Hogy ez valójában micsoda, azt Ádám Zoltán a lap múlt heti számában pontosan megírta: egy autokratikus rend kiépítésére törekvő hatalmi csoport igyekszik a köz- és magánjavak zárt hozzáférésű, saját ellenőrzése alatt tartott táplálékláncát kiépíteni. Láncziról tudható, hiszen maga vetette papírra Bibó születésének századik évfordulójára írt esszéjében, hogy nem hisz abban, hogy a politikai cselekvést erkölcsi megfontolásoknak lehet alávetni. A valódi szuverén az, hangoztatják egyik kedvenc filozófusuk, Carl Schmitt nyomán, aki túllép a morális és jogi kereteken, és maga teremti meg azt a politikai valóságot, amelyben cselekszik. Hivatkozhatnának néhány vulgármarxista megmondóemberre is az 50-es vagy a 70-es évekből, akik kísértetiesen hasonlóképpen nyilatkoztak a morál és a politika összekapcsolásának „hamis illúziójáról”, de megértem, hogy Schmitt, a „konzervatív fasiszta” (vö. Techet Péter, Kommentár, 2010. június) a mai közegben előkelőbbnek tetszik.
A lelkük mélyén az orbánista holdudvar is érzi azonban, hogy azért illene valami magyarázattal is szolgálni. Kváziteóriájuk egymással összefüggő állításokat tesz a rendszerváltás utáni korszak indulásáról, a privatizációról, a külföldi tőke kárhozatos szerepéről, a nyugati függőség elleni szabadságharc szükségességéről. Az orbáni „újrapolgárosítás” ideológusai szerint a liberalizmus a korlátlan szabadság képmutató ideológiája, amely a mindenkori erőseknek kedvez. A liberális demokrácia a pénzhajhász, lelkiismeretlen szerencselovagok szabad rablást biztosító paradicsoma. Nem volt képes és nem is akarta megvédeni az embereket a multiktól, a bankoktól, a korrupt, parazita politikai hálózatoktól. Ennek az egykori elitnek, amely a pártállami diktatúra haszonélvezőjeként döntő indulási előnyt élvezett a vagyoni és kapcsolati tőke terén, majd újdonatúj komprádor burzsoáziaként lett az idegen, zsákmányszerző és piacrabló külföldi tőke honi helytartója, a liberalizmus volt a fedőideológiája, a liberális párt pedig fedőszerve. A gazdasági bázisukat politikai erővel kell felszámolni, az új hatalom számára, más eszköz nem lévén, a vagyonok átcsoportosításával kell szilárd anyagi bázist teremteni. A szabadjára engedett külföldi tőke lerabolja a magyar piacot, zsákszám hordják ki a pénzt az országból. (A külföldi tőkéről az 1970-es években pont ugyanezt gondolták a Tervhivatalban, ahol Lóránt Károly, a jelenlegi rendszer gazdaságfilozófiájának orákuluma kezdte pályáját.) Ezek a magyarázatok ma is elég nagy befolyást gyakorolnak ahhoz, hogy az értelmiség és a középrétegek meghatározó részének rezsim melletti kitartását biztosítsák. Ez ugyan ma már minden felmérés szerint egy kisebbség, de a választási rendszer és az ellenzék gyatrasága, megosztottsága miatt még hosszú ideig képes lehet hatalomban tartani az ország mai urait. Az új klientúra pedig úgy érezheti, mesés gyarapodása a nemzeti-történelmi igazságtétel része. Szép terv, mondhatom.
Az egykori spontán privatizáció és bírálói
„[H]asználja ki a Központi Bizottság és ezzel majdan foglalkozó szervezete mindazt a törvényes lehetőséget, amellyel bizonyos fokú védettséget biztosít a nem tulajdonában lévő ingatlanainak. Mert ugyebár a védettség úgy alakul ki, hogy beviszem egy kft.-be, a kft. elmegy egy másik vállalkozásba, ne adj’ isten még külföldi tőke is érdekelt benne, és végül így lehet eltüntetni” – jelentette a párt vezető testületének Iványi Pál az MSZMP KB 1989. szeptember 1-jei ülésén. Iványi a Politikai Bizottság tagjaként még az év júniusában kapott megbízást, hogy tekintse át azokat a jogi, politikai lehetőségeket, amelyek révén az állampárt átmentheti az általa kezelt állami vagyon javát. Mindeközben már zajlott az a folyamat, amit akkor spontán privatizációnak neveztek, és aminek az 1988-as társasági törvény, majd az 1989. május 29-i átalakulási törvény ágyazott meg.
