Rudas János

Kire hasonlít a gyerek?

  • Rudas János
  • 2015. szeptember 27.

Publicisztika

„Aki nincs velem, az ellenem van…” (Máté 12,30) „Aki nincs ellenünk/ellenetek, az velünk/veletek van.” (Márk 9,40 és Lukács 9,50)

Ki ne ismerné azt a játékot, amikor a boldog rokonok és a barátok elkezdik találgatni, hogy az újszülött vajon melyik szülőjére, esetleg nagyszülőjére hasonlít? Hasonló össznépi játék alakult ki a második, majd a harmadik Orbán-kormány megalakulását követően. Most akkor a Rákosi-korszakot vagy a Kádár-korszakot, netán valamely náci vagy nácigyanús rendszert másolja-e a NER? Hasonlít-e a kétharmad gyermeke valamely korábbi nem demokratikus rezsimre? Előrebocsátom: nem a teljesség igényével hasonlítgatok; csak öt témát tárgyalok itt. Kerülöm a mai gumicsontokat, s igyekszem az eredmény elővételezése nélkül, kíváncsian megnézni, hogy kire hasonlít. Azt kutatom, hogy közhiedelmeink megállnak-e oszlopnak vélt lábaikon, s nem állítom, hogy az Orbán-rezsim totális diktatúra. Csak azt állítom, hogy a változásai egy ilyen trendet láttatnak – ezért tartom jogosnak a vélt előképek megtekintését.

 

Kettéhasadva

A XX. század önkényuralmi rendszerei nem pusztán ellenséget, jól elintézhető bűnbakot kerestek népük vagy a külvilág egy kisebb halmazában. Azt is tudták, hogy az ország lakosságának kettéosztásával saját magukat erősítik. Ismerték vagy nem ismerték Freud és követői műveit, az elhárító mechanizmusok teóriáját a gyakorlatban tudták alkalmazni. Ezzel éppen azon feszültségek ellen tudtak védekezni, amelyek mindenféle társadalmi változás velejárói az egyénben és az egyének nagy csoportjaiban.

Az egyik legegyszerűbb, mondhatni legprimitívebb feszültségelhárító mechanizmus a hasítás: gondolatok, érzelmek, viszonyok és főleg társadalmi közösségek kettéhasítása. Ennek egy gyakori változata: a polgárok kettéosztása „mi” és „ti” részre.

Közismert például, hogy a nácizmus még hatalomra jutása előtt, de igazán markánsan utána mondta csendben a házak között és harsogta propagandájában, hogy azé a jövő, aki vele tart, és annak nincs horizontja, aki ellene dolgozik. De Sztálin bolsevik rendszere is mindig talált a saját országának testéről lehasítandó társadalmi csoportot: hol a burzsoáziát, a magánvállalkozást, hol a kulákokat vagy a maradinak ítélt parasztságot, hol az árulónak ki­kiáltott volgai németeket, krími tatárokat, zsidókat. A szovjet népet többé-kevésbé egységes blokkba tömörítő II. világháború után is ráébredtek, hogy az egység elpuhít és demoralizál. Így a külső ellenség belső ügynökeit kellett fölfedezni és elszigetelni fogalmilag és ténylegesen is: az imperialista kémeket éppúgy, mint a szabotőr zsidó orvosokat, Sosztakovicsot, Prokofjevet, Paszternakot vagy a Baltikumból Keletre deportált százezreket.

A hierarchia csúcsáról nézve ez nyilvánvalónak tűnhet, ámde mi motiválhatja a piramis alsóbb szintjeinek tagjait? Hiszen ez a kettéhasítás a hétköznapok mikrovilágában is működött.

Az egyik válasz a valamennyiünkben – tudatosan vagy inkább tudattalanul – munkáló szorongáshárítás. Mi, egyénekként, egész életünkön át számtalan szorongáskeltő eseménynek vagyunk a részesei a biztonságos anyaöl elvesztésének félelmétől a későbbi párkeresési, szakmaválasztási, munkakeresési, egzisztenciateremtési, családalapítási, életvezetési stb. bizonytalanságok okozta szorongásokon át az előttünk járó halál okozta szorongásig. Hamar megtanuljuk, hogy kettéosszuk a világot: ránk, akik boldogak, jó szakmájúak, tisztességes (vagy éppen tisztességtelen) megélhetéssel rendelkezők, a jó oldalon levők, (nem csak vallási) hitünkben megnyugvást találók vagyunk – és azokra, akik boldogtalanok, szakmátlanok, egzisztenciálisan élhetetlenek, a rossz oldalon levők, hitetlenségük miatt megnyugvást nem találók.

