Katona Béla elhíresült bonmot-ja szerint megtörtént a hídverés a politika és a szervezett bűnözés között. A volt titkosszolgálati miniszter kijelentését számtalanszor idézték párthovatartozástól függetlenül, többnyire abban a kontextusban, hogy az egyik hídfő - természetesen - mindig a másik párt érdekszférája környékén keresendő.
A mondat sikertörténete senkit ne tévesszen meg: a szocialista politikus bedobott a nyilvános beszédbe egy közhelyet, s mint oly sokszor, senki sem vette magának a fáradságot, hogy végiggondolja, miről is van szó. A szervezett bűnözés elsősorban amiatt szervezett, mert pozíciókat próbál szerezni az államigazgatás különböző szintjein, így védendő és legitimálandó ügyleteit. Az államok pedig védekeznek ez ellen: törvényekkel, erőszakszervezetekkel, valahol eredményesen, valahol nem; és néhol előfordul, hogy maga az állam is beszáll egy kicsit bizniszelni (cigarettacsempészetből például egész jól finanszírozható a nyugdíjrendszer, mint azt a gyakorlatban is igazolta egy közeli ország); így van ez, amióta világ a világ.
A szervezett bűnözés nyomulását nem kívánom elviccelni; csupán arra utalok, hogy ez egyrészt (sajnos) evidens, másrészt az ez elleni sikeres fellépésre van recept, következésképp esély is van, ha az állam eltökélt. De mit lehet tenni, ha a politika, illetve - kerülendő a demagógiát, fogalmazzunk árnyaltabban: - a politika néhány szegmense kezd a maffia törvényszerűségei szerint működni? Mit tudott tenni ez ellen Olaszország vagy Ausztria? Egyáltalán: hogyan lehet ez ellen védekezni? És vajon nem az e jelenség miatti kiábrándulás-e az egyik fő oka a Haider-félék előretörésének?
Vegyünk sorra néhány aggasztó példát: a honi politikai életet időről időre kétes értékű, több-kevesebb valós információt is tartalmazó listák meg "nagy leleplezések" dossziéi tartják lázban. Mindez nem más, mint ún. üzenet (tudjuk, ki vagy, ne nagyon ugrálj), elengedhetetlen kellék már egy középszar maffiasztoriban is. (A Tattagliák meg a Corleonék metodikája kétségtelenül direktebb: újságpapírba göngyölt hering, hurokkal megfojtott testőr, felnyársalt kurva, levágott lófej, ilyenek.)
Vagy: a Családba tartozni védettséget jelent; ezt is tudhatja mindenki, aki legalább egy szakirányú filmet végignézett. Választanod kell, sulykolja a politika: mi vagy ők; a komcsiktól, zsidóktól (náciktól, nacionalistáktól) csak mi védhetünk meg. Ha nem velünk vagy, akkor ellenünk, nincs más út. Manapság a Fidesz nyomatja mániákusan ezt a baromságot (a nyilvános beszédben egyelőre kevésbé brutálisan - bár ott is jól érzékelhetően -, mint azon kívül), de e primitív dichotómiának méltó előképe volt a Boross-Csurka-diktatúráról hiszterizáló "független" közírás. (Persze e stupiditás - az igaz utat ismerő, ám mindig kisebbségben lévő mi versus az ellenség, valamint az általa megtévesztett tömegek alkotta ők - olyannyira jelenvaló a magyar közgondolkodásban, hogy nem is szabad corleonizmusnak nevezni; ám mivel a magyar ember imád analógiákban gondolkodni, nem lehet kihagyni e hasonlóságot.)
Erőegyensúly esetén ki kell egyezni: ezt a maffia területi alapon, illetve szakmánként rendezi le. A jelek szerint a magyar politikában a felosztás alapja az időbeliség. Az erősebb Család egy győztes választás után mindent visz; ha ti is kaptok négy évet, tietek a pálya, de addig kuss. E jelenség nem új keletű, ám a Fidesznek komoly sansza van arra, hogy ő emelje szokásjoggá mindezt. Példának okáért itt vannak az állami megrendelések, a közbeszerzési eljárások tendergyőztesei. Mind az előző, mind a mostani ciklusból tudunk olyan esetekről, amikor a vesztes nagyságrendekkel jobb pályázatokkal maradt alul; vereségének egyetlen oka ellenzéki "pártközelisége" volt. Ám a vesztesek az esetek túlnyomó többségében nem pattognak - legalábbis nyilvánosan nem, a "legbátrabbak" is csak név nélkül hajlandók borítani. De hát minek hősködni: egyszer az ő idejük is eljön.
