehetnék igazi vendég; a velem utazó másik ember ugyanis, ha tényleg velem van, vagyis hozzám tartozik, sokkal inkább az otthonom, mint az a konkrét hely, ahol élünk, ahonnan eljöttünk épp. Éppen ezért, ha nem egyedül vagyok, soha nem érezhetem igazán azt a jóleső bizonytalanságot, melyhez hasonló akkor fog el, amikor elalszom a buszon, és hirtelen felébredve csak az utat szegélyező erdőt látom az ablakon keresztül, sehol egy útjelző tábla, sehol egy lámpaoszlop. Olyankor a lombkoronák alakját figyelve szépen lassan, fokozatosan válik ismerőssé a táj, ahogy ébredés után a hajnali félhomályban kirajzolódnak a szobák berendezési tárgyai. Ez a bizonytalanság azonban nemcsak az utazás magától értetődő velejárója, egyszersmind gesztus is a sokszor annyira távolinak tűnő vendéglátónk felé: ennyivel tartozunk neki, hiszen az egyetlen, amivel viszonozni tudjuk a kedvességét, hogy teljesen rábízzuk magunkat.
*
Az elmúlt hetekben sokat gondolkodtam a köztem és az emberek között lévő üvegfalon. Mivel születésem után rögtön kikerültem az életből, a jelen időből, a mai napig megkésve tudok csak visszakapcsolódni. Szeretek például levelezni, levélben ugyanis a jelen nem csúszik ki olyan gyorsan a lábunk alól, mint amikor például beszélgetünk. Szóban soha nem tudtam olyan jól reagálni, mindig utólag jutottak eszembe a jó válaszok. Az írás sokáig olyan volt számomra, mint valami felirat, ami a rossz időzítés miatt késve jelenik meg életem filmjének egyes jelenetei után.
Ebből a szempontból ez a mostani helyzet mintha kedvezőbb lenne nekem. Fájdalmas felismerés, hogy akár otthonos is lehet az inkubátor: mintha távolról mélyebben tudnék kapcsolódni. Vajon milyen lesz visszatérni a rendes körülmények közé? Kicsit tartok tőle.
És miért is írok most erről? Így húsvét után sokszor eszembe jut, hogy az a rész a Bibliában, amikor Jézus megmutatja Tamásnak a sebeit, talán nemcsak a hitről szól, hanem arról is, hogy nekünk is meg kellene mutatnunk egymásnak a sebeinket, és akkor végre mi is egymásra ismernénk.
*
A kicsit monoton, egyforma napokon izgatottan figyelem az online térben létrejövő művészeti kezdeményezéseket: színházi előadásokat, koncerteket, felolvasásokat, beszélgetéseket. Meglepő, de működnek, és nem is biztos, hogy csak a különleges helyzet miatt. Vajon megmaradnak a járványhelyzet elmúltával is? Később is nagyon érdekes és személyes élmény lehet egy költő felolvasása a konyhaasztal mellől, de egy közvetítés is olyan színházakból, ahová nem vagy csak nehezen juthatunk el. Néhány hete én magam is különleges projektbe kezdtem egy nagyon tehetséges illusztrátorral, Beke Barbarával (Barbara Pattern): a Pandemic Stay Home Club című sorozat a bezártság témáját dolgozza fel, és az én szövegeimet kapcsoljuk össze az ő képeivel.
Emellett a férjemmel és alkotótársammal, Ayhan Gökhannal elkezdtünk írni egy közös drámát is.
*
Nemrég véletlenül bukkantam rá a múlt században élt francia szociális munkás és misztikus, Madeleine Delbrêl írásaira. Találtam tőle egy szöveget, melyhez elég könnyű kapcsolódni a jelenlegi helyzetben, amikor viszonylag passzívan, az otthonmaradással tehetjük a legtöbbet a többi emberért: „Rendben van, természetesen várjuk a szenvedést, a mi passiónkat; hogy felkészülünk rá és számolunk azzal, hogy majd valamiféle lelki nagysággal éljük át. Várunk arra, hogy üssön önfeláldozásunk órája. Mint a hasábfa a máglyán, tudjuk, hogy elégünk. (…) Ami viszont jön, az a türelempróba. (…) ha hallgatni lenne kedvünk, de beszélnünk kell; ha beszélni szeretnénk, de hallgatni kényszerülünk; amikor el szeretnénk menni, holott be vagyunk zárva; vagy otthon szeretnénk maradni, pedig el kell mennünk; (…) de elmulasztják közölni velünk, hogy ők jelentik a ránk szabott vértanúságot. Mi pedig megvetéssel hagyjuk őket elvonulni, miközben várjuk a nagyszerű alkalmat, amelyért érdemes lesz feláldozni magunkat. Mert elfeledjük, hogy ha vannak a tűzben elégő hasábok, vannak deszkák is, amelyeket léptek koptatnak el, és finom fűrészporként esnek szét…” (Nyáry Buttler Ilona fordítása)
Ülök az ablak előtt. Most már próbálok távolabbra, a szemközti ház falára, a parkra, az életemre nézni, és elképzelem, hogy kint vagyok. De egyelőre, mivel nem tehetek mást, fogok egy vödör vizet, és lemosom az üveget.
