Babarczy Eszter: A kormányzás morális alapjai

  • Babarczy Eszter
  • 2016.03.02 08:34

Publicisztika

Orbán nem az az ember, aki megold egy krízist, hanem aki krízisek sokaságát kreálja. Krízis hiányában csak önjelölt diktátor, megoldandó helyzet nélkül.

Alábbiakban Lánczi András filozófiai érveit igyekszem összefoglalni. Ellentétben azokkal, akik szerint ez perverz ízlésre vall, én Lánczit filozófusként olvasom. Ha tetszik, így még ijesztőbb.

„A kongresszus számomra egy dologról szólt: öt éve folyik egy politika, bizonyos értelemben 25-30 éve van egy politikai erő, amit Fidesznek neveznek, és most jutott el oda, hogy képes a cselekvés, a döntések mögé egy olyan morális alapot húzni, ami nélkül nincs sikeres politika. Minden politikának morálisan meg kell ágyazni, hogy az világos legyen. Hogy melyek a céljai, milyen eszközökkel akarja ezt elérni, és hogy – egyszerűen – mi alapján tesz különbséget jó és rossz között. Ez a kongresszuson több hozzászólásból is nagyon világosan kiderült, beleértve a miniszterelnöknek a majd egyórás beszédét is. Ami szerintem lényegében erről szólt. Ismertette: mik azok a morális alapok, amire a kormányzást felépítették, és amelyekre támaszkodva a jövőben további sikereket lehet elérni. És ezen alapszik Orbán Viktor optimizmusa, hogy »még itt leszünk 30 évig«, én ezt így értelmezem. Persze van egy kis éle a politikai ellenfelek irányában is, miszerint: ne reménykedjetek!, inkább »alkalmazkodjatok«.”

Azt javaslom, hogy vegyük komolyan ezeket a szavakat. Lánczi András képzett filozófus, akinek még mindig van veszítenivalója, ha egyszerűen seggnyalónak adja magát. Ő nem a rendszer apologétája; komolyan veszi, hogy a rendszer filozófiai alapjait teremti meg.

Bár a napi csatározásokban ezek a nüanszok eltűnnek, engedjék meg, hogy kifejtsem mint egykori eszmetörténész, mi áll Lánczi furcsa gondolata mögött, mely szerint éppen most teremti meg a rendszer a maga morális alapjait, és amit korrupciónak nevezünk, ennek része.

Előrebocsátom, hogy egyetértek vele: amit most korrupciónak nevezünk, az Orbán politikája, de a korrupcióval kapcsolatos érvekkel részletesebben a következő írásban foglalkozom.

Orbánnak – a Lánczi-féle eszmekörben – jelentős előnye van velünk szemben: ő az, aki különbséget tesz jó és rossz között.

Műveltebb olvasók azonnal ráismernek ebben Carl Schmitt Politikai teológiájára, amely arra késztette a jogtudóst, hogy felajánlja szolgálatait a náci pártnak. Schmitt opportunista is volt – Lánczi is az –, de filozófiai álláspontjukat ettől függetlenül mélyen átélik. Én elhiszem, hogy Lánczi András nem különösebben cinikus ember, nem spin-doktor, nem Habony Árpád. Lánczi filozófusnak gondolja magát, s bár nem túl eredeti, szakmailag is tökéletesen értelmezhető. Lényegében újramelegít egy hagyományt, amely a weimari liberalizmus katasztrofális bukása nyomán keletkezett, hogy aztán segédkezzen a totalitárius állam kiépítésében.

A Lánczi által megidézett hagyomány a szekularizált katolicizmus (ha valakit érdekel, a spanyol Donoso Cortes az atyja).

Amíg hittünk abban, hogy Isten elválasztja a jót a rossztól, és ezt a tudást ránk hagyta, hogy bölcsen gazdálkodjunk vele, a politikának nem volt különösebb tennivalója a moralitás szférájában. A pápára tartozott.

Az új politikafilozófiai hagyománynak Thomas Hobbes ágyazott meg, aki rosszul tűrte, hogy honfitársai a vallás nevében gyilkolják egymást, s ezért mindenkit és mindent egy teljes hatalmú szuverén alá kívánt rendelni –a saját érdekünkben. Bár lelkünk mélyén lehetnek más értékeink, külső cselekedeteinkben minden pillanatban meg kell felelnünk a szuverén akaratának, mert csak így biztosítható a társadalmi béke, és ezt minden racionális embernek fel kell ismernie.

Carl Schmitt, Hobbes buzgó olvasója az első világháborút követő polgárháborús állapotokra, majd a szükséghelyzet kihirdetésével kapcsolatos németországi bizonytalanságokra adott hasonló választ. (Itt még nem Hitler a főszereplő, hanem a jobb- és baloldali forradalmárok, s velük szemben Friedrich Ebert szociáldemokrata kancellár). A szükséghelyzet – amikor a politikai vezető egyszemélyben dönt jó és rossz elválasztásáról, mivel a demokratikus döntéshozatalt felfüggesztették – megmutatja, vélte Schmitt, hogy a jogállamra alapozott politika mély illúzió rabja. Bármely pillanatban megjelenhet egy olyan társadalmi krízis (lásd Kosellecket idéző írásomat e sorozatban), amely a jogállam felfüggesztését vagy a demokratikus intézmények korlátozását kívánja.