Sokan leírták - mi is többször -, hogy szocialisták sokasága adózott csodálattal a Fidesz erőszakosságának 1998 őszén; és alig várják már, hogy őket szólítsák a színpadra. Jellemző persze a fideszes reakció is: 2002 után minket kinyírnak a komcsik, jósolják a sötét jövőt. Lám-lám, az élet ily egyértelmű, kezd minden a helyére kerülni.
Félreértések elkerülése végett: nem azt bizonygatom, hogy Magyarországon bevégzett tény a feudálszocializmus talaján szárba szökkent olasz típusú plurális demokrácia diadala, továbbá a fentiek ellenére sem hiszem, hogy a politika kizárólag így működik. Állítom viszont némely divatos szólam ellenében, hogy a rendszerváltoztatás nem fejeződött be: az intézményrendszer alapjai bár masszívnak tűnnek, a működtetés garanciái, a működtetők ellenőrzését és elszámoltatását szavatoló biztosítékok nem megnyugtatók. Nem az a baj, hogy a mindenkori végrehajtó hatalom és parlamenti többség számára van mozgástér, s az sem baj, ha a játéktér széles; az az aggályos, ha a mozgást nem világos törvények szabályozzák, hanem az akciókat hiányos, pontatlan, többféleképp értelmezhető törvényszövegekkel igyekeznek hitelesíteni.
Eddig még egyetlen kormánynak sem volt ereje ahhoz, hogy a jogszabályi kiskapukat maradéktalanul bezárja; amikor a maffialéttel vontam párhuzamot, mindenekelőtt erre gondoltam. Hiányos rendelkezések mögé bújva triumfálni, azokra hivatkozva kelteni a törvényesség látszatát persze lehet, semmi sem tiltja (mondjuk a parlamenti munkarenddel vagy a médiakuratóriumokkal való baszakodást, vagy az új alkotmány megtorpedózását 1996 nyarán). Csakhogy nem más ez, mint amikor a törvény túloldalán állók piszkos pénzeket mosnak tisztára, vagy amikor fedőcégeket alapítanak illegális tevékenységük fedezésére: ott is csak a felszín, a törvényesség látszata a lényeg.
Egyelőre nem tudható, merre tart a Magyar Köztársaság. Ám a fent jellemzett folyamat jelenvaló, s ma világosabban látszik, mint négy vagy akár nyolc évvel ezelőtt. Amivel nem egyik vagy másik párt hitvány vagy kevésbé hitvány jellegét próbálom igazolni, hanem azt, hogy a korrupció és az összefonódások elleni fellépést hirdető politikai erők előbb tanultak meg együtt élni mindezzel (s esetenként kiaknázni az ezekből adódó előnyöket), mint hogy érdemben tettek volna e folyamat ellen. Az új köztársaság történetének (más mellett) szerves része e tendencia, illetve e folyamat kiteljesedésének a lehetősége is; és az Írisz-per múlt heti lezárása csak erősítette bennem ezt az érzetet.
*
Az országos lefedettségű tévéfrekvenciák kiosztása óta fölösleges írott jogról és szakmai szempontokról beszélni, ha médiatenderekről van szó: ez a legfőbb tanulsága az ORTT 1997-es döntésének. E megállapítást csont nélkül igazolja a hétfőn részlegesen lezárt rádiófrekvencia-pályázatok eddigi győzteseinek a névsora. Egy-két esettől eltekintve kizárólag a politikai szempontok érvényesültek. Legyünk konkrétabbak: a kormánypártok és a MIÉP favorizálta pályázatok jórészt befutottak. (Például a pécsi frekvenciák kiosztását az összeférhetetlenség alapos gyanúja sem befolyásolta.) A jelek szerint egy volt a lényeg: muszáj a mi emberünknek biztosítani a hét évet, aztán majd csak lesz valahogy. Az egyik ORTT-tag munkatársamnak elmondta: a pártok pecsétes papíron küldték ukázaikat a delegáltaknak. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem; de ettől függetlenül is azt sugallta az egész eljárás, hogy immár a látszatra sem kell ügyelni: a testület mandátuma egy nap múlva lejár, a tévépályázatok óta a becsület úgyis odavan, nosza, lovak közé a gyeplőt. S ha a nyitva maradt fővárosi frekvenciára befutna is a Tilos Rádió vagy a Rádió C, ezek után az sem szakmai döntés lesz (függetlenül a pályázatok színvonalától), hanem politikai engedmény, amit a kiosztandó vidéki frekvenciákkal alighanem alaposan kompenzál a testületi többség. És ez nagyon rossz mindenkinek: mert a sárból fröccsen a politikailag semleges győztesekre és a politikai okokból kimaradt vesztesekre is. Senki sem tiszta: ez az önigazoló aljasság az első ORTT testamentuma.