És ha egyénekként találhatunk egy tágabb társadalmi csoportot, közösséget, amellyel azonosulhatunk, amelyhez tartozónak tudhatjuk magunkat informálisan, de esetleg formálisan is (például állampolgárként, nemzetünk tagjaként, milliárdos oligarchaként, cigánygettó lakójaként, párttagként, szavazóként, képviselő-ajánlóként, aktivistaként, egy tüntetés vagy békemenet együtt gyaloglójaként, külső viselet mutogatójaként), akkor máris jólesően megkettőztük az emberiséget. Vagyunk mi és vannak ők – ebből pedig visszanyerhetjük rég elvesztett, szorongásmentes biztonságunkat.

A másik motívumot Alfred Adler óta ismerjük. Szeretnénk többek, jobbak, nagyobbak lenni, egyénként a többi egyénnél és csoportként, közösségként a többi csoportnál és közösségnél. Ezért van, hogy művelt értelmiségiként, jól pozicionált köztisztviselőként, sikeres vállalkozóként, magabiztos politikusként vagy éppen eredményes horgászként, egy focicsapat szurkolói kemény magjaként, trafikosként, házipálinka-készítőként, sokak által olvasott bloggerként többre tarthatjuk magunkat a műveletlen masszánál, az ostoba választóknál, a halat csak üzletben látóknál, a többi focicsapat szurkolóinál, az egyéb lúzereknél – és még le is nézhetjük őket.

Érdekes kakukktojás e tekintetben a Kádár-korszak. Nem a háromhatvanas kenyér és az olcsó balatoni üdülés miatt – ezek felszíni jelenségek. Hanem amiatt, hogy amíg az autoriter oligarchikus rendszerek szinte kizárólag Máté evangéliumához nyúltak és nyúlnak vissza, addig Kádár filozófiai alapelve a 60-as évek első felének konszolidációjától (ez esetben 1961 decemberében deklaráltan) az, ami Márknál és Lukácsnál található.

 

Nemzeti kártya

Nem foglalkoznék azzal a magyarázatra nem szoruló jelenséggel, hogy a NER orrán-száján ömlő nemzeti érzület mennyire hajaz a történelmi nacionalizmus jól ismert megtestesüléseire. Ám azzal a hiedelemmel igen, hogy semmi köze sem lenne a bolsevik előképekhez, hiszen azok deklaráltan internacionalisták voltak.

Ez a hiedelem azért nem teljesen áll meg a lábán. Ugyanis már az eredeti bolsevizmus is szembe kellett nézzen a Szovjetunión belüli soknemzetiségűséggel, ebből következően elő kellett szednie a nemzeti kártyát (is). Lenin 1914-ben A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről c. cik­kében még a kívánatos centralizációval szembeállította az ­általa kispolgárinak nevezett ­föderalizmust. Ám 1922, a Szovjet­unió megalakulása után az 1936-os sztálini alkotmányig fokozott növekedésen ment át a föderalizmus, vagyis – formailag – a szövetségbe forrt nemzeti köztársaságok, valamint a kezdetben szándékoltan a nagyorosz sovinizmus ellen kijátszott, majd a bűvészinasok akarata ellenére megerősödött nemzetiségek (autonóm köztársaságok, autonóm területek, nemzetiségi körzetek) együttese.

Sztálin és vezető ideológusa, Zsdanov a II. világháború után rájöhetett arra, hogy évtizedek alatt sem sikerült az új típusú szovjet ember ideáját lenyomni az ország lakosainak torkán. Ezért vehették elő újra a nemzeti kártyát, amihez kapóra jött a hidegháború és a nemzetközi imperializmus ellenségképéhez ragasztott „kozmopolita ideológia”. Akkoriban született a szovjet ideológiai és kultúrpolitikai lelemény: „szocialista tartalom – nemzeti formában”. A nagypolitikában pedig a desztalinizáló Hruscsov és később a posztsztálinista Brezsnyev sem tudott mit kezdeni a belső nemzeti ellenállással, a nagyorosz és nem-orosz (balti, kaukázusi, közép-ázsiai) tagköztársaságok nacionalizmusával.

