A programnélküliség kritikája 2010 óta sűrűbben visszatérő elem a magyar politikában, részletes politikai programot írni pedig egyfajta politikai „én még olvasok” kijelentés lett, már abban az értelemben persze, hogy általában a legellenszenvesebb figurák szoktak ilyesmivel kérkedni. Ennek megfelelően ma a legrészletesebb programja valószínűleg a Mi Hazánknak van: ott aztán szakmai alapon láthatjuk a börtönviszonyok és a cigánykérdés rendezését! De érdemes felidézni, hogy a 2022-es közös ellenzéki program is nagy dirrel-durral lett bejelentve, igaz, főleg az okozott meglepetést, hogy a hónapokat csúszó program végül is pár jelszóból állt. Azért érdemes ezeket felidézni, mert most Magyar Péter Tisza Pátja úgy darálta le a 2010-es ellenzéket és a később indult, de végül ebbe a táborba szürkült Momentumot, hogy tényleg nem sokat lehet tudni elképzeléseiről azon túl, hogy valamiféle Európa-kompatibilis jobboldalról van szó. Az legkésőbb a Hősök terén tartott szombati kampányzáró megmozdulás (vag például a mi interjúnk) óta túlzás, hogy semmit nem tudni a párt elképzeléseiről a jövőt illetően, de a rövid idő miatt nem csoda, ha az egész biankó csekknek tűnik.
Sajnos részletes szakpolitikai program számonkérésén sápítozni a 2024-es Magyarországon olyan luxus, amit csak a demagógok és a túlművelt szavazók engedhetnek meg maguknak. Itt ugyanis egész más gondok vannak: a Fidesz programja annyi, hogy válassz a (lehetőleg fehér) gyerekeid élete és halála között, ezzel elfedve sok-sok olyan problémát, amelyek közül a korrupció tényleg csak az egyik. Mert ott van köztük az elszegényedés, a társadalmi mobilitás szinte teljes hiánya, a megfizethetetlen lakások, a lerohasztott egészségügy és a tetszhalott állapotban vegetáló közoktatás.
Ahogy Magyarországon egyre szűkülnek a demokrácia keretei, egyre több társadalmi és foglalkozási csoport kerül a hatalom célkeresztjébe, érzi magát kirekesztve a nemzetből – nagyjából az ország nagyjából fele –, úgy értelmeződik át a politikai program gondolata is. És sajnos ahogy mindig, megint az orosz példával kell előjönnöm: Alekszej Navalnij egyik bizalmi embere, Kira Jarmis egy interjúban fejtette ki még 2022-ben az azóta már tragikusan elhunyt orosz ellenzéki aktivista pontos terveit firtató kérdésemre, hogy „ha nincs független bíróságod, akkor a független bíróság létrehozása programmá változik”. Nagyjából valami ilyesmi történik Magyarországon is: itt már az is program, ha egyáltalán beszélsz oktatásról vagy mondjuk nem hergelsz a leginkább elesett embercsoportok ellen, az pedig, hogy felhagysz a szellemi polgárháborúval és a legundorítóbb hazugságok állami hátterű terjesztésével, egyenesen kimunkált szakpolitikának tűnik. Kifejezetten baloldali vagy liberális érzelmű emberként hallgatva is jóleső ígéret lehet, hogy valaki egyáltalán tudomást vesz ezeknek az embereknek a létezéséről azon túl, hogy a beszédeiben hazaárulónak nevezi őket.
De van még valami, amit az eredmények alapján szintén értékelnek a magyarok: azt, ha valaki nem bábáskodott ott az elmúlt évek összes bukásánál, hogy aztán pár hónap múlva újrakezdje az egész történetet. Ez az eredmény ugyanis nem is csak a Tisza Párt sikere, hanem a 2022-es eredmények realizálása. A szörnyűséges magyar választási rendszernek köszönhetően utoljára öt éve volt bármi fogalmunk róla (épp egy EP-választáson, nyilván), milyenek az ellenzéki erőviszonyok országosan. És bár azért az ember a saját környezetén talán le tudta mérni, hogy létezik-e még Jobbik, LMP vagy Párbeszéd (nem, dehogy létezik), valahogy mégis úgy kellett csinálni, mintha ezek a pártok a magyar politikai paletta szerves részét képeznék. A szavazókat az égvilágon senki nem kérdezi meg erről, hiszen a szavazataikkal általában csak valamiféle óriási konglomerátumot tudnak támogatni több körben, ahol egyszerre vannak olyan sikeresen dolgozó politikusok, mint mondjuk Soproni Tamás, és olyan kétes figurák, mint Horváth Csaba. Az ilyen kérdésekre hosszú idő után először lehetett nyílt választ adni, az eredményt pedig látjuk: önkormányzati szinten egyre kerülnek elő az új figurák, akik a semmiből érkezve meg tudják verni fideszes kihívóik mellett az alulteljesítő vagy sehogy nem is teljesítő establishment ellenzéki figurákat, ahogy tette azt Pintér Bence Győrben a DK-s Glázer Tímeával vagy Zuglóban Rózsa András Horváth Csabával. Az EP-választáson két parlamenti frakcióval rendelkező párt produkált egy százalék alatti teljesítményt (Jobbik, LMP), a Momentumról pedig kiderült, hogy 3,7 százaléknyi magszavazót tudott kiépíteni maga köré öt év alatt.
Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke az eredmények érkeztével azt mondta, le fogják vonni a megfelelő következtetéseket, de azért elmondta, ők maradtak egyedül a szociáldemokrata-zöld gondolat képviseletével, vagyis nem a DK, hanem ez a hármas szövetség. Talán ez mond el a legtöbbet arról, miért szavazott több mint egymillió ember egy nullkilométeres politikusra és egy nem is olyan rég még egészen kamuszagú pártra. Ezek szerint a tanulságok levonásánál járva fel sem merült az az opció, hogy nem a szocdem gondolat bukott meg (hiszen látjuk például Pikó András épp a DK segítsége nélkül összehozott győzelmét is), hanem azt ezt a világnézetet kisajátítani hivatott politikusok. Kicsit olcsó megodlásnak tűnik Horn Gábor örökbecsújét idézni, de azért mégis csak van valami relevanciája annak a 2009-es népszavazás után elhangzott gondolatnak, hogy mit üzennek a választók. Nem, nem azt, hogy erősebb szociáldemokrata programot akarnak, nem kell már “lemenni vidékre”, nem erősebb hálózatépítést szeretnének, hanem egyszerűen azt, hogy páran most már tényleg menjenek a picsába. Akár ez is lehet egy politikai program része, ha úgy vesszük.
