Korlátozzuk-e radikálisan a kijárást és az érintkezést? Ettől összeomlik a gazdaság, s egzisztenciák százezrei semmisülnek meg. Vagy hagyjuk, hogy az élet folyjon a maga rendes medrében? De ezzel – a megfelelő egészségügyi kapacitások hiányában – sok ezer megbetegedőt a sorsára kell hagynunk. Esetleg csak azok érintkezését és kijárását tiltsuk, akikről okkal gondoljuk, hogy vírushordozók lehetnek? Ebben az esetben tömeges megfigyelés alá kell vonnunk a lakosságot.
Azt, hogy e trilemma első két ága közül melyik a vonzóbb egy demokratikus politikai közösség számára, nem firtatom most. Ebben a cikkben csak a harmadik kérdést igyekszem körüljárni, mert valószínű, hogy a közeljövőben egyre több európai kormány is arra jut, hogy racionálisan vagy politikailag ez a leginkább vállalható út.
Kukucs!
Hogyan lehet a 21. században a potenciális vírushordozók egészségvédelmi okokból történő mozgását korlátozni? Rendelkezésünkre áll például az otthoni karantén klasszikus megoldása. A hatóság megbizonyosodik róla, hogy az érintettek alapvető fizikai igényei kielégíthetőek, matricát tesz az ajtóra, majd előre be nem jelentett időpontokban újra meg újra kiszáll ellenőrizni. A potenciális fertőzöttek pedig komoly büntetést kockáztatnak, ha megszegik a karantén szabályait.
Ez az egyszerűnek tűnő megoldás olyan nagy erőforrások mozgósítását igényli, hogy ha túl sok a lehetséges fertőzött, egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. A hatóság embereinek megfelelő védőfelszerelést, közlekedési eszközt kell biztosítani, hogy a megfelelő sűrűséggel gyakorolhassák ellenőrzési kötelezettségüket. Hiszen ha nem teszik vagy nem teszik ezt elég gyakran, nagy a veszélye, hogy a tizedik kovászos kenyér elkészítése után a lakásfogságra ítéltek elunják magukat, és csatlakoznak továbbra is szabadon mozgó barátaikhoz.
Van olcsóbb módszer is. A célszemélyek szemmel tarthatók olyan eszközök segítségével is, amelyeket ma már legtöbbünk szinte mindig magánál hord: a mobiltelefonunkkal. Ráadásul ez a mobiltelefonos megfigyelés nemcsak arra lehet jó, hogy a már azonosított vírushordozókat otthon tartsa, de arra is, hogy egyéb restrikciók betartottságáról visszajelzést adjon, illetve gyorsan azonosítsa azokat, akik fertőzöttek lehetnek.
Nem meglepő módon a mobiltelefonos megoldás egyre vonzóbb kormányaink számára, ugyanis tökéletesen fájdalommentesnek tűnik. De feltétlenül támogatnunk kell-e őket abban, hogy az első két út valamelyike helyett inkább ezt válasszák?
A válasz lehet éppenséggel igen, de ennek az igennek vannak lényeges feltételei.
A megfigyelésnek ebben az esetben is különböző módozatai létezhetnek. Lehet például anonimizált és aggregált lokációs adatok segítségével vizsgálni a lakosság mozgását annak érdekében, hogy láthatóvá váljon, a szigorításokat milyen mértékig tartják be az emberek. Március végére ezzel az eszközzel már több tagállam is élt, az Európai Bizottság pedig bejelentette, hogy tárgyalásban áll országonként egy-egy nagy mobilszolgáltatóval. Ha mobilszolgáltatóink adatainkat valóban anonimizálva bocsátják a politikai hatalom rendelkezésére, ez a megfigyelés meglehetősen ártalmatlan. A lokációs adatok felhasználásának azonban vannak sokkal kevésbé barátságos módozatai is. Vegyünk például szemügyre néhány, a baráti Keleten alkalmazott megoldást.
