A magyar kormány, midőn a kosovói háborúról töpreng, sajnos nem engedheti meg magának, hogy helytelen következtetéseket vonjon le. A szellemi restség, a történelem hiányos ismerete, valamint az agresszív és a világot kizárólag a saját monomániái szerint értelmezni képes butaság ugyanis sokba kerülhet mindannyiunknak.
Foglaljuk most össze a Nyugat kosovói beavatkozásának lényegét.
A jugoszláv állam által szervezett és irányított terror olyan méretű emberirtással fenyegetett, amilyet nem produkált Európa II. világháború utáni történelme. A civil lakosság (az albán civil lakosság, bár az etnikai, felekezeti és civilizációs koordináták ez esetben semmiféle szerepet nem játszottak) elleni erőszakos cselekmények hónapokkal a NATO beavatkozása előtt kezdődtek, a légicsapások tehát nem csak a jövőben esetleg megtörténő, anticipiált eseményeket akartak elhárítani, de a már megtörtént és - ez a legfontosabb - tömeges, államilag szponzorált erőszakra reagáltak. A beavatkozást továbbá azért lehetett végrehajtani, mert az eredményeként létrejövő megoldás - Kosovo elszakadása Jugoszláviától - erkölcsileg és politikailag indokolható. Azért, és nem másért, mert a tartomány lakóinak 90 százaléka ezt akarta. Ez a 90 százalék mintegy 1,8-2 millió embert jelent, akik egységes, földrajzilag összefüggő területen, egy tömbben élnek.
A kosovói beavatkozásnak nem a "történelmi igazságtalanságok" helyreütése volt a célja (nemigen törődött ugyanis azzal, hogy melyik fél hibájából fajultak idáig az események), és nem azért történt meg, mert a kosovói albánok nem beszélhettek anyanyelvükön a hivatalokban, az iskoláikban, vagy nem írhatták ki albánul falvaik nevét.
Hanem mert ölték őket.
Kosovo példájából tehát nem, nem és nem következik semmi a Vajdaságra nézve. A vajdasági magyarokat érő hátrányos diszkrimináció nem fogható a kosovói terrorhoz, és a vajdasági magyarok - létszámuk és szétszórtságuk miatt - nem szakadhatnak el Jugoszláviától. Egészen pontosan: a beavatkozás fenti, a történelmi megfontolásokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyó logikája szerint elszakadási vagy függetlenedési törekvéseik mind erkölcsi, mind politikai szempontból elfogadhatatlanok.
Lehet azt mondani - és ebben Trianon óta kifejlesztett rutinja van a magyar politikának -, hogy ez szemétség, hogy ezt a Nyugat rosszul tudja, és csak kitartóan kell magyarázni, és akkor rá fog jönni.
Lehet, csak nincs értelme.
Lehet ezen kívül még azt is mondani, hogy a Vajdaságból Kosovóhoz hasonló feszültséggóc lesz, ha nem teljesülnek a magyar követelések.
Lehet, csak ez nem józan elemzésnek, hanem fenyegetőzésnek hangzik. Bajkeverésnek. A vajdasági autonómia terve nem kell senkinek, viszont a vajdasági autonómia tervét Budapesten kalapálgatják.
Orbán Viktort e tárgyban először az amerikai védelmi miniszter próbálta lehűteni, és elmagyarázni, hogy a vajdasági magyarok bajai messze alatta vannak a nemzetközi közösség ingerküszöbének; aztán az ENSZ jugoszláviai különmegbízottja, Eduard Kukan nyilatkozott hasonló szellemben.
Hiába. Orbán csak mondta a magáét. Ekkor már nem szólt rá senki.
Ezután az EU Szalonikit tette meg az újjáépítés központjává. Ezt a magyar külpolitika - miután sokáig avval hetvenkedett, hogy Budapest nagy regionális izé lesz, és dőlni fog a lé - itthon igyekezett lényegtelen apróságnak beállítani. Akárcsak az autonómia ügyében kapott pofonokat.
Pedig ideje lenne csöndesen leszakadni erről az autonómia-dologról. Megpróbálták, nem megy, és sokba is kerül. Ráadásul hiába ejtik Orbánt pofára a nagyhatalmak, ha az nem neki fáj a legjobban. Hanem a vajdasági magyaroknak.
Nekik meg van bajuk elég.
