Hiába vártak Szeged üdvöskéjére, Botka László szereti a biztos talajt a lába alatt. Tóth Pécs alpolgármestere volt, első ciklusát tölti a képviselői padsorokban. Ő lesz a reménysugár, akitől azt várják, hogy felébreszti tetszhalottságából az MSZP-t. Segítői bőszen súgnak-búgnak, randevúznak, ahogy ők mondják, szondáznak, föl lesz építve Bertalan, ez nem vitás. A miniszterelnök-jelöltség távlati cél, Tóthnak először saját arcát kell megmutatnia, aztán pártja arculatát vonzóbbá tennie, hogy kandidálása összes attribútumának megfeleljen. Mindig nehéz erre alkalmas embert találni a szocialistáknál, van, aki elfut a lehetőség elől, valakitől a lehetőség menekül, de lám, a hátsó traktus most olyan válogatás végére juthatott, amely szerintük megnyugtatóan és időben rendezheti ezt a kérdést.
A kérdés már csak az, hogy milyen kérdést. Ezzel valószínűleg még ők sincsenek egészen tisztában. Illetve sokan, sokféleképpen tesznek fel kérdéseket, sokan, sokféleképpen válaszolnak rájuk, aztán abba maradnak, hogy ezeket a párttagságot és a rokonszenvezőket foglalkoztató kérdéseket a következő kongresszuson tisztázni kell. Ahogy az idő telik, egyre zavarosabbak a kérdések, és egyre kevésbé születnek megnyugtató válaszok, néhány szocialista baloldali lacikonyhát próbál kínálni a 21. század konyhájában, a többi azzal igyekszik vonzalmat ébreszteni, hogy a Fidesz ajánlatait übereli, s minden bajért a volt szövetségest, meg a pártban még mindig megbúvó liberális szellemet okolja. Az MSZP olyan, mint az a hármasugró, aki nem veszi észre, hogy helyben jár. El lehet tölteni éveket a különböző kiátkozásokkal, nekiveselkedésekkel, egymás melletti-mögötti elbeszélésekkel, csakhogy ezzel a süllyedés megállíthatatlan. Elméleti kapaszkodókat mindenféle szellemtörténeti háttér, naprakész tudás és egységes elköteleződés híján nehéz találni, s ha a nyilvános vita helyét az üzengetés foglalja el, abból sem születhet érvényes ajánlat, csak olcsó pozícióharc. A politika aktuális pástjain szintén nem a szocialisták vívják a látványosabb küzdelmeket – erre kevés a köznyelven beszélő emberük, még ritkább az ötletük. Mintha még mindig abban a hiú ábrándban ringatnák magukat, hogy a parlament az a színtér, ahol előnyös oldalukról mutathatják meg magukat, hiszen övék a legnépesebb ellenzéki frakció. Kétségbeesett kezdeményezéseikkel vagy a kormánygépezet elhullajtott csavarjait szedegetik össze, vagy görcsösen próbálják kipuhatolni, hogy a Fidesz által becsapott embereket miként lehetne meggyőzni arról, hogy ők is felzárkóznak a megtévesztő manőverhez, meg is szavazzák – csak szeressék kicsit már őket is. Bóklásznak a botrányok labirintusában. Hol halkak, mert nekik is van vaj a fülük mögött, vagy egy kis viszontszívességet remélnek, hol elmulasztják a kellő pillanatot, vagy útközben hagyják maguk mögött a témát, letudván egy „door steppel”, amitől kimondva is szűkül az aorta.
*
Fiatalon is lehet avíttnak tűnni, s ezt maradéktalanul képviseli az MSZP. Az még hagyján, hogy az egymás elleni fenekedésben fölégették szellemi műhelyeiket, médiumaikat, s legfőképpen anyagi erőforrásaikat – vonzerejüket vesztették el minden rétegnél, társadalmi csoportnál, már-már életkortól függetlenül. Tény, hogy ami maradt, azzal még mindig lehet kakas a szemétdombon, de minél artikulálatlanabbul kukorékol, annál több lesz a szemét. Néhány, a folyamatokat belülről átélő szocialista szerint két és fél kormányzati ciklussal a hátuk mögött ugyanott tartanak, mint megalakulásuk pillanatában: a tradicionalista vonal küzd a modernista irányzattal, s hiába derült ki máig, hogy ebben a formában s a világ változásaival egyiknek sincs igaza, sem önmagukból, sem egymásból nem képesek közös és ütőképes víziót kicsiholni. Thatcher brit miniszterelnök mondta, hogy „a szocializmussal az az egyetlen baj, hogy előbb-utóbb elfogy az állam pénze”. Mintha ezt a folyton a baloldali gyökereket kereső MSZP újra és újra szem elől tévesztené, pedig elégszer volt benne része. Ám az sem tökéletes recept, hogy mivel az állam nem kínálhat többé automatikus jólétet polgárainak, képessé kell tennie őket arra, hogy teremtsék meg önmaguknak. Horn Gyula többek szerint azért válhatott a szocialisták ikonikus vezetőjévé, mert képes volt személyében egyesíteni a két irányzatot. Tisztában volt a modernizálás szükségességével, de a tradicionalista táborral el tudta hitetni, hogy szíve szerint velük van, pusztán a külső körülmények késztetik olyan lépésekre, amelyektől maga is viszolyog. (Egy-egy demagóg intézkedésével alá is támasztotta ezt.) Van, aki szerint Kiss Péter rendelkezett még ilyen tehetséggel, aki úgy volt a Baloldali Tömörülés vezetője, hogy közben megőrizte nyitottságát, realitásérzékét.