Mindkét aktusnak volt progresszív hozadéka, nemcsak gazdaságpolitikai, hanem ideológiai értelemben is. E két törvény elfogadásával a pártállami rendszer legitimnek és egyenjogúnak fogadta el a magántulajdont a termelői szférában (vagyis a kapitalizmus megjelenését), és ugyancsak szentesítette a külföldi befektetések biztonságát, jogi védelmét. Vagyis az eljövendő gazdasági rendszerváltás alapjait ez a két törvény teremtette meg. Az ellenzék részéről mégis tiltakozás fogadta őket, különösen az utóbbit. Az ellenzéki liberálisok (SZDSZ) akkor legfontosabb lapjának, a Beszélőnek utolsó szamizdatként megjelent, 27. számában Bokros Lajos, a Horn-kormány későbbi pénzügyminisztere azt írta: ezt a felelőtlen döntést néhány hónap múlva az Országgyűlés ugyanolyan szégyenletesnek fogja találni, mint a tavaly őszi döntést Bős–Nagymaros felépítéséről. Bokros úgy érvelt, hogy „az átalakulási törvény nyomán kialakuló tulajdonszerkezet végleg rögzítené a mai monopóliumokat, a piacellenes és a versenyt kizáró vagy torzító összefonódásokat, és megakadályozná a valódi tőkepiac létrejöttét. A külső tőkebevonás nem a hatékonyság garanciája, hanem éppen ellenkezőleg, az állami vagyon olcsó kiárusítására ad alkalmat. A szerencsés kiválasztott tehát saját magának fizet, hisz lényegében megszerzi az egész vállalatot. A régi menedzsergárda által kiválasztott és vele összefonódott új tulajdonos mindenképpen abban érdekelt, hogy a vállalatnál megtartott nyolcvanszázaléknyi részvényt az átalakulástól számított három éven belül értékesítse, különben az – ellenőrzési jogokkal együtt – az állami vagyonkezelő tulajdonába kerül. Ez a mesterséges eladási hullám nem lesz tekintettel a tőkepiac felvevőképességére, így az árfolyamok meredeken csökkenni fognak, további üzletrészek ismét áron alul kerülnek majd a vásárlóképes tulajdonosok birtokába.”
A privatizáció kezdeteikor tehát két tényező és politikai szándék torzította a folyamatot: az állampárt törekvése, hogy az általa kezelt állami vagyon fölötti politikai ellenőrzés megszűnésével ezt a vagyont még időben magánvagyonná konvertálják, illetve a késő Kádár-kori technokrata vállalatvezetői réteg azon törekvése, hogy akár külföldi tőke bevonásával is, de a maga számára szervezze ki a működőképes és haszonnal kecsegtető vagyonelemeket – míg a veszteség- és rozsdahalmot az államra, vagyis miránk hagyja. Mindkettő azzal fenyegetett, hogy a közt jelentős veszteség éri, illetve a vagyon olyanok kezébe kerül, akik szakértelem vagy erkölcsi elkötelezettség híján piaci körülmények között nem tudják majd a köz javára is haszonnal működtetni. A vagyon- és hatalomátmentés nem egyszerűen erkölcsi, igazságossági kérdés volt. Nem pusztán az volt a tét, hogy akik a pártállam szolgálatában, a diktatúra privilégiumait kihasználva és élvezve méltatlan és érdemtelen előnyhöz jutottak, azok ebből ne kovácsolhassanak maguknak újabb előnyt. A korrupció és az állami, illetve egykori pártvagyon széthordása a gazdaság szükséges modernizációját is veszélyeztette. A politikai botrányok következtében mindkét folyamat lelassult, de valójában a következő évi választások sem tudtak teljesen véget vetni az állami vagyon szétszivárgásának.
A privatizáció mikéntjéről a liberális táboron belül is vita folyt. A Pénzügykutató Rt. akkori vezetői, az 1987-es Fordulat és reform c. nagyhatású röpirat szerzői – közéjük tartozott Matolcsy György és a liberális pártban később befolyásos szerepet játszó Tardos Márton és Csillag István is – kiálltak amellett, hogy a korrupciós és hatékonysági kockázatok ellenére ki kell tartani a gyors ütemű privatizáció, akkori szóhasználatukkal a denacionalizálás mellett. Egyúttal ők is bírálták a kormány átalakulási törvényét: tisztázni kell, hogy ki ad el kinek. A bevételt az államadósság törlesztésére kell fordítani. Nem egy, hanem több nagy vagyonalapot kell létrehozni, világos, átlátható szabályokkal. Bokros Lajos és Tömpe István egy kis létszámú, az ügyleteket felügyelő vagyonkezelő szervezet mellett érveltek, Kornai János, a korszak talán legtekintélyesebb közgazdásza pedig arra figyelmeztetett, hogy semmit sem szabad áron alul adni, nem kell mindenáron a külföldi tőke becsábítására törekedni, ha annak nem technológiai modernizáció, szaktudás és know-how a hozadéka, hanem az állami vagyon elkótyavetyélése. Valamint mindig tekintettel kell lenni arra, hogy a privatizáció mennyi munkahelyet sodorhat veszélybe.
