Donald Trump, a nagy visszatérő – így emlegetik a republikánus elnökjelöltet az elmúlt pár órában, mióta a versenyben egészen korán eldőlt, hogy újraválasztják. Pedig az amerikai politika nem szereti a megbukott és visszakapaszkodó politikusokat – egyedül Grover Clevelandnek sikerült hasonló mutatvány 1892-ben –, és Trumpot maguk a republikánusok is „eltemették” 2021. január 6-a után, amikor radikalizált hívei megrohanták a Capitoliumot. Még inkább rácáfol az ilyesféle hiedelmekre Trump visszatérése, ha tudjuk, az első az amerikai elnökök körében, akit hivatali ideje után bűncselekményekkel vádoltak meg, és abban is egyedülálló, hogy elítélték, mégis választást nyert.
A Demokrata Pártban most mégsem azok vannak többségben, akik azon sápítoznak, hogyan nyerhette meg a versenyt egy bűnöző. Kamala Harris és Tim Walz brutális veresége arra ad alkalmat, hogy a párt újraértelmezze szerepét és viszonyát azokkal a társadalmi osztályokkal, ahol Trump tarolt. Ha nem is pont a „lemenni vidékre” jelszava ez, de ismerős, ugye?
Trump győzelmi beszédében történelmi jelentőségűnek nevezte a pillanatot, és ha nem is pont azért, mert elhozza „aranykort”, de tényleg benne lesz a könyvekben: kiderült, hogy a Republikánus Párt soha nem menekült meg a trumpisták és a MAGA-hívők szorításából, és Trump négyéves elnöksége 2016-tól nem átmeneti elmezavar, hanem sokkal komolyabb jelenség az amerikai politika történetében. Sőt, miközben nyolc évvel ezelőtt a népszerűségi versenyt („popular vote”) Hillary Clinton nyerte, addig most kétséget kizáróan Trump bírja a többség támogatását. A demokraták a kongresszusi és a szenátusbeli többséget is elveszítették, és mintegy ötmillió szavazattal maradtak alul.
A sikere lélegzetelállító, és az is sokat mond, hogy az urnazárások után pár órával már eldőlt a választás. (Részben ennek köszönhető, hogy a dollár, de a kriptovaluták is gyors erősödésbe kezdtek.) Trump gyorsan megnyerte Észak-Karolinát, visszavette Georgiát, és szétbontotta az ún. „blue wall”-t, amely a hagyományosan demokrata államokat jelenti a keleti part közelében.
A kisebbségeket is behúzta a kirekesztő jelölt
De hogyan sikerült maga mellé állítani Amerikát egy olyan jelöltnek, akit milliárdosként még mindig a fehér munkásosztály emel vállára, migránsellenes szólamai ellenére szlovén származású, akcentussal beszélő felesége van? És hogyan nyerte meg a latin és fekete kisebbség nagy részét, miközben zavarbaejtő, fasiszta felhangú beszédekben buzdított Puerto Ricó-iak, mexikóiak és egyéb bevándorlók deportálására?
Ez utóbbi talán a legfontosabb kérdés, hiszen ezek a csoportok hagyományosan a kékekre szavaznak, ám most jelentősen hozzájárultak Trump többségéhez. Miközben Harris végig azzal kampányolt, hogy Trump autoriter hatalomgyakorló, aki afféle diktatúrává formálná az Egyesült Államokat, a közvéleménykutatásokból rendre kitűnt, hogy az átlagembert sokkal jobban érdekli az infláció és az „elszálló” megélhetési költségek. De ez sem lenne magyarázat arra, amit a CNN exit polljai mértek, miszerint a feketék 13 százaléka, a spanyolajkúak 45 százaléka Trumpra szavazott. (Négy évvel ezelőtt előbbi érték 8, utóbbi 32 volt.) Még jelentősebb sikere volt a kisebbségekhez tartozó férfiak körében (54%).
A kérdésre Anthony Scaramucci, az előző Trump-kabinet volt szóvívője adta a legmeggyőzőbb választ (aki ebben a kampányban a demokratákat támogatta, és „kigyógyult” trumpistának mondja magát) a Rest Is Politics US podcastban. Noha a kampányhajrában egy trumpista komikus „úszó szemétszigetnek” nevezte Puerto Ricót, az elnökjelölt finomított a mondanivalóján. Azt üzente a fekete- és barnabőrű férfiaknak, hogy neki csak az illegális bevándorlókkal van gondja, de őket tényleg meg kell állítani, mert rossz fényt vetnek a legális bevándorlókra, mellesleg elveszik előlük a „helyet az asztalnál”. Ezeknél az alulfizetett munkásoknál mélyen rezonáltak Trump ígéretei a felpörgő gazdaságról, és hiába, hogy a Biden-féle gazdálkodás minden más országnál jobban állta a válságokat, a megkérdezettek többsége nosztalgiával gondolt vissza a Covid előtti időszakra. Harris népszerűtlenségére a fekete férfiak között Barack Obama is figyelmeztetett, aki kampányszereplései után azt mondta, „mindenféle kifogásokkal jönnek”, hogy miért nem támogatják a demokrata jelöltet.