Ami a rádiófrekvenciák körül történt, az előre megfontoltan, politikai indokokból elkövetett gyalázat; az Írisz-per végkifejlete viszont maga a katasztrófa.
Semmiféle mentő körülmény nincs erre: az sem, ha, mint hírlik, a CME 12 milliárdja mögött (amivel a legtöbbet ígérte a tévéfrekvenciákért) nem volt valós fedezet; az sem, hogy - épp emiatt - talán jogszerűen is kizárható lett volna a versenyből; szívesen utalgattak erre az ORTT egyes nyilatkozói, s nem biztos, hogy csak a levegőbe beszéltek. Csakhogy az Íriszt nem emiatt hasaltatták el (hanem leginkább azért, mert az Írisz volt a par exellence zsidó tévé, jelentsen bármit is a zsidó ebben az összefüggésben; őszintébb pillanatában nemigen tagadja senki, hogy ez a valós ok, fölösleges hát szemérmeskedni). És legfőképp: a vonatkozó ORTT-ülések jegyzőkönyveinek nyilvánosságra kerülése, illetve az Írisz kiszorítását célzó MSZP-Fidesz-háttéralku egyértelművé válása óta nincs miről beszélni; a testületi tagok politikai indokok alapján született döntéshez igazították utólag pontszámaikat, továbbá a hiányos pályázat miatt a Magyar RTL eleve nem indulhatott volna a tenderen (még ha Martonyi János levezette is a testületnek, hogy ennek ellenére sem kell kizárni az RTL-t). És az sem változtatna a lényegen, ha kiderülne: a múlt heti rapid csatornavásárlást voltaképp nem is a TV 2 tulajdonosa, hanem a CME forszírozta; az akkor még többesélyesnek tűnő bírósági döntés előtt jó áron adhatott túl a veszteséges társaságon, s végső soron nem is jött ki nagyon rosszul magyarországi médiakalandjából.
E kérdéseket az utóbbi napokban alaposan kivesézte a hazai sajtó. Valóban fontos momentum valamennyi; a lényeg azonban az, hogy Magyarországon a jogrendnek 2000. február 21. óta pontosan mérhető árfolyama van: és ez pillanatnyilag 16 millió dolláron áll. Lehet, hogy kevesebbért is semmivé válhat egy jogerős bírósági határozat, de ennyiért bizonyosan, ezt már tudjuk. Tizenhatmillió dollárért vásárolta meg nyugalmát a TV 2 legnagyobb tulajdonosa (s legott risztelt is az RTL Klubéval), hiszen birtokon belülre kerülve kérte az immáron önmaga ellen folyó eljárás megszüntetését. Nem az 1997-ben történtek bírósági megítélése változott (vagyis hogy törvénytelenség történt, amit az egyszerű nép nyelvén nevezzünk mindközönségesen csalásnak), hanem a pereskedők jelenbeni tulajdoni helyzete.
Lám-lám, mondhatjuk ismét, ilyen egyszerűen működnek a dolgok: egy közérdeklődést kiváltó, politikai indíttatású ügyet, egy jogerősen megállapított törvénytelenséget a jogállami normák teljes figyelmen kívül hagyásával lehet elsimítani. (És leplezetlen cinizmussal: "meglepődtem a fordulaton", ezt bírta mondani az egyik RTL-es góré; megnyugodhat a piac, vont mérleget a leköszönő ORTT-elnök.) A két "konkurens" smúzolása talán ki sem derül (a magyarországi hivatalos tájékoztatás szerint csak a TV 2 tulajdonosa üzletelt), ha a hülye amerikaiak nem nyomják azonnal a neccen a tőzsdei információkat.
Pedig mi baj történhetett volna? Hisz pénzkérdés volt csupán az egész.