Pánikban
Az igazi probléma azonban nem ez volt, hanem két előre nem látható, de egymásra ható, és a veszteségeket növelő tényező együttes hatása. Az egyik a szovjet piac és a KGST mindenkit váratlanul érő drámai gyorsaságú összeomlása. A másik, hogy az így kialakuló nyomás, időhiány és kölcsönös politikai bizalmatlanság okán nem sikerült egy átláthatóan működő privatizációs, állami vagyonkezelő szervezetet és egy széles körben elfogadott intézményi, eljárási és gazdaságpolitikai koncepciót kialakítani. 1989 végén és 1990 első harmadában a keleti piacra termelő nagy- és közepes méretű vállalatok sora került csődközeli helyzetbe. Csak egy példa: a szovjet piacra irányuló magyar gépipari export 1990 júniusában egyik pillanatról a másikra állt le, 40-50 ezer ember munkáját sodorva azonnal akut veszélybe. A váratlanul gyors recesszió rendkívül megnehezítette nemcsak a munkahelyek megtartását szolgáló stratégiák kidolgozását, hanem egyáltalán annak felmérését is, hogy az egyes vállalatoknak, vállalaton belüli termelőegységeknek valójában mennyi is volna az ún. piaci értéke. Érnek egyáltalán egy fityinget is? A terjedő pánik pedig tág teret adott az átláthatatlan vagyongazdálkodási intézményrendszerbe beszabaduló, jó politikai kapcsolatokkal bíró kalandoroknak és zsákmányszerzőknek. A végeredményt ma is megtekintheti a szemlélődő Ózd, Diósgyőr, Kazincbarcika, Budapest stb. rozsdaövezeteiben. A rendszerváltás egyik fő frontvonalát, az állami vagyon elosztását és a privatizációt titkok, mély gyanakvás és keserű frusztráció övezte, s mindmáig nem lehet megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy ez az egész voltaképpen titkos alkuk és piszkos ügyletek története volt.
A vonatkozó szakirodalom szerint Magyarország a visegrádi országokhoz hasonlóan az ún. beágyazott neoliberalizmus útját választotta: miközben liberalizáltak és piacosítottak, azaz fölszámolták a központosított tervgazdaság intézmény-, tulajdon- és gazdaságirányítási rendszerét, jelentős erőfeszítéseket tettek az átalakulás veszteseinek kompenzálására. A neoliberális jelző szerintem félrevezető, hiszen a neoliberalizmus a magántulajdonon alapuló, nyugati piacgazdaságokban sürgette a még állami tulajdonban lévő vállalatok, illetve az állam által menedzselt közszolgáltatások magánosítását. Ezzel szemben Magyarországon 1990-ben az ipar 90, a kereskedelem és a szolgáltatások 75 százaléka volt állami tulajdonú vállalatok kezében. Nincs történelmi példa arra, hogy működőképes tud lenni a demokrácia központosított gazdálkodással és túlsúlyos állami tulajdonnal – nyilatkozta Martonyi János, a Németh-kormány privatizációs kormánybiztosa 1989 decemberében a HVG-nek. A posztkommunista térségben azért kellett privatizálni, hogy egyáltalán létrejöhessen a piacgazdaság intézményrendszere. A fenti okok miatt a privatizáció minden kétséget kizáróan nagyobb vagyon- és jövedelemvesztéssel járt, mint feltétlenül szükséges volt, de a szocialista nagyipar, a KGST összeomlását nem ez okozta. Ellenben az összeomlás megakadályozta a fokozatosabb, ésszerűbb és átláthatóbb intézményi formák kidolgozását, amelyek a korrupció, a bennfentes információkkal való visszaélés költségeit mérséklik, vagy gátolják a rosszhiszemű piacszerzést. Mindenesetre az 1990-es évek első felében regnáló kormányok közös bűne volt, hogy ilyesmivel jószerivel meg sem próbálkoztak. Az 1996-tól beinduló nagyarányú privatizáció és külfölditőke-beáramlás nélkül ma az sem lenne, ami még véletlenül működik a magyar gazdaságban. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a korrupciós befolyásolás következtében a közszolgáltatások külföldi kézbe adása finoman szólva szuboptimális módon ment végbe.