Érdekes módon Trumpot akár ezek a fekete és hispán szavazók is megfékezhetik a legelvetemültebb migránsellenes lépésekben. Ahogy nem sokan veszik komolyan, hogy Trump szigorú abortuszellenző lenne, úgy azt is kevesen gondolják, hogy tényleg milliókat deportálna az ígérete szerint.
A nők Harrisszel tartottak, mások kevésbé
Kár lenne tagadni, hogy Kamala Harris neme hozzájárult a választás elvesztéséhez. Trump eddig kétszer nyert, mindkétszer egy nő ellen. Harris a kampányban – tanulva Hillary Clinton bukásából – kínosan kerülte, hogy témává tegye női voltát, mégsem kerülhette el, hogy alapvető képességeit kérdőjelezzék meg a kormányzásra. Míg a 78 éves Trumpnak, aki gazdasági bűncselekményekért felelne, ha nem választották volna újra, nem kellett magyarázkodnia a kompetenciáját illetően, az államügyészként és szenátorként bizonyító Harrisnek nem hitték el, hogy érteni fog a gazdasághoz.
A szavazás után azonban egyértelmű, hogy Amerikában nemcsak osztálykülönbség létezik, hanem a két gender között is szakadék van. Trump kampánycsapatának egyik jelszava az volt: „Maxold ki a férfiakat, tartsd otthon a nőket!”. A két fő stratéga, Susie Wiles és Chris LaCivita úgy látta, 2020-ban a férfiakon múlott a siker, és ez nem ismétlődhet meg. Nem csoda, hogy az elnökjelölt, aki rendszeresen szerepelt erőszakolóként, zaklatóként a médiában, kevés kísérletet tett a nők megszólítására. (Ha mégis, abban nem volt köszönet: egy ízben azt ígérte, akkor is megvédi őket, ha nem akarják.) A taktika azonban bejött, mert Harris ugyan a nők között többséget szerzett, de minden más csoportban stagnált vagy szavazókat veszített. Nem tudta kamatoztatni határozott abortuszpárti álláspontját sem, mivel Trump már a kampány elején kihátrált a kérdésből.
Ráégett az alelnökre a Biden-éra
A „mi lett volna, ha?”-jelenetek egész sora bukkan most fel a demokrata fejekben, pedig egy biztos: a 81 éves Biden, aki a hamut mamunak, Zelenszkijt pedig Putyinnak mondja, nem tudta volna megverni az egy fokkal összeszedettebb, de nem túl koherens Trumpot.
Joe Biden visszalépését önfeláldozó, hazafias tettként ünnepelte a Demokrata Párt, pedig most már egyértelmű, hogy újraindulnia sem kellett volna. Amikor George Clooneynak kellett New York Times-publicisztikát írnia, hogy félreálljon, már késő volt: végül sem párton belüli előválasztásra, sem valós, érdemi vitákra nem volt idő, mielőtt Harrisnek felajánlották az elnökjelöltséget. Nem véletlenül ismételgették a MAGA-hívők, hogy Harris kiválasztására az eliten belül került sor.
Az amerikai politikában törvényszerű, hogy népszerűtlen elnök helyetteséből nem lesz népszerű jelölt – márpedig Biden kiugróan elutasított elnök volt. Így Harrisnek, aki épp most lépett ki Biden árnyékából, nem sikerült lemosnia magáról az adminisztráció bűneit és szeplőit a gázai konfliktustól az inflációig.
Mondhatja most Joe Biden, hogy talán vele sikerült volna, de nem lenne igaza. Ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy Pete Buttigieg, Josh Shapiro vagy Gretchen Whitmer jobb váltás lett volna Harris helyett.
A lényeg maga a trumpizmus
A kampány utolsó heteiben a közvéleménykutatások egyértelműen azt mutatták, hogy a szavazók kevésbé bíznak a gazdaságot és a migrációt érintő kérdésekben Harrisban, ezért Trump tanácsadói azt tanácsolták, tartsa magát ezekhez a témákhoz. Persze Trump fütyült rá. Szokása szerint ekkor is piti támadásokat, rosszízű kiszólásokat intézett vélt vagy valós ellenségei felé, de emlékezetes az is, amikor egyik gyűlésén negyven percen át zenét hallgatott a híveivel. Amikor a beszédírói egy nagy gazdasági témájú beszédet írtak neki egy észak-karolinai kampányrendezvényhez, Trump a beszédet széttépte, és összefüggéstelen hablatyolásba kezdett.
