Az európai politikai színtér amerikanizálódni fog. Ez elkerülhetetlen és most már kívánatos is, mert bármi is lesz az Európai Parlamentért folyó csata pontos kimenetele,
a szélsőjobboldali pártok megkerülhetetlenné válnak a parlamentben.
Nem lesznek többségben, de Strasbourgban, ahogy egész Európában is, most már akkora lesz a súlyuk, mint a harmincas években, és megpróbálnak majd összefogni, ahogyan Orbán Viktor és Marine Le Pen már most is erre szólítja fel őket. Ha sikerrel járnak, a második legnagyobb politikai csoportot alkothatják az Európai Néppárt konzervatívjai mögött, de ha csak a harmadik vagy negyedik helyen végeznek, akkor is alternatívaként fognak kínálkozni mindazokkal a bal- és jobboldali erőkkel szemben, amelyek idestova nyolc évtizede uralják az európai politikai palettát.
A strasbourgi patkó tehát apránként két tömbre fog szétválni. Az egyik oldalon a nacionalista európai parlamenti képviselők, akik sokkal hangosabbak lesznek, mint ma, és a konzervatívok közül azok, akik csatlakoznak hozzájuk, először alkalmi, majd egyre rendszeresebb együttműködések formájában. A másik oldalon, bármilyen meglepőnek is tűnik, ott lesz az összes többi politikai erő. Mindegyik megtartja a saját címkéjét. Nem feltétlenül gyúlnak szerelemre egymás iránt, és biztosan nem első látásra, de a szélsőbaloldal egy részétől a konzervatívok nagy részéig, a zöldeken, a centrumon és a baloldalon át mindinkább egy ugyanabba az irányba mennek majd a szavazatok.
Amikor Ukrajna támogatásáról, az európai egység felbomlásának megakadályozásáról vagy a globális felmelegedés elleni küzdelemről lesz szó, nem is nagyon kell, hogy konzultáljanak egymással a szavazás előtt. Más kérdésekben, nevezetesen a gazdasági és szociális ügyekben viszont képeseknek kell lenniük kompromisszumokat kötni, amellyekkel eltorlaszolhatják az utat a keményvonalas jobboldal és a szélsőjobboldaliak szövetsége előtt. Ez nem mindig fog sikerülni. Lesznek olyan helyzetek, amikor a Néppárt a szélsőjobboldallal lép szövetségre, vagy amikor a baloldal inkább hagyja győzni a jobboldalt, minthogy olyan kompromisszumos javaslatokat fogadjon el, amelyek túlságosan távol állnak a saját elveiktől.
Ez a dinamika hol lassulni, hol gyorsulni fog, miközben kialakul egy trumpistának nevezhető jobboldal. A strasbourgi szavazások eredményeiből ki fog rajzolódni velük szemben egy demokrata front, amelyik nemet mond a nacionalista visszafejlődésre, a demokrácia leépítésére és a jogállamiság elleni támadásokra. Sok választó nem fog ezzel egyetérteni, és fékezni fogja a haladást. A franciák lehetnek a legjobban felháborodva, hiszen ez a fejlemény látszólag megakasztja a francia baloldal törekvését, hogy a hamvaiból újjáélesszék a saját mozgalmukat. Viszont az a tény, hogy szükség van az összefogásra, nem zárja ki, hogy az összefogáson belüli pártok a saját identitásukat is érvényesítsék. Az Európai Parlament egyébként is csak szélesebb útra tereli azt a politikai változást, ami nemzeti szinten már elindult. Németországban a liberálisok, a zöldek és a szociáldemokraták állnak hármasban a kormányrúdnál; Hollandiában, Finnországban, Svédországban és Olaszországban szélsőjobboldaliak, jobboldaliak és jobbközép pártok kormányoznak együtt. Lengyelországban a liberálisokkal szövetkezve a baloldal és az új kereszténydemokrácia ellenzékbe tudta szorítani a reakciós és nacionalista jobboldalt.
A szélsőjobb feltámadása máris átformálja a politikai palettát.
Ez tény, és ez a valóság arra készteti Európát, hogy saját maga számára is feltalálja az amerikai kétpártrendszert,
amelyben a rendre, manicheizmusra és nacionalizmusra szomjazó republikánusokkal szemben a demokraták egy centrista keretbe foglalják a baloldal összes árnyalatát.
Ez a korszakváltás a jobb- és a baloldalon is ellenkezik a politikai kultúránkkal és a politikai nosztalgiánkkal. De miért kellene elutasítanunk? Miért ne lenne kívánatos, hogy egy valódi mozgalmi párt átvegye a kimerült baloldal helyét, miközben a „rend” pártja már felváltotta a haldokló – sőt, Franciaország esetében a már halott – jobboldalt? Miért akarunk egy már nem létező múlt csapdájában maradni, amikor a politikai romhalmaz lehetőséget kínál arra, hogy végre új eszméket, programot és célokat adjunk a demokráciáért folytatott harcnak és lelkesítsük mindazoknak, akik nem fogadják el, hogy egyes politikai erők eltöröljék a felvilágosodást, megtagadják az Emberi Jogok Nyilatkozatát, az univerzalizmust és a társadalmi igazságosság követelését? Nemhogy nem szabad elutasítani ezt a korszakváltást, dolgoznunk kell érte, és siettetnünk kell, hogy megvalósuljon.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
(Címlapképünkön: az Európai Parlament ülésterme. Fotó: EP/Alain ROLLAND)
