Kínát egy tengerszoros két államra és két egymással szembenálló rezsimre szakítja. Nem tudjuk, a megosztottságnak véget lehet-e vetni anélkül, hogy a konfliktus nemzetközivé dagadna. Nem tudjuk, mert Hszi Csin-ping haditengerészete egyre gyakrabban közelíti meg a tajvani partokat, vadászgépei naponta akár negyven-ötvenszer is megsértik a sziget légterét, és a Kínai Kommunista Párt folyamatosan azt állítja, hogy Tajvan a saját felségterülete.
Bármelyik pillanatban kirobbanhat egy fegyveres incidens, és kezelhetetlenné válhat a helyzet. Akkora a feszültség a Tajvani-szorosban és a Dél-kínai-tengeren, hogy Joe Biden a múlt héten emlékeztetett rá: az Egyesült Államok ugyanolyan kötelezettségének tekinti Tajvan védelmét, mint Dél-Koreáét vagy Japánét.
A Fehér Ház azonnal tisztázta, hogy az amerikai hozzáállás valójában változatlan. Az Egyesült Államok továbbra is a "demokratikus Kína" rendelkezésére bocsátja a védekezéshez szükséges eszközöket anélkül, hogy automatikusan belépne a két Kína közötti esetleges háborúba. Ettől még tény, hogy
Tajvan a 21. század Szarajevójává válhat, és illúzió lenne azt képzelni, hogy az Európai Unió kihúzhatná magát a diktatúra és a demokrácia világméretű összecsapásából.
Az Unió sem állhatna sokkal tovább lábhoz tett fegyverrel, mint az Egyesült Államok a második világháború kezdetén. A kérdés csak az, hogy vajon tudja-e az EU, hogyan helyezkedjen ebben a válságban, hogy képes legyen a javára fordítani a dinamikáját.
Öt dolgot kellene tennie ehhez az Uniónak.
Az első, hogy elismerjük: amikor Hszi Csin-ping azt mondja, hogy Tajvan Kína része, Kína egyik tartománya, akkor majdnem igaza van, hiszen mindig is csak egy Kína volt, és egyszer majd újból csak egy Kína lesz. Ahogyan a két Németországnak küldetése volt, hogy egyesüljön, és a két Korea is egy nap össze fog olvadni, a két Kína is egy és ugyanaz az ország, amely most megosztott, de mégis összetartozik. A 27-eknek meg kell erősíteniük ezt, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez nyilvánvaló tény. Tajvan is ügyel arra, hogy ne kérdőjelezze meg.
Az Uniónak ezután emlékeztetnie kellene: egy rezsim legitimitását nem az általa ellenőrzött terület és lakosság nagysága alapján mérik; Pekingnek sincs több joga igényt formálni arra, hogy Kína megtestesítője legyen, mint Tajpejnek; hogy az Unió 27 államának minden oka megvan arra, hogy közelebb érezze magát Tajvanhoz, mint a Kínai Népköztársasághoz; és hogy a tajvaniakkal való szolidaritásuk teljes és töretlen lenne a kontinensről induló megszállási kísérlettel szemben.
Harmadszor: az Uniónak tudomásul kell vennie, hogy a kommunista Kína épp most végezte ki az egy ország – két rendszer elvet Hongkongban, ami nem szolgálhat többé a két Kína egyesítésének alapjául.
Negyedszer: az EU-nak ki kell jelentenie, nem gondolja úgy, hogy a szárazföldi Kína Tajvan elleni agressziója esetén az Atlanti Szövetségnek hadat kellene üzennie Pekingnek; hogy a 27-ek nem vennének részt a konfliktus kiszélesítésében, és ugyanezt tanácsolnák az Egyesült Államoknak is. Hiszen a fegyverrendszerek mennyisége és kifinomultsága ma már nem engedi meg, hogy az emberiség a megsemmisülését kockáztassa egy harmadik világháborúban.
Az ötödik dolog, amit az EU-nak tennie kellene, az az, hogy rávezeti a világ demokráciáit, figyelmeztessék a kommunista Kínát:
azonnal megszakítanak vele minden kereskedelmi kapcsolatot, ha megpróbálná lerohanni Tajvant.
Sokkal hitelesebb lenne ezzel fenyegetni Pekinget, mint a háborúba való belépéssel, és Hszi Csin-ping valószínűleg komolyan is venné, ha a nyugati és ázsiai demokráciák annak ellenére így döntenének, hogy tisztában vannak vele: nem csak Peking szenvedne egy ilyen lépéstől, hanem ők maguk is megfizetnék az árát.
A demokráciáknak hiányokkal, nagyobb munkanélküliséggel és alacsonyabb életszínvonallal kellene szembenézniük, de azon kívül, hogy a kommunista Kína bojkottjának következményei sokkal súlyosabbak lennének a pekingi rezsimre nézve, mint rájuk, ez a lépés végtelenszer kevésbé lenne fájdalmas, mint egy világégés.
Az EU-nak csak akarnia kell, és részt vállalhat a válság megoldásában Tajvanon, ahogy a világ sok más pontján is.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért.
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