Kína egyes területein például a lakosságnak kötelező letöltenie egy alkalmazást, az Alipay Health Code appot. Ez a személyes adataik feltöltése után színkódokat ad a felhasználóknak, amely a mozgásuktól és feltételezett kitettségük alakulásától függően valós időben változik. Aki zöldet kap, szabadon mozoghat. Ha sárga a kód, egy hét otthonmaradásra utasítják. A piros két hét karantént jelent. Megalkotóik szerint az alkalmazás gépi tanulás segítségével dönti el, hogy ki mennyire van kitéve a fertőzés kockázatának. Azt azonban, hogy az algoritmus milyen adatok alapján sorolja be a polgárokat, nem lehet tudni, és a döntés ellen fellebbezni sem lehet. A The New York Times szoftverkód elemzése szerint az alkalmazás be van kötve a rendőrségre, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendőrség minden erőfeszítés nélkül bárkiről tudhatja, hogy éppen hol tartózkodik és kikkel találkozik. (Erről Rév István írt alapos elemzést nemrég: Vuhantól Nagyvenyimig, Magyar Narancs. 2020. március 19. – a szerk.)
Moszkva is hasonló alkalmazás bevezetését tervezi. A social monitoring app használata – kezdetben legalábbis – olyan polgárok számára lesz kötelező, akiknek a Covid-19 teszteredménye pozitív lett, de nem kellett kórházban maradniuk. Az alkalmazás (és rajta keresztül a hatóság) hozzáfér majd a felhasználó hívás- és lokációs adataihoz, kamerájához, tárhelyéhez és más információkhoz is. A hatóságok célja elvben az, hogy a pozitívra teszteltek ne hagyják el otthonukat, amíg fertőzőek lehetnek.
Dél-Koreában a hatóságok részletes adatokat tesznek közre a pozitív teszteredményt produkálók mozgásáról és demográfiai adatairól, ezeket a felhasználók a maguk választotta alkalmazásokon keresztül megtekintethetik. Ha olyan helyen tartózkodnak, ahol nemrégiben fertőzött járt, az app értesíti őket, hogy például „erre nemrégiben egy hatvanéves fertőzött férfi járt, részletes útvonala megtekinthető itt”. Az egészségét védeni kívánó felhasználó így el tudja kerülni azokat a helyeket, ahol vírushordozó járt – és ha megfelelően kis városban lakik, az illető összes családtagját is.
Hová mész?
De mi a gond mindezzel? Hiszen itt emberéletek forognak kockán! Mit számít ehhez képest, hogy a hatóságok vagy polgártársaink belelátnak a privát szféránkba? A magánélet átláthatóvá válása nem releváns panasz, amikor a társadalmat kell megvédeni az életveszélyes, felelőtlen viselkedésektől.
Csakhogy ez tévedés. Az efféle technológiák bevezetése előtt vészhelyzetben is két dolgot kell mérlegelni. Egyrészt azt, hogy az adott technológia valóban hatékony eszköz-e a fenyegetés elleni védekezésben. Másrészt azt, hogy csak annyira tolakodó-e, amennyire az feltétlenül szükséges, és a vele járó visszaélési és biztonsági kockázatokat megfelelően felmérték-e a használatukra vonatkozó intézkedés bevezetése előtt.
Nem minden hatékonynak tűnő megoldás hatékony megoldás. A digitális jogokat védő Electronic Frontier Foundation (EFF) például a napokban arra hívta fel a figyelmet, hogy az okostelefonok GPS-meghatározása nagyjából 5 méteres pontosságú, míg a fertőzés (megfelelően valószínű) terjedéséhez a szakértők szerint két embernek másfél-két méteres közelségben kell percekig tartózkodniuk. Ha ez így van, azok a fejlesztés alatt álló alkalmazások, amelyek GPS-adatok alapján azonosítanák a potenciális fertőzötteket, nem alkalmasak a vírushordozók hatékony távoltartására, és feleslegesen adnak hozzáférést adatainkhoz a hatóságok, vagy a megfelelő technikával felszerelkezett kíváncsiskodók kezébe.
