Az ideális miniszter

  • 2000. március 2.

Publicisztika

Függetlenül attól, hogy Pepó Pál egymaga hívta-e fel nyolcezerszer vasárnap a TV 2 telefonos szavazógépét, vagy voltak társai, és függetlenül attól is, hogy az ötlet neki magának vagy a kormány valamelyik PR-zsenijének jutott az eszébe, és függetlenül attól is, hogy Pepó megengedne-e magának egy ilyen trükköt 2002 tavaszán, a választási bizottság számítógépei előtt is, a környezetvédelmi miniszter maga a szakmai és államigazgatási nonszensz, akit már réges-rég úgy kellett volna kivágni nem a kormányból, de a kormányzati negyedből, mint pöcsöt a lagziban. Igazából már senki nem érti, hogy mi tartja Pepót a miniszteri székben: mintha Orbán kormányfő és Torgyán pártelnök nem tudná, hogy a debreceni búzanemesítőt széles körben a kormány leggyengébben teljesítő tagjának tartják.

Függetlenül attól, hogy Pepó Pál egymaga hívta-e fel nyolcezerszer vasárnap a TV 2 telefonos szavazógépét, vagy voltak társai, és függetlenül attól is, hogy az ötlet neki magának vagy a kormány valamelyik PR-zsenijének jutott az eszébe, és függetlenül attól is, hogy Pepó megengedne-e magának egy ilyen trükköt 2002 tavaszán, a választási bizottság számítógépei előtt is, a környezetvédelmi miniszter maga a szakmai és államigazgatási nonszensz, akit már réges-rég úgy kellett volna kivágni nem a kormányból, de a kormányzati negyedből, mint pöcsöt a lagziban. Igazából már senki nem érti, hogy mi tartja Pepót a miniszteri székben: mintha Orbán kormányfő és Torgyán pártelnök nem tudná, hogy a debreceni búzanemesítőt széles körben a kormány leggyengébben teljesítő tagjának tartják.

Tudják. Akkor viszont miért ragaszkodnak mégis hozzá?

A miniszterelnök valószínűleg rájött, hogy 2002-ig nem lesz EU-csatlakozás, és a környezetvédelmi kérdések is csak azután élesednek: most inkább nem foglalkozik az egésszel. Orbán azt is tudja, hogy csak jobb miniszter jöhet: de nem akar jobbat. Pepó ugyanis kitűnően megteszi - villámhárítónak. Amíg a közvélemény környezetvédelemért kiált, vagy éppen azon röhög, addig nem foglalkozik például szociálpolitikával. Pepó nem fog milliárdokért kampányolni a költségvetési osztozkodás idején, sőt azt a kis pénzt sem tudja elkölteni, amit rábíztak. Direkt jó, hogy veszekszik a zöldekkel, mert ha fordítva csinálná, még összekovácsolná a környezetvédő mozgalmakat, és cudar világ köszöntene a kormányra. Pepó Pál a végletekig lojális, és annál inkább az, minél többet alázzák kormányon belül. Torgyán irányíthatja a háttérből ezt a tárcát is; Orbán meg hiheti, hogy Pepó többet árt a kisgazdák népszerűségének, mint a Fidesz vagy éppen a kormány megítélésének.

No ez az, amiben alighanem téved.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.