*
Végezetül még egy megjegyzés: a rendszerváltás történelmi fordulópontjával egy időben egy azzal párhuzamos folyamat zajlott. A II. világháború utáni jóléti kapitalizmus Nyugaton neoliberális irányt vett, visszafordult a szabadpiaci felfogás felé, ráadásul egy olyan közegben, amikor a globalizáció következtében az egyes nemzetállamok egyre kevesebb eszközzel rendelkeztek ahhoz, hogy a polgáraikat megvédjék a piac kilengései okozta megpróbáltatásoktól. A piac nem az államon belül terjeszkedett, hanem maguk az államok is a globális piac présébe kerültek. Különösen vonatkozott ez a közép- és kelet-európai országokra, ahol a piaci nyitás elkerülhetetlen volt – ám az ideológiai nyomás és vonzerő a kevéssé szabályozott szabadpiaci megoldások felé tolta a külső környezetet. A korábbi centralizált tervgazdaság piacképtelen szegmenseinek összeomlása, illetve átépítésük hatalmas társadalmi költséggel járt, és ezek a súlyos recesszióba került államok eleve csak töredékes és egyre zsugorodó eszközökkel rendelkeztek arra, hogy mindezektől a turbulenciáktól valamelyest megvédjék polgáraikat. Ráadásul a fenti egybeesés nem volt fatális történelmi véletlen. A múlt század 60-as és 70-es éveit a világpolitikában az enyhülés, a békés egymás mellett élés doktrínája uralta, a társadalomtudományokban pedig a konvergenciaelméletek hódítottak. A nyugati jóléti állam ekkor a kapitalizmus egyfajta korrekciójának látszott, amiképp a sztálinista torzulásoktól megtisztított, emberarcú szocializmus is lassan közelíthetett a demokratikus eszményekhez – vélték sokan Keleten és Nyugaton egyaránt.
A múlt század 70-es éveinek végén beállott neoliberális fordulat nem egyszerűen gazdaságfilozófiai és gazdaságpolitikai változás volt, amely a nyugati demokráciák belső viszonyait célozta átrendezni. Ideológiai értelemben összefonódott a hidegháború menetében bekövetkezett fordulattal, a keményebb szovjet- és kommunistaellenes politikával. Ronald Reagan két szállóigévé lett mondása a „gonosz birodalmáról”, illetve arról, hogy „az állam nem a megoldás, hanem a probléma”, szorosan összetartozott. Ráadásul gyanítható, hogy a hidegháborús fordulat játszotta e párhuzamos folyamatban a kezdeményező szerepet: az afganisztáni háború, a szovjet blokk fokozódó belső válsága, a lengyelországi katonai puccs voltak azok a döntő jelentőségű események, melyek egyszerre jelezték, hogy a szovjet birodalom nem lesz képes szalonképesebb rezsimmé válni, valamint, hogy megnyílt az esély a történelmi leszámolásra a kommunista diktatúrákkal. A neoliberális, államlebontó retorika gyors politikai térhódítása annak is volt köszönhető Nyugaton, hogy egybevágott a kommunista fenyegetés legyűrésének felcsillanó lehetőségével. A túlméretezettnek ítélt jóléti állam visszaszorításának programja összemosódott a kommunista pártállami rendszerek lebontásának demokratikus programjával.
A legmegdöbbentőbb az, hogy a tőke- és tudáshiányos magyar társadalom, amely fölszabadult a diktatúrák és idegen megszállások alól, belépést nyert a világ leggazdagabb klubjába. De Magyarország a rendszerváltás utáni két és fél évtizedben alig jutott előbbre. Ezen a vagyon erőszakos újraosztása biztosan nem segít. Ebül szerzett jószág ebül vész el. A mindenfajta teljesítmény, befektetés és kockázatvállalás nélkül, a magyar, német, holland és francia adófizetők pénzéből kipárnázott tucatnyi, Orbán tenyeréből evő oligarcha soha nem lesz piacképes menedzsere az elharácsolt javaknak. A helyi, intenzív gazdálkodás kezdeményeit letaposó latifundiumok, az államilag kreált monopóliumok biztosan nem hoznak polgári felemelkedést. Minden adat azt mutatja, hogy a magyar középrétegek folyamatosan süllyednek, a fiatalok pedig tömegével vándorolnak ki. Orbán Viktor már régóta nem országot épít, hanem rezervátumot. Bezárt ajtós-főzőcskés, kisállami autarkiát.
A szerző történész.