Fontos azt is látnunk, hogy nem minden ártatlannak tűnő megoldás valóban ártatlan. Sokan úgy tartják, hogy az emberek csak akkor ágálnak a megfigyelés ellen, ha van mit titkolniuk, ha tilosban járnak. Akinek nincs vaj a fején, az nem bánja, ha mások – akár közemberek, akár a hatóságok – látják, hogy mit csinál, hogyan éli életét. Ez azonban nem igaz. Egy szemléletes példát hozva: ugyan semmi baj nincs azzal, hogy időnként ki kell menni vécére, többségünk mégis bánná, ha ezt átlátszó kabinban kellene megoldani. Semmi baj nincs azzal, hogy időnként butaságokat gondolunk a világról és később általunk elvetett ideákat képviselünk, többségünk mégis bánná, ha minden felmerülő kérdését, kételyét vagy ötletét mindenki más hallaná vagy olvasná. Nem kell ahhoz rosszban mesterkednünk, hogy életünk egyes aspektusait ne akarjuk másokkal megosztani. A magánügyeink magánvolta teret ad nekünk arra, hogy méltóságban, mások ítéleteitől mentesen lehessünk önmagunk, hogy szabadon gondolkodhassunk, formálhassunk véleményt a körülöttünk levő világról. A magánszféránk megfelelő védelme nélkül nem tudunk szükség esetén szabad állampolgárként fellépni az államhatalommal szemben.
Védd magad!
Ha kormányunk azt állítja, hogy a járvány elleni hatékony védekezéshez a magánszféránkat potenciálisan veszélybe sodró intézkedésekre vagy technológiák bevezetésére van szüksége, nem szabad automatikusan megrántanunk a vállunkat, hogy jó, hát végül is a halál rossz, az anyagi összeroppanás rossz, az viszont, hogy ki mire használja a mobiltelefonomról gyűjtött adatokat, teljesen lényegtelen. Ha demokráciában akarunk élni (vagy visszaépítésének lehetőségét fontosnak tartjuk), meg kell követelnünk, hogy kormányunk jó válaszokat adjon a következő kérdésekre: hogyan csökkentik a potenciálisan fertőző emberek társadalmi stigmatizációjának veszélyét minimálisra? Ki kezeli a begyűjtött adatainkat? Pontosan milyen adatokat gyűjtenek rólunk, és azokat hogyan kívánják tárolni? Kik és milyen feltételek mellett férnek majd hozzá ezekhez az adatokhoz? Mikor törlik majd ezen adatokat, és mi a biztosítéka annak, hogy a vészhelyzet megszűnésével ezek az adatok tényleg eltűnnek?
A ragaszkodás a kielégítő válaszokhoz különösen olyan társadalmi valóságban fontos, amelyben a kormány nem szereti korlátozni saját hatalmát. A járvány előbb-utóbb lecseng, de ha nem küzdünk ellene, az autoritarizmus még hosszú ideig velünk marad; és minél több adatot engedünk politikai vezetőink kezébe, annál nagyobb hatalmat biztosítunk számukra.
Nem feltétlenül szükséges, hogy a koronavírus elleni védekezésért a magánszféránk feladásával fizessünk. A Páneurópai Magánszféravédő Közelség Figyelő (Pan-European Privacy Protecting Proximity Tracing, PEP-PP) például olyan projekt, mely a magánéletünk és adataink maximális védelme mellett próbál hozzájárulni a járvány elleni védekezéshez. Az általuk fejlesztett Bluetooth Low Energy alapú sztenderd nem csupán a fertőzöttek hatékony azonosítását célozza (tényleges közelséget mér a GPS-szel szemben), de a begyűjtött adatok és a hozzáférők körének minimalizását is lehetővé teszi.
De ne legyenek illúzióink. Egy hataloméhes kormány nem fog magától ilyen technológiai sztenderdeken alapuló alkalmazásokat fejlesztetni. Ahhoz, hogy erre bármi esély legyen, mindannyiunknak tisztában kell lennünk azzal, hogy az élet megőrzésének és a gazdasági összeomlás elkerülésének ára nem szükségszerűen az, hogy magánszféránk, és hosszabb távon a demokráciánk veszélybe kerüljön.
A szerző filozófus, jogvédő.
