„Figyeljék meg – mondták és mondják sokan –, ha Harris nyer, az európaiak annyira megkönnyebbülnek majd, hogy megúszták Trumpot, hogy újra elhiszik, az amerikaiak megvédik őket, és nem is beszélnek többet arról, hogy saját, közös katonai védelem kellene Európának.”
„Figyeljék meg – mondták és mondják mindenütt – ha Trump győz, sokan megpróbálnak majd kétoldalúan tárgyalni az amerikaiakkal, hogy legalább saját maguknak megtartsanak valamilyen amerikai védelmet, és ez lesz a halála az összes ötletnek, ami az európai stratégiai autonómiáról szól, ha ugyan nem az egész uniónak.”
Harris ide, Trump oda, egyáltalán nem lehetetlen, hogy az Európai Unió önálló politikai hatalommá nője ki magát.
Az egyöntetű politikai akarat megvan rá, aminek a legmeggyőzőbb jele, hogy a következő Európai Bizottságban külön biztos lesz felelős a katonai védelemért és a földközi-tengeri térségért.
Az elsőnek száz napon belül javasolnia kell egy ipari és pénzügyi stratégiát, ami közös katonai képességekkel ruházza fel az uniót. A másiknak pedig meg kell alapoznia a Földközi-tenger két partja közötti valódi közös fejlesztéseket. A cél, hogy az európai ipar kevésbé függjön Kínától, hogy munkahelyeket teremtsen Afrikában és csillapítsa az Európa felé tartó bevándorlást.
Az unió mindkét esetben politikai célokkal lép fel, a keleti és a déli határain is. Közben nyugat felé azt szeretné elérni, hogy az Egyesült Államok ne távolodjon tovább tőle. Ez a vágy nyolc évvel ezelőtt fogalmazódott meg először. 2016-ban, Donald Trump megválasztásának estéjén a legatlantistább európaiak is úgy érezték: elárulták őket, amikor egy olyan ember került a Fehér Házba, aki a kampányában kétségbe vonta az értelmét, hogy az Egyesült Államok katonailag védelmezze Európát.
Mindenki számára világossá vált, hogy szükség van közös európai katonai védelemre.
Ezzel megdőlt egy tabu, amit az Ukrajna elleni orosz agresszió még inkább elfeledtetett, hiszen arra késztette a huszonheteket, hogy a saját fegyvertáraikból segítsenek az ukránoknak szembeszállni a támadással, majd arra, hogy közösen vásároljanak lőszereket. Tették ezt azért, hogy kedvezőbb áron jussanak munícióhoz, és hogy jobban összehangolják a saját fegyverkezésüket is.
A döntés mögött az észt miniszterelnök, Kaja Kallas állt, aki mostantól az európai diplomáciát irányítja. A leendő védelmi biztos pedig egy korábbi litván miniszterelnök, Andrius Kubilius. Franciaország és a szovjet blokkból kilépett, elkötelezett Amerika-párti országok álláspontja is közelebb került már egymáshoz, ha arról van szó, hogy szükség van-e saját, közös európai védelemre. A lengyel miniszterelnök, Donald Tusk nemrég kijelentette: egyre megy, hogy Trump vagy Harris lesz az elnök, Európa jövője elsősorban az európaiakon múlik, mert elmúlt az az idő, amikor Európa „kiszervezheti” a geopolitikai problémáinak a megoldását.
Mégsem zárhatjuk ki, hogy a pesszimistáknak van igazuk.
Európa siralmas pénzügyi helyzete meghiúsíthatja a huszonhetek katonai beruházásait. Marine Le Pen hatalomra kerülhet Franciaországban. A nemzetközi helyzet sokkal előbb rosszabbra fordulhat, mint hogy Európa politikailag megerősödik. Semmi biztosat nem lehet állítani, de Harris vagy Trump, az Egyesült Államok olyan elszántnak tűnik, hogy a saját problémáira koncentráljon, Európa politikai újjáalakulási vágya pedig olyan meggyőző, hogy még egy olyan távoli ország is, mint Tajvan, szeretne közelebb kerülni az unióhoz.
Csak a múlt héten három különböző parlamenti küldöttséget fogadott Európából Tajvan, közülük egyet az Európai Parlamentből. Az ország legmagasabb rangú tisztviselői néha félszavakkal, néha pedig egyértelműen világossá tették számunkra, hogy szükségük van egy erős Európára, mert kizárólag az Egyesült Államokra már nem támaszkodhatnak. „Mi vagyunk Ázsia Ukrajnája” – mondták néhányan a tajvani diákok közül, akikkel találkoztam. Az az Ukrajna, amelynek az Egyesült Államok éppen hátat fordít, az az Ukrajna, ahol Európa sorsa ugyanúgy kockán forog, mint ahogy Ázsia jövője is attól függ, mi történik Tajvannal.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