Sztálin „legjobb magyar tanítványa” azonnal átvette és magyar körülmények közé adaptálta a szovjet mintát. Látványos volt a magyar népdal és néptánc tömeges elterjesztése (NÉKOSZ, államosított iskolák, úttörők, DISZ-esek); az amatőr művészeti mozgalom lanszírozása, ezen belül autentikus néptánc-koreográfusok által vezetett tánccsoportok fenntartása és rendszeres versenyeztetése; a népdalfeldolgozásokat előadó amatőr kórusok támogatása; a tömegtermékké tett iparművészeti tárgyaknál az eredeti népi (nemzeti) motívumok felhasználása. A zeneszerző Bartók művei nem hangozhattak el, de a magyar népdalgyűjtő és népdalfeldolgozó kultusza magasra hágott, együtt folklorista kollégáival, főképpen a világhírt összeszedő Kodályéval, akit a rendszer nagy becsben tartott. A Kádár-korszak már sokkal visszafogottabb volt: a kulturális engedmények (exportegyüttesek, táncház-mozgalom) mellett az MSZMP ún. szövetségi politikája nyitott valamennyire a nép-nemzetinek mondott személyiségek és megnyilvánulásaik felé, immár nem csak a szűkebb művészeti területen.

A közismert és nem túl szobatiszta gyökerű politikai nacionalizmuson túl az Orbán-rendszer kultúrpolitikája (már ha van ilyen) valahol a zsdanovi elvekben lelheti meg előképét.

 

Száznyolcvan fok rendel

Az önkényuralmi rendszerek mögött valamilyen ideológia szokott állni. Gondoljunk Hitler és Rosenberg eszmekörére a nácizmus hátterében. Vagy Szálasi Ferenc vezérlő gondolatára a nacionalizmus és a szocializmus összekapcsolásáról, a marxizmus kreatív és eltorzult alkalmazására Sztálinnál, Rákosi Mátyásnál.

Mármost az Orbán-rendszer abban különbözik a fent említettektől és nem említettektől, hogy nincs konzisztens ideológiája. (Erről lásd a szerző korábbi cikkét: Konzervatív? Ideológia?, Magyar Narancs, 2012. január 5.) Ezen túl egy másik mozzanatra is felhívnám a figyelmet.

A diktatúrákra és féldiktatúrákra nemcsak az jellemző, hogy többé-kevésbé konzisztens ideológia áll a hátuk mögött, hanem az is, hogy ezeket politikai (ha úgy tetszik: alkalmazott) ideológiává konvertálják. Állami tulajdon a magántulajdonnal szemben; kedvezményezett vallás/egyház vagy ateizmus; kitüntetett társadalmi csoportok: proletariátus, dolgozó parasztság, tisztikar; projekcióra alkalmas ellenséges csoportok: zsidók, klérus, kulákok, nem árja rasszok stb. Mármost ezek a konzisztens ideológiák és a politikai hatalom egymás foglyaivá válnak.

A közbeszéd egyik markáns vonulata az Orbán-rendszert a Kádár-rendszer egyenes leszármazottjának tekinti. Ez azért is tévedés, mert a Kádár-rendszerre – más egypártrendszerekhez hasonlóan – az általa marxistának tartott ideológia alapelveihez való ragaszkodás volt jellemző. A proletariátus (akármit jelentett is akkor ez a fogalom) felmagasztalása kötelezővé tette minden szinten a munkások helyzetével, életkörülményeivel, lakásviszo­nyai­val, jövedelmi állapotával való rendszeres foglalkozást: például a munkáslakta városok jobb élelmiszer- és iparcikkellátását, nagyobb számú lakásépítést, szociális kedvezményeket. Az ifjúsággal vagy a nőkkel foglalkozó ­ideológiai mantrák oda vezettek, hogy párt-
és kormányhatározatokban, helyi rendelkezésekben kellett foglalkozni az ifjúság és a nők helyzetével. Az önmagát munkás-paraszt kormányként megnevező uralom nem tehette meg, hogy ne foglalkozzon a falun élő népesség helyzetével, a falu-város kapcsolattal. Az aczéli kultúrpolitika gyökerei föllelhetők voltak az értelmiség mint megnyerendő harmadik erő tételezésével.