Egy magára valamit is adó konzervatív ugyanakkor mindig elismeri, hogy a politikai filozófia válasz vagy kérdés a korabeli események értelmezéséhez. Itt jutunk el Lánczi igazán gyenge pontjához. Sem Hobbes, sem Schmitt nem kívánta morális alapokhoz kötni a politikát – a politika konkrét helyzetekre adott problémamegoldó válasz. A hobbesi és schmitti politikai filozófia lényege a krízis: a krízisek megoldásának kulcsát látják a diktatúrában. Schmitt eleinte, római mintára, a csak meghatározott időre felhatalmazott diktátor szükségességét hirdette. Hobbes antropológiája volt igen pesszimista – de ezt a pesszimizmust már kevesen osztják.

Orbán, Hobbes szemüvegén át nézve, nem az az ember, aki megold egy krízist, hanem az, aki krízisek sokaságát kreálja, annak érdekében, hogy minél közelebb jusson a Schmitt által elképzelt szuverénhez. Tökéletesen világos, miért következik ebből a szükségállapotra vonatkozó paragrafus módosításának igénye, vagy éppen Orbán retorikája, amelyben a válsággal szemben gyenge Európa visszatérő elem.

Krízis hiányában Orbán csak önjelölt diktátor, megoldandó helyzet nélkül.

Erre a célra tehát – a retorikán túl – Lánczi és mások fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy most az eredeti újraelosztás fázisában vagyunk, így a korábbi jogszabályok és tulajdonviszonyok nem érvényesek. Ez már nagyon ingoványos talaj: nemigen lehet egyszerre elutasítani a kommunista államosításokat és általában a tulajdon és személy ellen intézett gonoszságokat, ha mi magunk is éppen ilyen folyamatot kívánunk elindítani. Csak tippelni tudnék Lánczi válaszára – íme: a kommunisták rossz ügy érdekében államosítottak és újraelosztottak, míg Orbán ezt egy jó ügy érdekében teszi. Mivel azonban jó és rossz megkülönböztetése a mindenkori szuverénre van bízva – betilthatja a tízparancsolatot is –, ez a magyarázat teljesen tautologikus.

Orbán természetesen a „nemzet” fogalmát szokta előhúzni ilyenkor. Jó az, ami nemzetileg jó. Mivel azonban a schmittiánus keretekben nem vitatható meg, hogy jó-e például az a nemzetnek, ha szétrohad az iskolarendszere – tekintve, hogy ezt Orbán dönti el –, ez a magyarázat is tautologikus mindaddig, míg a valóság fel nem lázad, és ki nem fejezi, hogy nem – a szuverén rosszul gondolja, nekik mint nemzetnek más elképzelésük van a nemzet javáról. Egy további írásban ehhez ki kell majd térnem arra, létezik-e – s mennyiben – a nemzet, túl azok összességén, akik egy nyelvet beszélnek, és nagyjából egy hagyományhoz tartoznak.

A hobbes-schmitti hagyomány lényege tehát, hogy nincsenek olyan jogok, intézmények, amelyek a szuverén akaratát korlátozhatják. Parlamentre sincs szükség. Nincs szükség független bíróságokra sem. Semmi nem független az államtól, mert a szuverén akarata mindenhová elér.

A liberális hagyomány lényege, hogy vannak olyan jogok, amelyek segítségével fellázadhatunk, ha a nemzet javát illetően komolyabb kifogásaink vannak az Isten-Király szerepbe helyezett Orbán döntéseivel szemben.

Nem véletlenül mondtam, hogy „segítségével”, nem „nevében”. A liberális jogok, általában a liberális eszmerendszer eszközöket kínál – amelyeket aztán fétisként is kezelhetünk, véleményem szerint helytelenül –, hogy képviselni tudjuk, mit is gondolunk a nemzet javáról, vagy annak valamely ága-bogáról.

Vitatkoznék például Csizmadia Ervin vitaindítójával a liberalizmusról: a liberalizmus nem elsősorban elmélet. A liberalizmus elsősorban gyakorlat – az a gyakorlat, amely a Lánczi-féle hagyománnyal (és ennek autokrata, sztalinista, dél-amerikai vagy hitleri változataival) szemben áll.

A liberalizmus gyakorlata mindössze ennyi: felszólítom a szuverént, hogy vegye a mocskos kezét le rólam, de most rögtön, és figyeljen jól, mielőtt cselekszik.  Saját racionális tapasztalatomat ugyanis akkor sem tudja felülírni, ha belekotor a kisvilágomba, az iskolámba. A liberalizmus ennyi: nem lehet rosszul oktatást reformálni, mert az érintettek el fogják mondani, hogy ez bizony rosszul sikerült, vissza a tervezőasztalhoz. Mielőtt valaki azt gondolja, hogy a liberalizmus hagyományának vége, és „tessék alkalmazkodni”, jól teszi, ha eltűnődik az ügyek sokaságán, ahol az istenkirálynak engednie kell.

Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?

A sorozat korábbi írásai: Konrád György, a migránsok és a liberalizmusJót tenniIgazunk van-e; Orbán nem tette sikeresebbé MagyarországotSzülnék én, dePrekariátus és liberalizmus; A karitász korlátai; Mi a rendszerváltás kudarca?


Neked ajánljuk