A döbbent kampánycsapat mégis azt vette észre, hogy az embereknél működik a Trump-recept.
A sikerhez kellett Elon Musk, aki a hét csatatérállamban 119 millió dollárt költött a kedvencére, és kellett a podcaster Joe Rogan, aki három órán át beszéltette alanyát anélkül, hogy a hazugságaival szembesítené.
De bárhogy is erőlködött Harris stábja, és alkotta meg a kampány legviccesebb és legragadósabb kifejezését a MAGA-kultuszra. („Ezek a fickók furcsák” – mondogatta Tim Walz, és talán ez volt az egyetlen igazán jó húzása.) A 2024-es kampányt így is az a kérdés uralta, hogy Trump vagy nem Trump. A visszatérő elnök részéről pedig az, hogy a renegát korszak folytatódjon, vagy a régi elit uralma. Hiszen Trump 2016-ban egy Bush ellen szállt be az előválasztáson, az első győzelmét egy Clinton ellen aratta, most pedig úgy tűnhetett, még a vérrepublikánus Dick Cheney ellen is ringbe kell szállnia, aki az elmúlt három évtized legkevésbé szimpatikus arcaként óvott mindenkit a MAGA-mozgalomtól.
Közben Donald Trump, a milliárdos gyereke, aki szépségversenyt igazgatott, a nemi szervüknél fogva ragadta meg a nőket, és egyik feleségét csalta a következővel, nem szűnt meg ikonnak lenni az evangéliumi keresztények között. Most éppen az ószövetségi uralkodóhoz, Jehuhoz hasonlítják, aki eltakarította a korrupt Akhábot és Izrael tizedik királya lett. De Trump személyébe ugyanígy belelátnak valamit azok, akik a laposföldben, a Covid-diktatúrában vagy a gyíkemberekben hisznek, nem beszélve Elon Musktól, aki marsi kolóniáról álmodozik: ezek a hívek valahogy sosem vesznek össze egymással, de megértésre találnak a legőrültebb Kennedy, az egészségügyi tárcára áhítozó, áltudományos baromságokat valló Robert F. Kennedy Jr.-nál.
Ha zsarnok lesz, nem árult zsákbamacskát
A hullámhegyekkel és -völgyekkel tarkított kampányban sokszor úgy tűnt, hogy nem Trumpnak áll a zászló. A demokraták számára tragikus Trump–Biden-vita után magabiztosak voltak a republikánusok. Július 13-án megtörtént Trump ellen a sikertelen merénylet, és a legendás fotók, az öklét magasba emelő, vérző jelöltről tovább erősítették a kemény vezető imidzsét. J. D. Vance jelölése jó lépés volt, de aztán jött Kamala Harris, mellette a jófej kertvárosi apukának kinéző Tim Walz-cal, és hetekig minden a demokara „örömről” szólt.
A TIME szerint Trump csapatának elsődleges célja az volt, hogy ne Harris legyen a változást ígérő jelölt. Az elnökjelölt közben behozta egy régi emberét, Corey Lewandowskit a kampányba, aki amellett kardoskodott, hogy „hagyják Trumpot trumpkodni”. A fiatalok bevonzásához állítólag 18 éves fia, Barron segítségét kérte a jelölt, aki aztán sorra látogatta a Y- és Z-generáció kedvenc podcastjait. A demokráciáért aggódók alól pedig azzal húzták ki a szőnyeget, hogy ők elkezdtek még jobban aggódni: „Ha Trump nem nyer, akkor ez lesz az utolsó választás” – posztolta Musk, noha épp Trump volt az, aki azt ígérte, „egy napig diktátor lesz”. És ne is beszéljünk a Heritage Foundation Project 2025 nevű tervéről, amit Trump letagadott, pedig létezik, és Orbán Viktor sem írna jobbat.
Egy dolgot azonban érdemes megjegyeznie Amerikának:
Trump nem puccsal és nem antidemokratikus keretek között tért vissza.
Az elnök módszeresen gyűrte le és tartotta uralma alatt a Republikánus Pártot, hosszú, kemény munkával torzította el a közéleti diskurzus hangnemét, és egy percig sem tagadta, hogy a jogállami keretek csak akadályozzák. Ha az Egyesült Államok lakóit csak a gazdaság érdekli, akkor is hallhatták Trumpot, aki azt mondta, a bevándorlók megmérgezik az ország „vérét” és „génjeit”, ő pedig „bosszút áll” a híveiért az eliten, s ha kell, a hadsereget is beveti ellenük.