Az alkotó nem pihenhetett – más szóval a hatalom birtokosai egyúttal saját ideológiájuk foglyaivá is váltak. Nem tehették meg, hogy évente vagy négyévente pusztán praktikus érdekek alapján, értékmegfontolások nélkül újra és újra 180 fokos fordulatokat hajtsanak végre akár a nagypolitikában, akár a szakpolitikákban. A politikai stabilitás szükséglete ideológiai stabilitáshoz vezetett. A Kádár-rendszer akkor kezdett – természetesen egyéb tényezők miatt is – szétesni, amikor ideológiai és politikai ideológiai háttere is erodálódásnak indult.

Mármost az Orbán-rendszerből hiányzik a fenti értelemben vett ideológiai háttér. Ezért lehetségesek az időnkénti 180 fokos fordulatok, a rendszerelemmé tett rögtönzések, az értékmentes és valódi vagy vélt érdekekre építő politikai és gazdaságpolitikai akciók, az állami tulajdonú szellemi élet teljes káosza. Ezért nélkülözi az Orbán-rendszer azt a viszonylagos stabilitást, amely azért három évtizeden át a Kádár-rendszer sajátja volt.

 

Kriptofideszesek, minek nevezzelek bennetek?

Érdekes jelenség a KDNP-nek nevezett alakulat. A hagyomány, amelyből kinőnek, szintén bonyolult.

A viharos hatalmi váltások feltörekvő pártjai nem igényeltek elmaszkolt nyúlványokat. Így volt ez a lenini bolsevik párt, a német náci párt vagy későbben a Castro-féle rohamcsapat akcióinál. Viszont a sztálini ún. szövetségi politika bevezette az efféléket. Hagyományosan transzmissziós szíjaknak nevezték a lenyomott szakszervezeteket, a nemzeti és nép­frontokat, majd ezek későbbi változatait is. (A moszkvai székhelyű Komintern 1936-ban tért át a népfrontos politizálásra.)

Magyarországon a maszkolásnak olyan hagyományai vannak, mint az 1925–1928 között működő MSZMP (Magyarországi…), az SZDP-n belül 1937-ben alakult Országos Ifjúsági Bizottság (OIB), később az 1943–1944-ben feléledt és elsüllyedt Békepárt. Az 1945–1949 közötti koalíciós időkben nem egész pártok, hanem a koalíciós pártokba beépült ún. kriptokommunisták lettek előre- (vagy hát­ra-?) mozdítói az akkori történelemnek.

Ez utóbbi metódust látszanak követni a ma kriptofideszeseknek nevezett politikusok, akik korábbi Fidesz-tagságukat feladva folyamatosan megvilágosodtak saját kereszténydemokrataságukat illetően, és azóta is ott kavarnak.

Képzeljük magunkat egy virtuális kegyelempárt vezetőinek helyébe, akik ugyan kiválóan el vannak látva pénzzel, paripával és stallumokkal, ám immár évtizedek óta a jól megfizetett csicskásszerepben éldegélnek. Ha van némi dominanciaigényük, döntési késztetésük, hatalmi motivációjuk – és miért ne lenne, másképpen nem mentek volna politikusnak –, akkor meglehetősen frusztráló lehet a nagy testvér árnyékában lébecolni önálló döntések, saját politikai arculat, a belső elfojtások külső kompenzációja nélkül. Ezért jelennek meg a porondon bohóctermészetű mutatványokkal, álkeresztény társadalommérnöki törekvésekkel. A vezető pedig nyilván felismerte, hogy jobban jár, ha néha engedi randalírozni nem kevésbé kedves szolgálóit, mint ha a gyakorlati racionalitást követi. Nem csak az utóbbiaknak van szükségük uralkodói kegyeire, az előbbi sem iktathatja ki immáron őket fegyvertárából.

 

Neologizmusok a placcon

A különböző népvezérek személyiségreakciói és így tettei sem statikusak, változatlanok. Sztálin, Hitler, Ceaușescu vagy Kádár változásai, pszichés reakcióik módosulásai az időben nyomon követhetők. Orbán megítéléséhez viszont még nincs kellő távlatunk. De egy módosulásra felfigyelhettünk az idén.