A szocialista hamu alatt azonban mindvégig ott parázslott az antiliberalizmus, amely megkönnyítette, leegyszerűsítette a magyarázatot: a népszerűtlen intézkedések nem a gazdasági-társadalmi racionalitás termékei, hanem a koalíciós partner bűnei. (Ezért persze sokat tettek a nagyképű, doktriner liberális politikusok is.) Sajnálatos módon ugyanebben a viszonyrendszerben veszett el a nemzeti kérdés józan mérlegelése is – durva politikai hibákkal és az ellenfél aktív közreműködésével sikerült a pártot beszorítani a nemzetietlen, a magyarságot cserbenhagyó kategóriába, amelynek béklyójából nehéz kiszabadulnia, s ami az ezzel kapcsolatos rossz beidegződéseket tovább konzerválja.
Akárcsak a Fidesz, a mai MSZP is szívesen fogná kudarcát a tegnapi MSZP-re, csakhogy a baloldali fordulat új arcokat ugyan hozott, de új, hiteles és vonzó tartalmat nem. Az erodálódás és a választási sikertelenségek inkább tovább mélyítették a szocialisták válságát, mintsem erősítették volna az egység megteremtését, politikájuk újrafazonírozását. Ma már nem csak ők nem akarnak senkivel összefogni, mások is a hátuk közepére kívánják őket. Bár elsők, illetve mostanában már másodikok a vesztesek között, százalékos népszerűségük (10-13 százalék) megkötött, mint a beton. 2010 óta a fordulat és a megújulás folyamatos hirdetése előbb az úgynevezett ifjútörökök és a népi-baloldali szárny szövetségkötésével járt, majd a remények lassú apadásával megindult egy újabb eróziós hullám, amelynek a végén a gyenge tömbből felismerhetetlen massza lett, megannyi hirdetett, sokszor egymásnak ellentmondó igével, szakismeret-hiánnyal, rossz hatásfokú pr-ral, szürkeséggel. A kiszorítottak sebeiket nyalogatják, az újak ingatag székeikbe kapaszkodnak, a régiek közül néhányan pedig ismét királycsinálással próbálkoznak, mert ebben van a legnagyobb rutinjuk, s mert el akarnak kerülni egy kongresszusi földcsuszamlást.
Ehhez olyan karakterű politikusra volna szükség, aki képes hátára venni a pártot. Ha viszont a kiválasztott ilyen, meg kell ütköznie ezzel a masszával, különben elnyeli. Amennyiben vállalja a küzdelmet, oda a csak kisebb átalakításokat megengedő status quo, amiben a szereplők reménykednek. Túl sok ember van hátul, túl kevés áll elöl, s ez mindig a rákészülés bizonytalansága. A mondanivaló hiányát pedig nem fogják pótolni kamrából előkerült, magukat kinevező spindoktorok, stylistok, propagandisták. Tóth Bertalannak először nem Orbán Viktorral, hanem a sajátjaival kéne felvennie a kesztyűt, ha a Csipkerózsika-álomból felébreszthető MSZP-ben hisz. Olyan tulajdonságokkal kéne felvérteznie magát, amely a szocialisták élbolyában ma hiánycikk. És olyanok cselekvő támogatásával, akik tisztában vannak azzal, hogy a végső ütközetben nem rájuk lesz szükség. Amennyiben számítanak egyáltalán ilyenre. Ha nem, akkor nincs másról szó, csak egy zavaros történet felejthető epizódjáról. Útban a végkifejlet felé.
Szóval, izgatottan számolom a napokat, mennyit kell még aludnom Tóth Bertalan bemutatkozásáig.