Március 15-ei ünnepi beszédében számomra, akit a beszéd politikai üzenetei hidegen hagynak, feltűnt valami, ami addig nem volt jellemző a korábbi nyilvános fellépéseire. Éspedig újszerűnek tekinthető fogalmak, szókapcsolatok sűrűsödései – amit a pszichopatológia neologizmusnak (neofráziának) nevez, és bizonyos pszichiátriai kórképekkel kapcsol össze. (A XX. század első felében olyan neologizmusok híresültek el, mint például a talajgyökér, a rögvalóság, a mélymagyar, a különös anyagból gyúrt kommunisták, a totális nemzet, az új magyar lelki típus, az élettér, az Übermensch/
Untermensch, a Führerprinzip, a nemzetvezető, a Kárpát–Duna Nagyhaza stb.)

Az említett orbáni beszédből olyan neologizmusokat említhetnénk, mint: katartikus lenyomat, a magyar történelem létparancsolata, főnixpillanat, nagyjaink csillagmezeje, szakrális lépcső, páros vezércsillag, szétsugárzó mágikus energia és hasonlók. Médiamunkások ezeket hol ezoterikus, hol transzcendens kifejezésekként nevezik meg – de nincs igazuk. Aki csak felületesen is tájékozott ezotériában, transzcendenciában, tudhatja, hogy nem sok közük van hozzájuk. Merthogy ezek valódi neologizmusok: eredetileg csak az azt alkotó számára létező sajátos nyelvi produktumok, amelyekhez sokszor a „bizarr” jelző is társítható. (A verbális tartalmat nem verbális elemek: testbeszéd, mimika, beszédmodor is kiegészítik, amelyek ugyanebben az irányban húznak.)

Kellő időtávlat híján nem tudjuk megmondani, hogy itt valami határozott személyiségváltozással van-e dolgunk, avagy csupán egy spin doktor friss és cuki propagandatermékéről.

Összehasonlítva

Orbán megkísérelt valami eredetit létrehozni, amelynek nem volt látható előzménye mondjuk az elmúlt száz év politikai rendszereiben. Némely aktusa – ha képesek vagyunk sine ira et studio rátekinteni – nem nélkülözi az eredetiséget. Két körülmény azonban orra buktatta a kreatív irányú lépéseket. Az egyik a már említett ideológiamentesség; a másik
a pragmatizmus, az éppen előkerülő problémák gyakorlatias kezelése (kevésbé udvarias kifejezéssel: a rövid távú kapkodás). Bár ez utóbbit sokan szokták azonosítani a Kádár-féle híres pragmatizmussal, ebben tévednek; hiszen Kádárnak volt távlatos – és nem egocentrikus – stratégiája, amely az általa szilárdnak hitt ideológiai alapra épült.

Van azután egy olyan csoportja az Orbán-rezsim jelenségeinek, amely direkt módon hajaz bizonyos korábbi agresszív rendszerek jelenségeire. Ilyen az állandó háborúzás akár kifelé, akár befelé, a társadalom megkettőzése a ­mieinkre és az ellenségre, vagyis az „aki nincs velünk, az ellenünk van” politikai irányadó jelszavára. És persze idetartozik az egyre több beavatkozási kísérlet a nemzet egyre több tagjának egyre szűkülő privát terébe, egyre több tevékenységébe.

Végül ne feledkezzünk meg egy nagyon általános szabályszerűségről. Arról, hogy az újszülött és a felmenők esetében egy strukturális hasonlóság letagadhatatlan: az egyre nagyobb, egyre magasabb, egyre hierarchikusabb állami piramis, csúcsán a mindentudás és a mindenhatóság illúzióját melengető vezérrel. És ez a klasszikus hierarchikus szerkezet minden esetben a diszfunkcionális működést is meghatározza, bárki és bármilyen meggondolásból akar is más természetű, hatékony és eredményes működést létrehozni. Ez így volt a német, román, keletnémet, kubai vagy olasz példáknál – és így van a mi illiberális államunknál is. Ha megfeszülünk is.

A szerző szociálpszichológus.

Neked ajánljuk